Tolna Megyei Népújság, 1969. augusztus (19. évfolyam, 176-201. szám)
1969-08-10 / 184. szám
II di kó a ián dé ka *» ■ 1" VT-------M S c nJti nem uófta. Apja. anyja meglepődve vette tudomásul létezését. A Család tagjai, a rokonok megijedtek tőle. Érkezését kétségbeesés, sok zűr, suttogás előzte meg. A kismama el- rriehetett volna az AB-hoz, de számára valami furcsa érzés, ami úrrá lett rajta, tiltakozott ez elleni. Túladhatott volna terhén anélkül, hogy bárki is értesüljön róla, s akkor nem jönnek a problémák, a különböző pletykák, előítéletek, amellyel fiatal létére derekasan megküzdött. Akarta, hogy a baba megszülessen, s arra bizony még így utólag sem gondol, mennyire volt helyes akkori döntése, jobb lett volna-e a világ szeme előtt tisztességes lánynak maradnia. A kicsi végül is hosszú évek gyűlöletét feledtette el, örömet hozott, s a felnőttek, noha nem beszélnek róla, tudják, milyen sokat jelent számukra a pár hetes Ildikó ajándéka. A kétszoba-komfortos bér- ház egyik szobájában lakik a fiatal pár az esküvő óta, ame. lyen már a kicsi volt a koronatanúja annak, hogy a fiú és a lány szereti egymást. Most már a fiatalasszony babaarca sugárzik a boldogságtól, minden percét, gondolatát a gyermek köti le, a rókáméra keveredve mutatja Ildinek, hogyan illik már ekkora nagylánynak könyökölni, fejet tartani. Az öröm felülkerekedik zavarán, őszinte tárgyilagossággal mondja el sorsuk alakulását. — Hogyan viselkedett a fiú, amikor megtudta, hogy gyermeke lesz? Maga mire gondolt? — kérdezem a kismamától. S zerettük egymást. Házasságról nem esett szó közöttünk. A férjem még akkor kezdő ember volt a kereskedőszakmában. A fizetése még most is csak 1700 forint körül van. Először nem is mertem megmondani neki, hogy terhes vagyok, csak amikor már biztos voltam benne. Kérdeztem tőle, mit legyünk? Hallani akartam a válaszát, noha én már döntöttem: megtartom a gyereket akkor is, ha elhagy. Persze arra nem gondoltam. mennyi zűr jön majd. Igaz, ami igaz, Ernő megijedt egy kicsit. Időt kért, hogy szüleivel elrendezze a dolgot, az ő belátásukra bízta a pici sorsát. — A maga édesanyja hogyan vélekedett? — Először nagyon sírt, hogy így jártam. Utána azt tanácsolta, hogy menjünk el a? orvoshoz, a babának nem szabad megszületnie, talán még tudnak segíteni. Napok>yn át próbált a telkemre hatni. Kö- npörgött, szidott makacsságom miatt, s azért hogy miért nem szóltam neki hamarább. Megértettem őt, hiszen apám három gyermekkei hagyta itt. s ő elhatározta, egyedül is tisztességgel nevel fel bennünket. Amikor már látszott állapotom, s a házban gúnyosan mosolyogtak, ha láttak és összesúgtak a hátam mögött, olyan döntést hozott, ami úgy megrendített. Azt tanácsolta: a kicsi érdekében nem szalad sírnom, idegeskednem, el kell innen mennem egy időre. Amíg megszülök. Apámékhoz. Ö jött el velem, ő kérte az új asszonyt, hogy fogadjon be, akivel a válás óta nem Beszéltek. — A mostoha és az apja fejmosással kezdte a látogatásukat? A pám nagyon zavart volt. Úgy hiszem talán akkor érzett először igazán lelki- ismeretfurdalást értünk. Nem szidott. Védőn vont magához, a „mostohám” pedig mindjárt azt kérdezte: mit ennék? S hogy mindennap ezzel a programmal kezdődött, dédelgettek és a fiúhoz is kedvesek voltak, beengedték a lakásba, megbékültem apám új feleségével, akit addig nagyon gyűlöltem anyámmal együtt. — A fiú jó hírrel tért visz- sza a szüleitől? — Nem. Alig merte közölni, hogy anyja kitagadta cgyszem fiát, s engem is nagyon szidott. Szemrehányást tett, hogy ilyen lány vagyok, aki tönkretette a gyermeke életét. Hogy ő nem mer az emberek szemébe nézni, s ° szégyenli magát helyettünk is. Kis faluban laknak, pár kilométerre csak Szekszárditól, s ugye az ilyen dolgot nagydobra verik még most is az emberek. Aztán a párom sem volt iQcn lelkes a gyermek miatt, de rendesen viselkedett, nem hagyott el. Azzal vígasztalt, ha már így van. ne keseregjek, a szerelemgyerek a legszebb. Várjunk. Talán, ha megszületik a kicsi, a szülei is kibékülnek. — Anyósa látta már a gyermeket? A mikor megszületett, beüzent: neki se fia, se unokája nincsen. De attól kezdve, minden héten elküldte a csomagot. Hol postán, hol a piacra jövő halászoktól. Csirkével, tojással, meg hallat lepett meg bennünket. S röviden tanácsot írt a buba etetéséhez, fürdetéséhez. Apósom halász volt a Dunán. most a tsz-ben dolgoznak mind a ketten. Egyszer aztán nagyon hosszan csengettek. Anyósom jött nagy pakkal. Mérgesen msmií mondta: milyen gyerekek vagyunk mi, akik ieléje sem néznek az öreg szülőknek, s milyen könnyelmű szülők lettünk, hogy így bagóhiten élünk, miért nem esküdtünk már meg? Miért hozunk szégyent erre a gyerekre? Aztán jól megnézte a szobát, ahöl lakunk, ellenőrizte a baba edényeit, pelusát. Amíg itt volt állandóan a karjában tartotta, úgy beszélte el nekem a fia kicsi korának apró csínytevéseit, eseményeit. Azt te mondta: igazam volt, hogy nem mentem el az orvoshoz, mert ő annak idején elment, s olyan nehezen lett még utána gyermeke. Csak hát ne így történ volna, de most már mindegy és rendnek kell lem- nie. — Mit értett a „rend” szó alatt? H át, aranyos. jólelkű asszony ő. Először is azt akarta: ne lakjunk itt, anyám nyakán, hiszen még ő is férjhez mehet. A külön- szoba meg kell a két testvéremnek. Ha vállalkoztunk a családalapításra, éljünk önálló családi életet Ö segít bennünket. A munkaegységből összegyűjtött pénzt, amit a fia hozományának szánt, most már nem ő, a férjem, hanem a baba kapja meg. Százhúszezer forintot ad, hogy házat vegyünk. Azzal vált el: a hétvégéket náluk töltsük ám, nagy portájuk van, a kert leszalad egészen a folyóig, ott biztosan jobban érezzük magunkat, mintha üdülőbe, vagy turistaházba mennénk pihenni. Aztán még azt is mondta: készüljek fel arra, hogy az apósom megszid majd bennünket, de ne vegyük nagyon a szívünkre hangoskodását, mert úgy örül, hogy már nemcsak egy fia van, hanem két lánya is. — Nem éppen szerencsésen induló sorsuk végül is hep- pienddel fejeződött be. De alakulhatott volna másként is. Gondolt erre? C sak most egy párszor, amióta Ildikóval sétálni megyek. A parkban találkozom gyakran egy kismamával, akit elhagyott a fiú, magára maradt a gondokkal. Sokszor kétségbe van esve. Nekem, nekünk szerencsénk volt. Rendes ember a férjem. Különben keservesen fizethetnék könnyelműségemért, s még a gyermek is szenvedett volna, az előítéletek miatt. Tudja, milyenek az emberek. . Éppen ezért én nagyon vigyázok majd a lányomra, vele ilyen galiba ne essen meg. Szöveg és kép: András Ida Ez a kérdés sem jutott eszembe sokáig, csak most. Gyermekkorom legszebb éveit Mezőhegyesen töltöttem nagy- szüleimnél, ahol nyaranta találkozót adott az állam birtokán úgyszólván az egész ország. Jöttek ide idénymunkával megszolgált kenyérért ruténok, tótok, csángók, matyóföldi szegények, akiket a földtelenség űzött vissza évről évre a tiszttartók, intézők, se úr, se paraszt béresgazdák, nem éppen kesztyűs keze alá. Sokat esetiettem-botlottam közöttük, hisz volt olyan, aki családostól jött és velem egykorú társakat kerestem a játékhoz. Igaz, annyi dédelgetést azóta sem kaptam, mint akkor az én áldott emlékű öregeimtől, de állandóan velük lenni valahogy több volt annál, mint amit becsülettel tud vállalni egy gyermek. Viszont az igaz, hogy boldog rettegéssel hallgattam az öregeket valahány este ösz- szeültek, beszéddel pótolni az akkor még ördögi szerkezetnek ható rádiót Újságot nem emlékezem, hogy láttam vol na. Bent a 6-os major központjában volt egy hodályszerű építmény, ide lehetett volna eljárni esténként rádiót hallgatni. De kinek érte meg viharlámpással botorkálni árkokkal szegett gyalogösvényeken? Legföljebb vasárnaponként gyűlt össze itt a nép, az állandó lakosok. De mihelyt előkerült valamelyik citerázni tudó béreslegény, akár ki se találták volna a rádiót! Miről beszéltek az én öregeim? A férfinép az első világháborút, katonakorát idézgette legszívesebben. Szó volt aztán ott később, mindenféléről, főleg szellemekről, boszorkányokról, látható és láthatatlan gono szókról. Ha borjú nagyságú fehér kutyát látok, amelyik gazdátlanul bocorog alkonyattájt, ma is megborsódzik a hátam. De sokat hallottam erről a kutyáról, amelyiknek azért olyan nesztelen a járása, mert gumicsizmát visel és jaj annak, akinek valami titkos bűn nyomja a lelkét, mert egyenesen azt keresi ez a kutya. Mikor aztán már bőven benépesítették a tanyázásra legalkalmasabb konyhát túlvilág! {dákokkal, előkerült a mesetarsolyból a mennybolt és minden lakója, az emberiségnek szörnyű véget jósló biblia példázatai De sokszor mentem fogvacogva aludni. Miről beszélnek? © © És itt vannak ezek az öregek. Csak az imént fejezték be az újságolvasást. Mindennap más és más a fölolvasó. A kis dohányzóasztalokon itt is, ott is újság, képeslap. Sokféle Huszonkettőn vannak napközijükben és ha hetven évet számolok átlagéletkornak, együtt több, mint ezerötszáz évesek. Elismerem, bolondos ötlet így számolni, de a fiatalság szemléltetéséhez kell nekem ez a kimondva is tekintélyes szám. Mert fiatalok ezek az öregek, bármi súllyal is nehezednek vállaikra az évek. Érdeklődésük, eleven szellemük és tájékozottságuk révén fiatalok. Miről beszélgetnek a majd együtt elköltendő ebédre várva? Arról, amiről ezekben napokban az egész emberiség, a Holdról és arról a két férfiről. aki ott járt. Látták a televízió valahány közvetítését, sőt örömmel fedezték föl, hogy bejön erre való antenna nélkül a szabadkai adás. Ott még egyszer megnézték azt á csodát, ami miatt Verne Gyulát száz évvel ezelőtt fantasztának nevezték el. Olvasták Verne könyveit, Jókait is em legetik. Csodálva mindkettőt a jövőbelátásért. Huszonkelte- jük közül csak egy van, aki nem hisz a szemének és szégyenlős mosollyal ingatja a fejét. Hiába no. Látta ugyan, de hátha mégis csak egy nagy szemfényvesztés ez is! Szerinte „nem lehet istenes dolog háborgatni a fölöttünk valókat.’ Inkább tűri a többiek nevetését, ugratását. — Majd elküldünk legközelebb téged is, aztán ott megláthatod. Olyan szörnyűnek találja a gondolatot, hogy beleborzong. — Külditek ám, a... Néhányan szelídíteni igyekeznek a félelemmel vegyes haragot. — Hát, csak tréfa volt Én sem mennék. — De én sem ám, mert nekem még a meggyfa is magas. — Kár úgy hencegni, hogy a meggyfa. Mondja csak ki nyugodtan, hogy még a sámlin is szédül. — Azért nem gondoltam volna, hogy ezt még megérem! őket hallgatva nem is tudom, mi a nagyobb dolog, megérni, hogy Földünk utitársának titkait felfedi az ember, vagy megérteni, felfogni ezt a még húsz-harminc évvel ezelőtt is fantasztikusnak ítélt csodát; s azon vitatkozni, mi jó származhat az emberre a tudománynak ebből a diadalából. A közösség két férfi tagja, kivált Józsi bácsi —r akit mostanában azzal ugratnak, hogy közel a nyolcvanhoz Holdról hoz Bátaszékre új asszonyt —, azt feszegeti, hogy tengersok pénz az, amibe kerül ez az űrkutatás Sehogyan sem tetszik neki az űrbe küldött huszonnégymilliárd dollár, s élénken helyesel azoknak, akik Amerikában is ezt mond ják. A békétlenkedő férfibeszédnek hamar véget vetnek az asszonyok, azt kezdik firtatni, milyen kövek lehetnek azok a Holdon talált piros kövek. Józsi bácsi legyint, mint akinek nem sok jó véleménye van a konty alól elősistergő gondolatokról. Persze sokkal frissebb a szenzáció mintsem szilen ciumot lehetne hirdetni. Asszonyok között nem is olyan vállalkozás ez, ami sikerrel kecsegtetne, az alkalom sem jó, mert a téma sem mindennapi. Gagarin nevét idézik és sorra mindazokét, akik „taposták” az utat az űrben. Szellemek, manók, titokzatos hatalmak? Kit érdekel éppen most a mesék világa? őket. semmiképpen, és törvényszerű dolog ez 1969-ben. — 11 —
