Tolna Megyei Népújság, 1969. augusztus (19. évfolyam, 176-201. szám)
1969-08-14 / 187. szám
Elveszett romantika? A z elmúlt vasárnapi, járási szántóverse- nyék után elhangzott és le is íródott a megállapítás: a termelőszövetkezeti vezetők egy része teljesen közömbös eme verseny iránt. A megállapítás egyáltalán nem túlzás a tények birtokában kiindulva a versenyek közepes színvonalából és abból, hogy a benevezett traktorosoknak is alig több, mint fele jelent meg. Köztük is volt olyan, aki# a kellő felkészültség hiánya miatt ki kellett zárni a versenyből. Ehhez a tényhez még hozzá kell tenni: az országos ifjúsági szántóverseny győzteseinek névsorában nem találni Tolna megyei traktoros nevét. A sok száz Tolna megyei, idős és fiatal traktoros között ne lenne olyan, aki ezen a rangos versenyen —- vagy akár a hasonló és rendszeresen ismétlődő világversenyen is — ne tudná munkájával, teljesítményével reprezentálni megyénk mezőgazdaságát? Bizonyára lenne, hiszen a szántás minősége Tolnában is éppen olyan alapvető agrotechnikai követelmény, mint Somogybán, Győrben, Hevesben, vagy bárhol másutt Ez tulajdonképpen meg is nyilvánul — az országos átlag feletti terméseredményeinkben. De hogy ennél nem jutunk tovább, arra csak a közömbösség az egyetlen — bár elfogadhatatlan magyarázat Pedig a traktorosmesterség „hőskorában” a Tolna megyei traktorosok ott voltak az ország legjobbjai között. Valahogy azt érezzük, kihalt a mezőgazda- sági versenyár romantikája. Lesznek tán, akik e sorok olvasása közben kérdezik, mi a romantika abban, ha az ember naphosszat zötykölődik a traktor ülésén tűző napon és metsző hidegben? I” q ak meg kell kérdezni azokat, akik a kez- det kezdetén ültek traktorra, micsoda Virtus hajtotta őket? Nem csupán képzeletszülte történet volt az „Ütközet békében” című film egyik jelenete, amelynek traktoros főhőse — Szirtes Ad ám — istenkísértő vakmerőséggel hajtotta G-35-ösét egy meredek hegynek. Volt eleven példa megyénkben, nem is kevés. Ilyen hajmeresztő szántásért évekig emlegették a varsádi gépállomás traktorosának, majd később vezetőjének, Sebestyén Istvánnak a nevét. Nem pénzért tették az akkori traktorosok, hanem a virtus, a majd én megmutatom kedvéért Mi lenne ez, ha nem romantika? Mi kellene tálát ahhoz, hogy a különböző szintű szántóversenyek valóban rangot, érdemet és tekintélyt jelentő versenyek legyenek? A z a szemléiéi, amely a hétköznapi mun- kában is meglátná a romantikát a szépet, a íelemelőt.. Csak á# kéne venni a sportbeli gyakorlatot... Adva van két magasugró, aki adottságainál fogva képes átugrani a kétméteres magasságot. De amíg az egyik szorgalmasan edz — megfelelő szakmai irányítás mellett — és túljut a magasságon, addig a másik tessék-lássék, csak egyedül edzeget és a száznyolcvanon sem képes átjutni. Valahogy így vagyunk a mi traktorosainkkal is. Ök is értői, kitűnő művelői a szakmának, de hiányzik mellőlük az az „edző”, aki serkentené őket a nagyobb teljesítményre, d*t így vagyunk a kombájnosokkal is. Idestova két-három éve nem jut nyilvánosságra, kik az aratás legjobbjai. Hátán voltak itt-ott mondvacsinált eredmények, de a legjobbak anyagi és erkölcsi megbecsülést is élveztek. Az anyagi haszon, a kiemelkedő kereset most is megvan, de az erkölcsi elismerés hiányzik. IT mlékszem, húsz-harminc évvel ezelőtt, amikor falumban hat-hét cséplőbrigád csépelte a termést, mindenféle szervezett forma nélkül is nyilvántartották, melyik érte el naponta, a szezonban a legjobb, a legnagyobb teljesítményt. És amelyik a leggyorsabban, a legtisztább munkát végezte, a következő szezonban azt hívták a csépeltető gazdák. Akkor ez jel«itet4e az erkölcsi elismerést Ma, amikor egyetlen kom báj nos túlhaladja a hajdani egész cséplőbrigád egész napos teljesítményét, még inkább indokolt lenne az erkölcsi elismerés, a legjobbnak járó Jutalom. így viszont:! A romantika, az emberekből rejlő versengési kedv, az erkölcsi elismerés nélkül nem marad más. mint a valóságnak tűnő látszat: a fáradtságot embert nyűvő keserves, hétköznapi munka. T> edig az emberi értelem is követeli: megtalálni a szépet, a felemelőt a legnehezebb, a leghétköznapibb munkában is. Megtalálni és elismerni az emberi munka mindig újat teremtő értelmét szépségét. BI. ARCOK Száz méterre a gyártól — Amikor Keller szaktárs jött, s mondta, hogy a munkakönyvit is hozza, mi örültünk neki, mert kiváló szakember hírében áll. — emlékezik a mázai téglagyár vezetője arra, amikor Keller József villanyszerelővel személyesen is megismerkedett. — Fiatal ember, szüleinél lakik, itt a gyártól alig száz méterre... Magában ez a tény, ez a százméteres távolság teszi egyébként is értékessé Keller Józsefet. A gyárban ugyanis az idén szereltek fel egy nagyteljesítményű szovjet gyártmányú téglaprést. Ez a gép kétszer annyi energiát fogyaszt, mint a régi, sokkal több' villanymotor, vezeték, egyéb villamos felszereléssel van ellátva, mini a régi típusúak. S e szerkezetek bizony gyakran meghibásodnak. Előfordul. hogy heteken keresztül Keller- nek a gyárban kell tartózkodnia a nyújtott műszak idején is. Mikor'a del előtti váltás hazamegy, ő még marad, felügyel a gépekre, hogy a délutánosok is tudjanak folyamatosan dolgozni, keresni. A gyárvezető szívesen beszél kiváló munkásáról. — Az ilyen embereket szeretem, mint Keller — mondja —, mert nem kell neki mondani, hogy Józsi most igy, most úgy csináld. Amikor a gyárba jött. azt mondtuk: a gépek javításához megadunk minden tőlünk telhető segítséget, az a teendője, hogy üzemképes legyen minden felszerelés, motor ... Megértette. S annak ellenére, hogy új berendezéssel dolgozunk, alig több a műszaki meghibásodásból származó baj, állásidő, mint más években volt. — Jól érzi magát a villanyszerelő itt a mázai téglagyárban? — Úgy hiszem jól, hisz a keresete is kielégítő, 2400 forint körüli, azonkívül meg szabad kezet kapott a munkában. Sok gyárba, sok vezetőnek kí- vánok ilyen jó szakembereket, mint a mi Keller Józsefünk.- Pj Határidő előtt egy héttel Egy évvel ezelőtt fogtak hozzá Komló városban egy általános iskola felújításához a Tolna megyei Festő és Lakáskarbantartó Ktsz szakemberei. A nagy távolságra lévő munkahelyen egy év során kielégítően dolgoztak az iparosok. A különböző szakmák képviselőinek mindig volt munkaterülete. A jól szervezett munka eredményeként a szövetkezet által vállalt határidő — augusztus 20 — előtt egy héttel, e hét végén megkezdték a felújított iskola átadását. Úgy számítják a szövetkezet vezetői, hogy szeptember elsején kezdődhet a felújított, korszerűsített iskolában a tanítás, még akkor is, ha az átvevő bizottság kisebb kiegészítő munka elvégzését kéri. Megmondták — kidobták Eltorzult szemléletből fakadó, megtörtént esetre hívta fel a figyelmet a minap az egyik nagy termelőszövetkezet pártszervezetének tagja. Kern ény szavakkal ostorozva klfogá- sotta az oktalanságot, amely kárt okozott a közösségnek. Dinnyével rakták dugig a tsz teherautóját és a pótkocsit, felült rá két szövetkezeti tag és elindultak a rakománnyal a fővárosba. Útirányuk közben módosult, így Budapest, Siófok, Tamási lett belőle. A nagy vargabetűt azért kényszerültek megtenni, mert a fővárosban nem fizették meg a görögdinnyéért az általuk kilónként tervezett négy forintot. Mivel ott nem ment az üzlet, mások olcsóbban adták, leruccantak a Balatonhoz. Siófokon akkora dömpi íj volt dinnyéből, hogy még csak meg sem kérdezték embereinktől. hogy mit akarnak az árujukkal, minek hozták. Hazafelé Tamásiban kiálltak a piactérre. Végre ott akadt volna a rakomány 25 mázsájára komoly vevő, a közületi megbízott kilónként 2 forintos árat kínált. Ilyen alapon nem is tárgyaltak vele. — Akkor inkább kidobjuk, potom pénzért nem adjuk — felelték, elutasítva az ajánlatot. Később saját kijelentésüket szó szerint véve cselekedtek. Közeledvén falujukhoz, a hosszú úton megtörődött dinnyéket a község szélén fekvő kiserdő szélén ledobálták, a fákhoz csapdosták. Ilyen felfogással dugábadőlt az adásvétel. Tamásiban a rakomány egy részét eladva, pénzt kaptak volna, s a veszett fejsze nyele megtérül. Talán nem is csak a nyele, hiszen az üzletben kicsiben kettő ötvenért árusították a görögdinnyét. Ahelyett, hogy Tamásiban jóízűen elfogyasztják a vevők, így kárba veszejtették a termelési költségeket, a fuvardíjat és egy fillér bevételt nem produkáltak. Nemhogy potom pénz, semmi nem lett belőle. Nagy forgalom kis haszon — hirdették meg az új gazdasági mechanizmus első évében a sok kicsi sokra megy közismert elvét. Nem ők az egyetlenek, akik a fordítottját, a kis forgalom nagy haszon elvét szeretnék megvalósítani, ennek hódolnának. Számolni kell pedig vele, hogy az csz- szerűtlenül spekulatív törekvések visszaütnek, mint ezúttal történt.- i - é Egy szekszárdi művésziélek Ha valaki manapság labdajátékkal szórakozó teológusokat lát, minden különösebb megrendülés nélkül továbbmegy, hiszen nyilvánvaló, hogy az egyház szolgáinak is egészséges a sportolás. Ha azonban labdaként szent János levágott feje szerepel, akkor kétségtelen a meglepődés. Nem volt ez másképp Szek- szárdon sem, a XIX. század elején, amikor is: „.. .egyszer, széles jókedvükben, több nagy korhantó deákkal kimentek egy vasárnapon sétálni és levágták a hídon álló szent János szobor fejét és azzal labdáztak”. A különös labdajáték szervezőjének, aki egyben a szobor hóhérolását is elvállalta, sürgősen távoznia kellett a városból, sőt az egyházi rendből is. Ez a fiatalember Déry István volt, egy „professzor”, — alighanem iskolamester — fia, aki a régi anyakönyvek tanúbizonysága szerint „Szek- szárd-Bátán” született, 1792- ben. A papi pályát egy lendületes ugrással nyomban a színészivel cserélte fel és ennek köszönheti, hogy neve — közvetett módon — máig fennmaradt az utókorra. Kultsár uram színjátszó társulatának lett tagja Pesten, ahol a valamikori Rondellában nemcsak játszott, hanem darabokat írt és mivel több nyelven beszélt, fordított is. Itt ismerkedett meg a csakugyan szép Széppataky Rózával, akit 1813-ban vett feleségül. Széppataky Róza asszonynevét ma minden magyar lexikonban megtaláljuk, naplója, — melyből a fenti sorok is számláznák —, irodalmi érték, ő maga pedig a magyar színháztörténet hőskorának egyik legnagyobb művésznője volt. Nevét viseli, a vándorszínészi működését modem eszközökkel folytató legnagyobb magyar színház (nem tévedés, csakugyan legnagyobb, tizenegy együttessel játszik), az Állami Déryné Színház. Déryné életének úgyszólván minden mozzanatát rendre követték már a kutatók, összehasonlíthatatlanul jelentéktelenebb, de ugyancsak igen hányatott életű férjéről már jóval kevesebbet tudunk. Házassága idején mindenesetre szelídülhetett valamelyest szentnyakazó természete, mert felesége így emlékezik meg róla naplójában: „Nem volt korhely, nem volt iszákos, nem volt kártyás, nem dohányzott, csak a nevelés volt nála elhibázva. . Déryné ifiasszony nagy művésznő volt ugyan, de cseppet sem galamblélek, így ennek az elhibázott nevelésnek hamarosan érezhetővé vált a böjtje: „.. .midőn azzal kez- dé mindjárt az első hetekben: En vagyok az úr a háznál, s megmutatom, úgy kell lenni, mint én akarom, már akkor kimondta a halálos ítéletet a házi boldogságra”. Nem tudjuk pontosan, hogy ez a házi boldogság mennyi ideig tartott? Aligha egy-két évnél tovább, Déryné azonban haláláig viselte a papnövendékből lett színész nevét. Déry István 1815-ig játszott a pesti Rondellában. Ezután váratlan ugrással Törteién, mint uradalmi tiszttartó bukkant fel, majd egy esztendeig Borsodban ismét színészke- dett, hogy utána ispánként keresse meg kenyerét. 1821 után ismét vonzhatták a világot jelentő deszkák, mert játszott Egerben, Miskolcon, 1833-ban pedig Balog István társulatánál, aki egyébként eddigi tudásunk szerint az első magyar nyelvű előadásokat tartotta Tolna megyében és Szekszárdon is. Ilyesformán Déry kaphatott valamelyes hírt szülővárosáról és famíliájáról, melytől végleg elszakadt. Negyvenéves elmúlt már, amikor megelégelte a jönni nem akaró színi dicsőség hajszolását és ismét visszaváltott a mezőgazdaságba. A diósgyőri uradalom tiszttartója lett és itt is halt meg hányatott élete hetvenedik évében, 1862 január 18- án. (ordas)
