Tolna Megyei Népújság, 1969. július (19. évfolyam, 149-175. szám)
1969-07-27 / 172. szám
) Egy Nyaralóhely. A kertekben ellevenség, a' táj kovácsolásoktól zeng, mindenütt magánépítkezés. Autók, féllábbal a járdán. A tulajdonosok tréningben, atlétatrikóban, szemellenzős vászonsapkában, tevékenységi láztól buzognak. Ásó, kapa a kezükben, nyesőolló, gereblye. Szombat-vasárnap kirázzák magukból, mint valami porzsákból, a főváros hétre való nyűgét. Legalábbis úgy gondolják, s itt a szennyezetten, kéktiszta levegő alatt terül el álmaik romantikus földje, hol nincs fúrás és ,nincs gyűlölködés, s csalás, se hamisság, se mószer, ártatlanság honol és béke, és jóakarat és nyugalom. Efféle várakozásokkal bontja a régi kőoszlopot az új telektulajdonos. S minthogy a közút széles szegélye is telkéhez tartozik, kijjebb tolja a kerítést. A szegélyen az utcai nyomó- kút. Azt hogyan tolja arrébb? Arra jön a víztársulat alkalmazottja, kapóra. Mint szakértőtől kérdi az új telektulajdonos, hogyan kéne a kutat eltolni? — Eltolhatom — mondja az alkalmazott. — Nagyszerű, és mit kér érte? — Egy láda sörért eltolom. A víztársulat embere jól értesült. Tudja, hogy nem kér lehetetlent. Az új telektulajdonos gebines egy árnyékos pesti mellékutcában. — Rendben — mondja a telektulajdonos, már ki is számította, milyen olcsó ez a szomjas munkaerő, százasba se lesz neki. — Fogjon hozzá. Miként e tavaszidőben a friss vizszagra a kút szájához gyűlnek a darazsak, akként sokasodik a segítség a láda sör hírére a kút körül. Három csákány kér már láda sör helyet, össze-összeakadva, egymásnak koccannak a szűk helyen. Kisvártatva elhallgatnak a csákányok, s a víztársulat alkalmazottja harmadmagával vakarja fejét a telektulajdonos színe előtt. — Baj van. — Kevés a láda sör? — Kevés bizony. Vagy lesz két láda, vagy hozzá se fogunk. — Az előbb egy is elég volt. — Igen, de akkor mégnem tudtuk, hogy ott vezet a telefonkábel. Hihetetlen bár, de való: a telefonkábel a kút tövében. Az új telektulajdonos saját szemével meggyőződik. — Hát jó — mondja, sejti már, miként a telket, a romantikát sem adják ingyen. Csengnek, bongnak a csákányok egy darabka ideig. Négyen vannak már. A telektulaj a kert végében hallja négy közül a negyediket, a nagyhangút. — Tegyen le öt kilót és hozhatja a lábasát. Rövidesen ott állnak előtte. Már fejüket se vakarják, csak orrát túrja a negyecRk. — Hat kiló, főnök — mondja —, ez nem m$gy kevesebbért. A tulajdonos érti, miről van szó, otthonos e nyelvezet minden ágabogában, a gebin- pincéből. De hat pirosat nem fizet, azt nem! — A szennyvíz is ott vezet — mondják. Ez se mese, ez is való. Az, új telektulajdonos megbizonyosodott, hogy a világ errefelé is éppen olyan valóságos, mint Pesten. Nyoma sincs romantikának. — Nagyszerű — mondja éppen ezért otthonosan. Eltolatom a kutat hivatalos úton. SZEBERÉNY1 LEHEL 1 Szeptemberben nemzetközi ■ mflvészettörténész-kongresz- szust rendeznek Budapesten, I és természetes, hogy erre aa m alkalomra a magyar művészet legrangosabb eredményeit | bemutató kiállításokat rendeznek országszerte. Ezek közé _ tartozik a Nemzeti Galérió- I ban szombaton délben nyílt népikerámia-kiállítás, amely _ a magyar fazekasság fejlődé- | sét és legszebb emlékeit talán még soha nem látott bőségI ben ismerteti. A Néprajzi Múzeumon kívül a Történeti Múzeum, egyházi gyűjtemények, I sőt magángyűjtők is kölcsönözték kincseiket a kiállítás céljaira. így valóban teljességre törekvő tárlát született.’ A kiállítás elsőnek a fazekasság legősibb módszereit I mutatja be. A népi fazekasok nem voltak mindenütt önállók I egyes városokban — ezeket térkép ismerteti — céhekbe tömörültek. Láthatunk két céh- _ ládát, amelyben a legfonto- I sabb hivatalos iratokat tartották: a mezőtúri fazekas céh - ládája 1818-ból származik, a | nagyváradié 1823-ból, de felirata jelöli, hogy egy 1658-ban I készült (vagyis igen tartós) céhládát cseréltek fel vele. Egy nagy kancsó — felirata I szerint — „az becsületes és nemes komáromi fazekas czé- hé” volt. Lehet vagy öt liter I űrtartalmú. Egy teljes falat foglalnak el a hatalmas kancsók a következő teremben, I szakmák és tájegységek, díszítési típusok szerint csoportosítva. Vargák, takácsok és szaI bók egyaránt kedvelték a nagy formájú, öblös, zöldmázas kan- csókát, amelyeknek máza és I díszítésmódja alighanem a ® Zsigmond király korában működő budai kerámiaműhely I hatására alakult ki. Zsigmond ■ és Mátyás kori festett csempetöredékeket is látunk a ki- I állításon, a Budapesti Törté- ■ neti Múzeum gyűjteményéből. I A mázatlan, néha vörös festéssel, vagy újjal húzott egyszerű mintákkal díszített edéI nyek évezredes hagyományokat őriznek, formájuk hosszú idő alatt csiszolódott tökéleI tesre. Kétségtelen persze, hogy tetszetősebbek a XVII. és XIX század között készült mázas, I különböző magyaros Juntákkal festett — írókázott —edé' KALDI JÁNOS: TÁTIKACSOKOR r— Sinka István sírjára — Elment a fekete bojtár. Többé senki se látja az őszi tarlókon, nyáját elkapkodják a farkasok, pulija elcsavarog hetedbét határon, tüzének füstjét i— mely oly sejtelmes volt alkonyattájt — széttépi és elfújja a szél. Ki veszi ezután számba a rétek ismeretlen virágait és füveit? Ki tanítja meg a bogárkákat és gyíkokat arra, merre is kell esténként hazamenniök? Ki idézi meg az elégia-hangulatú, bihari ég elfáradt kékségét? Elment a fekete bojtár. / Az árokpartok ezután hétszeresen árvák lesznek. A nyárfasorok megállnak az utak mentén és hümmögetve kérdezik: „Mi történt?” A patakok vize megárad és haragosan kezd énekelni. A harangszó oly szomorú lesz. hogy a faluk és tanyák házai elsáppadnak tőle. Elment a fekete bojtár. De a hallgatására a hegyek fölfigyelnek; ha vihar zúg, nem lehet az ő álmaira nem gondolni; amit írt, írja majd tovább a mindig-mosolygó, diadalmas Idő. nyék, mint például az első■ sorban dísztárgyként használt ■ bokályok. I A felirat is, de a formák és főleg a díszítés motívumai jellemzőek a korra, vidékre vagy I mesterre. A XVIII. századtól például gyakori a szarvas motívuma az edényeken. Ezek a I szarvasok az erdélyi mesterek termékein mindig hátrafelé fordítják a fejüket — máshol ■ nem érvényes ez a szabály. A magyaros virágomamen- tika alighanem a reneszánsz _ I kor kedvelt virágmintájára ve- | zethető vissza. Legalábbis a - virágdísz a reneszánsz korá- ■ I ban jelent meg népi edénye- I inken és a XVT. században ■ terjedt el. A népi kerámia felhaszná- m lásáről egy eredeti formájá- | ban újrarendezett mezőcsáti lakodalmas asztal ad fogalmat. I A falusi fazekasok nem voltak szobrászok, ritkán próbálkoztak figurák formálásával. Egy- | két figurális edénytípus alakult csak ki: a híres miska- _ korsók, meg néhány hagyomá- I nyos állatfigura, juh, sündisznó, medve. Kivétel egy kis | zöld szobrocska, felirata sze- ■ rint „Katona Zsigmond saját munkája” 1892-ből. A szobor i I I I I I | fazekast ábrázol, amint mű- | • helyében dolgozik; talán saját magát akarta Katona Zsig- - I mond megmintázni... A nép- | művészet megismerésével a I művészet születését is megfi- | gyelhetjük a Nemzeti Galéria ■ új kiállításán. 1 <-e -a) I Népi kerámia OOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOL a Nemzeti Galériában OOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOQ Sárköz-vidéki tál a kiállításon Mórágy! kerámia (MTI foto — Szebellédy Géza felvételei) ARATÓ KAROLY: VALAMIT CSERÉBE Fogadkoztam: makacs leszek! Kúsztam hozzájuk egyre közelebb, szíyig kitakarózva, csendesen, lopakodtam köreikhez lábujjhegyen. Ott surrantam a köznapok mögött megépült búvóhelyeken, ahonnan majd elérik ők is egykoron az örök Vadászmezőket — megszerettem oly nagyon nemzetem! Pedig de féltem, kémlelve feléjük: tolakodásom tán zavar? De ők is épp úgy társra vártak s nem szóltak rám: maga itt mit akar? így lettünk mind szótalan szövetségesek: egyformán kötöz a való! Mert vallani némák, nekem kötelesség a szó! Nagy csöndjüket oszlatni tollat kezem ezért ragad. Hűséggel, érdekükben? Ellenőrzik: vállam fölött e versbe bepillantanak. Meg kell fontolnom: mit írok s miként? Bizalmukért cserébe gyújtok-e valami fényt, ha arcom, mint szél a vízen, annyira őrzött szentségeiken?
