Tolna Megyei Népújság, 1969. július (19. évfolyam, 149-175. szám)
1969-07-22 / 167. szám
Beszélgetés a munkáról A bizalmatlanság és az eredete * , —«rr • ■ Z, Tapasztaltuk: a nyílt' leszámolás az egykor volt munkásönérzetet sértő hibákkal megtörtént, de nyomait még ma sem lehet kitörölni az emberek emlékezetéből. Létezik akár beszélünk róla, akár nem. Hogy mikor múlik el a gyár dolgozóiból a gyanakvás és a bizalmatlanság, azt lehetetlen megjósolni. A meggyőző tények sokasága sietteti a folyamatot, a nyíltság, az őszinteség felgyorsítja, de egyelőre tény, hogy gyanakvás. és bizalmatlanság van. És hogy van, s ennek szinte mindig a gyár vezetői a szenvedő alanyai. Bármit tesznek, nyomban akad néhány ember, aki arra gondol, hogy néhányszor már megégette az ujját, és mikor erre gondol, azonnal hangot ad kétségeinek. Ilyen szempontból a dolgozókait meg kell érteni és meg lehet érteni. De ugyanúgy nem lehet belenyugodni a bizalmatlanság, konzerválódásába, mint ahogyan nem lehet belenyugodni abba se. amiről előző cikkünkben foglalkoztunk.. De vegyük szemügyre kissé behatóbban a bizalmatlanságfeltételezhető eredetét és következményeit. ..Nagyon messzire kell visszamenni, tíztizenöt évvel régebbre,” — mondta a munkaügyi osztály vezetője, amikor Simon Imre üzemvezető arról beszélt, hogy még tavaly is általános volt a munkaidő önkényes megrövidítése. Mikor az emberek úgy látták, hogy a napi normát száz százalék körül teljesítették, egyszerűen le- álltak.',.Tekintet nélkül arra. hogy a gépek maximális kihasználása zsebbevágó érdeke lett volna mindenkinek. És itt kezdődik valami elképesztő helyzet. A munkás ellensége önmagának? Többet kereshetne és nem akar? Szó sincs erről. A munkás számol, és gondolkodik. Arról már beszéltünk, hogy a zománcgyár gépparkja korszerűtlen és elavult. Ha azonban a munkás erejét megfeszítve, kihozta ebből a rozoga gépparkból a teljesítmény maximumát, akkor legyünk őszinték, pórul járt. hisz következett a normarendezés.. Nagyon egyszerűen fogalmazva: a százhúsz százalék lett a száz. Az elmúlt tizenkét évben az elvek összhangban a munkások, az üzem és a népgazdaság összeegyeztethető érdekével, megváltoztak. Normarendezésre, mai szóhasználattal normakarbantartásra, csakis indokolt esetben kerül sor. A technológia változásával, a munkák örülményeket alapvetően megjavító rekonstrukcióval stb. Ez így van, de odáig még ma sem sikerült eljutni, hogy ezt a dolgozók kivétel nélkül, higgyék. Annyira nem. hogy a közelmúltban két új, külföldi, NDK gyártmányú présgép üzembe helyezésekor mesterségesen próbálták visszafogni a teljesítményit. Sajnos még mindig fizetjük annak az árát, hogy a munkások lelkesedésével, múnkakedvével, az ötvenes évek rendelkezései visszaéltek. A zománcgyárban csak növeli a bizalmatlanságot az immár nélkülözhetetlen rekonstrukció, a munkakörülmények mostohasága, a szociális ellátás elégtelensége. Szinte általános az a hiedelem, hogy a vezetők nem harcolnak eléggé és nem képviselik megfelelően a gyár érdekeit a najgy vállalatnál. (S harcolnak-e eléggé?) Ez a hiedelem esetenként túlzásokba kergeti a jó szándékú dolgozókat is. Előfordul és nem is ritkán, hogy a dolgozók a menetközben előforduló bajok, hibák orvoslása érdekébem nem a legkézenfekvőbb utat választják. Minden további nélkül szólhatnának az igazgatónak, a párttitkárnak. Ehelyett azonban felsőbb szervekhez fordulnak, s ebből kézenfekvő a következtetés: a helyi vezetőkben nem bíznak. Szigorú önvizsgálat döntheti csak el, hogy erre a bizalmatlanságra milyen mértékben ad okot a gyári vezetők magatartása. A közeledés, a jobb együttműködés lehetőségeit keresvén, a vezetők egy idő óta naponta végigjárják az üzemrészeket, s várják, hogy ilyenkor a panaszokkal, véleményekkel, javaslatokkal a dolgozók hozzájuk forduljanak. De. A tőlük független körülmények még a mai napig sem kedveznek ahhoz, hogy erősödjék velük szemben a dolgozók bizalma. Nagy Ferenc, a gyáregység igazgatója elmondja, eddig tizenkilenc rekonstrukciós tervet készítettek és juttattak el a vezérigazgatósághoz. Nos, tizennyolc valahol az irattárak mélyén rejtőzik. Végre a tizenkilencedik jogosságát vezérigazgatói szinten elismertél^. 1969-ben meg-is" kezdődött a program; végrehajtása, de annyira- rossz „hozzáállással”, hogy kilencmillió forintra egyelőire még fedezetigazolás sincs. Más szóval a rekonstrukciós program 1969-re esedékes részét, megközelítően sem lesznek képesek megvalósítani. Erősíti egy ilyen helyzet a bonyhádi gyáregység vezetőinek tekintélyét? Növeli velük szembai a bizalmat azok részéről, akik teljes joggal és éppen a termelés érdekében szeretnének normálisabb körülmények között dolgozni? Erre a kérdésre mi is csak határozott nemmel tudunk válaszolni. De nézzük á nyereségrészesedést. Á bonyhádi gyáregység 24 millió 771 ezer forint nyereséggel zárta az évet. Ennek ellenére pontosan kimutatható, hogy a többi gyáregységhez — elsősorban a budafokihoz képest — forintban nem jut kifejezésre a bonyhádi gyáregység dolgozóinak jóval nagyobb teljesítménye. Minden megmagyarázható. Ez is. De a tények tények. S azokkal nehéz vitatkozni. Összességében á dolgozók egy része úgy érzi, kijátszottak őket, s ez is a vezetők gyengeségével magyarázható. Sőt, hallani olyan hangokat: „Eladtak bennünket”. Ez így megközelítően sem igaz. De valamilyen módon erőteljesebben kellett volna* differenciálni a gyáregységek között, a produkált jövedelem arányában. , Csodálkozhatunk-e ezek után, hogy a dolgozók legtöbbször a helyben elintézhető dolgokkal sem a helyi vezetőkhöz fordulnak, hanem a járási pártbizottsághoz, a Szakszervezetek Megyei Tanácsához. Miért? Reméltük, hogy következtetéseinket a beszélgetésben jelen lévő fizikai dolgozók alátámasztják, kiegészítik, vagy megcáfolják. Sajnos, nem ez történt. Hallgattak. Érdektelenségről lenne itt szú? Aligha. Hisz egy több, mint huszonnégymillió forintos nyereséget produkáló kollektívát általában érdektelenséggel vádolni bűn és hiba lenne. Sókkal inkább arról van szó, hogy a bizalom nem teljes. És hogy ez így . van, annak a felsoroltak-, mellett a rosszul értelmezett üzemi demokrácia és a hely- telénül képviselt dolgozói ’ érdekvédelem is - az oka. Bizonyításul most beszéljünk a szakszervezetről és a televízióról. Nyomban kidérül, miért hozható összefüggésbe a televízió a szakszervezettel. Az egyik műhelyben a dolgozók arra panaszkodtak, hogy gázos a levegő, nem lehet benne dolgozni. A gyárvezetés azonnal és határozottan intézkedett. Egyik óráról a másikra viszont nem lehetett beszerezni a szellőztetőberendezéseket. Addig is ki kellett volna nyitni az ablakokat. Állítólag azonban akadtak olyanok, akik azt mondták: „Ne nyissuk ki, mert akkor kiengedjük a meleg munkahely után járó pótlékot.” Száz szónak is egy a vége: a gyárvezetés gyors, tűzoltó munkába kezdett. Feltételezhető, hogy erről a dolgozók is tudtak. De valószínűleg újólag sem bíztak a gyárvezetésben, mert panaszos levelet küldtek a Magyar Televíziónak, az egyik párttag kezdeményezésére. Fogadjuk el: a vezetők keserű szájízzel beszélnek erről. Bántja őket, hogy igyekezetük ellenére ilyen pofont kaptak'.'Sajnos, csakugyan a demagógia diadala, a belátás, a józanság hiánya azok részéről, akik mindenben arra az álláspontra helyezkednek, hogy adj uram teremtőm, de azonnal. Egy felnőtt ember mindenképpen tudja: vannak dolgok, amiket nem lehet leakasztani a szegről. Az aláírásokkal ellátott levél megjárta tehát a Televíziót, ahonnét kijött a stáb, e „bűnös mulasztást” leleplezni. S idáig minden a legnagyobb rendben, hisz a Tv munkatársai Budapesten még nem ismerhették a valós helyzetet. (Folytatjuk) PÁLKOVÁCS JENŐ Rovatvezető: JANTNER JÁNOS Sí II FF zo szövetkezetek Ma már nem megy újdonságszámba, ha arról hallunk, hogy két vagy több termelő- szövetkezet összefog és közösen épít korszerű sertéstelepet, hűtőházat, vagy a társulás valamelyik formájában együtt értékesíti áruit. Más célú, de lényegileg azonos együttműködés alakult ki már sok helyen á fogyasztási szövetkezetek között is. A kisipari szövetkezeti hálózatban szintén vannak példák a gazdasági kapcsolatok erősítésére, különféle feladatok közös megoldására. Sőt, mind gyakoribb az is, hogy más-más rendeltetésű szövetkezetek vesznek részt a közös vállalkozásban. A termelés és a kereskedelem korszerűsítése, az utóbbi években meggyorsult fejlődése, s gazdaságirányítási rendszerünk szükségessé, illetve lehetővé tette az ilyen kooperációkat. Elsősorban a tsz-eknél van kiemelkedő jelentőségük, mert népgazdaságunk nagy, befejezetlen beruházása, a szocialista mezőgazdaság, rengeteg befektetést igényel. Arra csak kevés közös gazdaság képes, hogy a saját erejéből és a megszerezhető hitel segítségé-» vei maga építsen szakosított, modern állattenyésztő telepeket, s valósítson meg más, ugyancsak költséges beruházásokat. Annak viszont nincs értelme, hogy mindegyik *sz külön-külön törekedjen létrehozni azt, amit közösen észszerűbben, gazdaságosabban és hamarabb tető alá lehet hozni. Felmerült mindezzel kapcsolatban az a nézet is, hogy leghelyesebb, ha egyesülnek a tsz-ek, mert akkor nem kell semmiféle társulásról, kooperációról gondoskodni, hiszen maga a megnövekedett társas gazdaság úgy intézi ügyeit, ahogyan legjobbnak látja. Nyilvánvaló azonban: attól nem lesz több anyagi eszközünk, mert mammut-gazdasá- gokat alakítunk ki. Pénz, építőanyag, beruházási kapacitás annyi van, amennyi. Ezen semmit sem változtat az, hogy a tsz-ek átlagos területe — mondjuk — háromezer vagy tízezer hold. Bizonyos mértéken felül már kizárólag gazdasági szempontból sem kell — sőt: nem is helyes — a méretek további növelésére törekedni. Hazánkban már kialakultak azok a mező- gazdasági nagyüzemi méretek, amelyek a világ legfejlettebb technikáját is képesek befogadni és eredményesen használni. Van azonban más megfontolni való is. Az, hogy minél nagyobb területű és taglétszámú a tsz, annál nehezebben látják át a tagok az egész gazdaság munkáját, életét. Márpedig alapvető követelmény, hogy a tagok, a tsz tulajdonosai, ismerjék szövetkezetük helyzetét, gazdálkodását, s meg tudják ítélni, hányadán vannak. Enélkül lehetetlen, hogy alapos véleményt mondjanak saját gazdaságukról, s érdemben, tényleges gazdaként határozzanak a szövetkezet valamennyi lényeges ügyében. A szövetkezetek gazdasági együttműködésének az a módja, hogy egyik résztvevő tsz sem adja fel önállóságát, de a külön-külön szerény gazdasági erőt egyesíti, módot ad korszerű beruházásokra. A lényeget tekintve ugyanerről van szó más típusú szövetkezetek, illetve szövetkezetek és állam’ vállalatok kooperációja esetén is. Tévedés lenne persze azt gondolni, hogy a társulások, közös vállalkozások vagy vállalatok mentesek bizonyos veszélyektől. Ha nem ügyelnek rá, akkor elkülönülhet létrehozóitól, fenntartóitól a közös vállalkozás. Fölébe nőhet a szövetkezeteknek, ami súlyos hiba lenne, mert gyengítené vágj’ kizárná működésének társadalmi irányítását, ellenőrzését, ami ebben az esetben a benne részt vevő szövetkezetek háttérbe szorítását jelentené. Ma még van néhány olyan akadály, ami nehezíti 'x nem azonos rendeltetésű szövetkezetek gazdasági együttműködés sét, főként pedig szövetkezetek és állami vállalatok kooperációját. Ezek az akadályok elsősorban abból adódnak, hogy a szövetkezeteket, illetve a vállalatokat érintő pénzügyi, s a gazdálkodásra vonatkozó egyéb jogszabályok nincsenek teljes összhangban egymással. Leginkább az állami vállalatoknak okoz ez nehézséget, mert a rájuk érvényes rendelkezések egyike-másika még nem teszi lehetővé, hogy észszerű gazdasági együttműködést valósítsanak meg szövet- keretekkel. Meggyorsítja az egészséges fejlődést, ha mind a szövetkezetek mind az állami vállalatok igyekeznek minél előbb pontosan felmérni, — és erről az irányító fórumokat tájékoztatni —, hogy milyen gyakorlati problémákkal találják szemben magukat, amikor közös vállalkozásba akarnak kezdeni. Jó szolgálatot tesznek ezzel, mert megkönnyítik a még _ rendezetlen kérdések tisztázását, s olyan intézkedések kidolgozását, amelyek előbbre viszik jól átgondolt, közigazgatásilag megalapozott, az egész népgazdaságnak is hasznos kooperációk ügyét. G. P. I
