Tolna Megyei Népújság, 1969. július (19. évfolyam, 149-175. szám)
1969-07-13 / 160. szám
Thiery Árpád: As kékje KÁLDI JÁNOS: Ounaalmás Itt Járt Lilla, a szélvészek tündére; itt vitte kezében a Napot, s azt mondta mosolyogva: semmiség! Mennek, mennek a hegyvonulatok, belefutnak a nyáralkonyba, s valahol, távol dörög az ég. 1969. június 2. MISZLAI GYÖRGY: Kékliliom A pincetetőn kéken hajladoznak, levéldárdájuk az égnek mered. Köszöntőt küldnek ébredt hajnaloknak, harmatcsöppben fürösztött éneket. Tegnap bimbóban álmodott szívük még. várták az ébresztő tekintetet. Most nap ragyogja be a szemük tükrét, s méhek zümmögnek kék fejük felett. Egyszerre nyílott ki a sok szirom a kertünkben, mint egykor ó síron egy faluvégi csöndes temetőben. Ez a virág födte öregapám elárvult sírját egy domb hajlatán, s kék álmokat szőtt hajnalrakelőben..; f y űzi Kálmán visszafoj- y tolt Idegzettel megállt az ajtó előtt, s ez az iao elég volt, hogy ismét elfogja a kétKedés: jobb lett volna. na egy utcai teieíonkönyv- böi kinéz magának egy érdekesebb gyárat, de hirtelen maga előtt látta a fűtőt, akinél agy raj áró volt, hallotta ásító, reggeli hangját, amint épp azt mondja: — Ha nem bírod a nyers bőr szagát, akkor menj a kölnigyárba dolgozni... Gu- zi Kálmán végigpillantott a fényes, fehér irodai folyosón, s azt gondolta beletörődve: „Ha egyszer ide adtam be a lehelemet, most már nem hátrálhatok meg”. A titkárnő a félszeméről fölismerte Guzi Kálmánt. — Hivatta az igazgató elvtárs — kérdezte. — Nem, nem hivatott, csak én úgy gondoltam... — mondta a fiatalember kissé megzavarodva, s rögtön el is akadt, mintha nem találta volna a következő szavakat. Elvörösödve állt az ajtó közelében, és az is mélyen zavarta, hogy az esőben átázott ruhája a melegben kezdett furcsa szagot árasztani. A nő felállt, megkerülte az asztalt. Terhes volt, a lábait nehézkesen szétrakta. Látszott, hogy közel van a szüléshez. Ahogy ment, ruháján a nagy virágminták hasonló nehézséggel mozogtak ide-oda. Guzi Kálmán a zöld ajtót nézte, amely mögött a titkárnő eltűnt, és e percben világosan látta maga előtt a levelét, sokkal világosabban, mint amikor megírta: „Kilenc intézetben voltam állami gondozott, tizenegyszer szöktem meg...” Azt gondolta. „Menynyivel egyszerűbb volna, ha most megtapinthatnám a zsebemben azt a levelet”. A titkárnő valósággal kibújt az ajtón, mintha a vastag szivarfüstöt nem akarta volna kiengedni az igazgató irodájából. — Az igazgató elvtárs üzeni, hogy várjon egy kicsit — mondta. — Van ott egy képeslap is az íróasztalon. Nézegesse addig! Guzi Kálmán röviden bólintott, és letelepedett a kényelmetlenül alacsony asztal mellé. A fiú külseje különösen így, megázva egy csöpp bizalmat sem árasztott. Hiányzó szemét gyerekkori játékban vesztette el. Ép szeme híg kékséggel szinte átfúródott a tárgyakon. Laposra fésült vörös haja vizesen tapadt a fejére. Hegyes, vékony orra hosszan leszúrt a szája fölé. A nyakára gyűrött piros sál csavarodott. Az izgatottságtól állandóan nyirkos volt a tenyere, amelyet időnként a nadrágjába törölt. Rövid tétovázás után kezébe vette az egyik képeslapot. A címoldalon egy atléta fekete teste feszült, a feje fölött az ég kékjéből látszott egy darab. Guzi Kálmán eltűnődve nézte a sprintért: Biztos egy világhíresség, tűnődött, de inkább valami furcsa, rokonszerű számkivetettséget érzett a salak fölött úszó alakban... Homályosan emlékezett az anyjára. Szalmaszínű haja hosszú volt. és két oldalt az arcára omlott. A toborzóirodában elszegődött egy távoli gyárépítkezéshez. Egy darabig magával vitte, végül egy vasutasra bízta, és így történt, hogy Guzi Kálmánt a tanács hamarosan elhagyottnak nyilvánította. Az első napokban nagyszerűen érezte magát az intézetben, ruhákat, ingeket, bőrtáskát, tankönyvet, radírt, füzetcsomagot kapott. Később megtanulta, hogyan kell észrevétlenül elbújni az idősebbek elől, mert neki kellett összehajtogatni a ruhájukat, és ha rákiáltottak: Lábhoz! — Guzi Kálmánnak a földre kellett vetnie magát. Egyik nap megunta, és megszökött az intézetből. Egy hegyoldalban megtömte magát dióval, almával és lefeküdt Mire föiébredt, elfogták. Büntetésből egy ideig szoknyát viselt A hatodik szökés után az intézetben megjelent egy középkorú, hízásra hajlamos nő. — Velem jössz! — mondta szigorúan. — Hová? — Az új anyukádhoz. Az új anyák az állomás elő>tt várakoztak a megbeszélt helyen, a podgy ászraktámál, többségükben falusi asszonyok. Kis kerek csoportban összebújtak. — Melyik az enyém? — kérdezte Guzi Kálmán. Egy év múlva megtudta, hogy él az apja, egy ideg- gyógyintézetben ápolják. Levelet írt, két hét múlva megjött _a válasz: „Volt egy ilyen nevű ápoltjuk, jelenleg egy másik város intézetében van.” Guzi Kálmán a térképen megnézte a várost, és nagyon furcsa volt, hogy abba a kis fekete pontba az apját is bele kellett képzelnie. De tudta: senki sem akadályozhatja meg, hogy elmenjen abba a városka. Homályos elképzelései voltak arról, hogy mi lesz azután, ha megtalálja az apját. A vonatban egy asszony a csomagja után érdeklődött, egy katona pedig bátorítóan hátba veregette: — Ilyen kis országban, mint a miénk, nem lehet eltévedni! ... Az ideggyógyintézetben azt hitte, hogy rögtön az apjához vezetik de két ápoló lefogta. Kifaggatták, később telefonáltak valakinek. Végül jött egy hosszú hajú nővér, és Guzi Kálmánt bedugta a fürdőkádba. — Az apám? — Majd reggel. Ha a főorvos úr megengedi, S egy napon, amikor először döbbent az életére, eszébe jutott a távoli gyógyintézet, az apja betegsége, és elkezdett panaszkodni, hogy fái a feje, homályosan lót, nem tud aludni, arcát a falhoz szorította, és azt mondta: rettenetesen szédül. Napokon át vizsgálták a klinikán, megröntgenezték a fejét is. Amikor a nevelőotthonból kiöregedett, az igazgató az állomáson szerzett neki munkát. Fél év telt el, amikor az állomásfőnök behívatta magához. A főnök izgatottnak látszott, időnként fürkészve végigmérte Guzi Kálmán vékony, izzadt alakját. — A mi kezünk alatt már nazarénus is dolgozott _ m ondta mérgesen. • - A háború alatt egy halálra ítélt lengyel hadifoglyot is elbújtattunk. De... ? Az állomásfőnök megtörölte a homlokát. Guzira pillantott. — Legutóbb is megevett húsz tablettát... Guzi Kálmán elmosolyodott. Eszébe jutott a sima hajú lány, az első lány volt az életében. Azon az estén azt hitte: az egyetlen. Egy bokorba húzódtak. A közelben mentőautó szirénázott. Fent, a lovarda magasságában megdördült az ég, mintha fel akart, volna robbanni. Guzi Kálmán torkát egy Idegen, rángatózó vorial kötötte össze a gyomrával. A hangok szokatlanok voltak, aztán feleslegessé váltak. Valahonnan melegség jött. amiben föl kellett oldódni, s akkor valami különös elégedettséget érzett, mintha egy hosszú, fáradságos út végéhez érkezett volna. Esni kezdett az eső, de ez már nem számított. Hazakísérte a lányt, majd visszament a bokrokhoz. — Nem tehettem okosabbat — mondta az állomás főnöknek. — Éjszaka bőrig áztam, a szél is fújt nagyon. Tudtam, hogy legrosszabb esetben kórházba kerülök. — Megszáradhatott volna otthon is. — Akkor nem volt otthonom. Ágyra járó voltam egy szipirtyónál. — Mindegy. Most felmondunk magának. — De hát, mit rontottam el? — Semmit. De a mozdony- vezető szólt a tolatásvezetőnek, hogy neki két gyereke van. Nem vállalja magáért a felelősséget. — Hat hónapja velük dolgozom. — Semmit se tehetek. Valaki megtudhatta magáról ezeket a dolgokat, és félnek, hogy csinál valamit A vasút nem játék, fiatalember! A főnöktől már nem ment vissza a mozdonyhoz, nem búcsúzott el azoktól az apróságoktól, amelyek megszerettették vele a rendezőt, a gu- rítót. a száraz, salakos vasúti pályát, a vagonok meleg árnyékát, a vasutasok világát. Az első hónapokban alig tudta kivárni a fizetései. Délben elköszönt a mozdony mellett, mint akit szabályos ebéd vár. aztán átmászott a kocsik alatt, és ott várta meg az ebédidő végét, elrejtőzve. Szabadjegye volt, s hét végén mindig felült egy céltalan vonatra, ás utazgatott, mintha hazautazott volna. Napokig a tányérsapkák jártak az eszében. Éjszakánként a mozdony gőzfelhőjében mosolyogtak az overállartok. A felmondás után egy héttel Guzi Kálmán este elment abba a vendéglőbe, ahol a mozdonyvezető szabad idejében sörözni szokott. Guzi megállt a pultnál, lehajtott egymásután három pohár rumot. A sarokban ott ült a mozdony- vezető. szemben vele egy madárfejű ember támaszkodott a könyökével az asztalra. Guzi Kálmán semmit se sietett el, de miután úgy éregte, ,íiogy már eleget ivott: rátámadt a mozdonyvezetőre. A tárgyaláson súlyos testi sértésért és garázdaságért hat hónapra ítélték ... A titkárnő asztalán fel búgott a szerkezet jelzőhangja, — Bemehet! — mondta. Guzi Kálmán, aki húszéves korára megtanult gyanakvással és kihívással nézni a vele szemben álló emberek szemébe: lehajtott fejjel állt a nagy szőnyeg közepe táján. Áz igazgató szokása szerint mellényben ült az asztalnál. Szögletes álla elfoglalta az egész arcát, és így inkább farag- ványnak tűnt, mint emberi arcnak. A hangja szárazon csikorgott. — Elolvastam a levelét — mondta. Guzi Kálmán a másik lábára nehezedett, de nem szólt. — Jó hosszú levél volt — mondta az igazgató, és végre elmosolyodott. — Nem tetszik kérdezni semmit? — szólalt meg Guzi Kálmán. — Mit kérdezzek? Az igazgató egy szelet papírt húzott maga elé, és ráirt valamit egy vastag tollal. — Menjen le a hármas műhelybe — mondta, miközben írt. — Itt a cédula! Ezzel keresse föl Kántor művezetőt. Már beszéltem vele. Majd ő rendbe szedi magát. Guzi Kálmán átvette a papírt, de nem mert belepillantani, — És ott mi lesz? — kérdezte ügyetlenül. — Mi lenne? Dolgozni kell. Na, induljon már! A titkárnő majd megmagyarázza, hogy merre kell menni ... A szavak megragadtak Guzi Kálmánban, aztán beléje hatoltak. Nem értette, hogy csak ennyi az egész, voltaképpen csak ezen a néhány szón múlt, hogy az élete ide. vagy oda. Boldog zavarában motyogot valamit, majd meg is hajtotta magát. A feje fölött, mintha látszott volna egy darab az ég kékjéből. Bistey András: Éjszakai Az asztalon régi újság hevert. . .A nappali ügyeletes hagyta itt. Felvette és az utolsó oldalra lapozott. „Letartóztatták a kémkedő klinikai főorvost” — Már olvasott az esetről, de most újra átfutotta. Ajtónyitás riasztotta fel... Széles vállú, kövér törzsőrmester állt a küszöbön. Kezével a sapkája felé bökött, inkább csak jelezte a tisztelgést. — Jelentem, egy gyereket hoztam. — Miért? A törzsőrmester köhintett. — Azt mondta, hozzam be. Egy pillanatig mind a ketten hallgattak. A törzsőrmester bizonytalanul nézett rá, zavartan hunyorgott. Lassú beszédű, komótos ember volt, az a típus, amelyik nehezen ért meg valamit, de ha megértette, egész életére az agyába vésődik. — Miért hozatta be magát a gyerek? — Nem tudom. Azt mondta, betöri a kirakatot, ha nem hozom be. — Hol van most? — A folyosón. Egy pádon ült és bóbiskolt. Amikor megálltak mellette, felriadt... A gyenge világítás összemosta az arcvonásait, közel kellett hajolni hozzá. Tizenhat-tizenhét évesnek látszott. — Hogy hívják? — Kiss Árpád. — Hány éves? — Tizennyolc? — Foglalkozása? — Most érettségiztem, — Miért jött ide? Megvonta a vállát... — Ivott? — Nem. Nyugodtan, türelmesen ült a pádon. Az alhadnagynak fel sem tűnt, hogy nem állt fel, amikor beszélni kezdtek,.. A törzsőrmester az ajtófélfának dőlt és mosolygott. Elégtételt érzett, amikor látta az alhadnagy tanácstalanságát, — Hol lakik? — Nagykatán. — Minek jött ide? — Dolgozni. — Hol dolgozik? — Nincs munka. — Hogyhogy nincs? — Nekem nincs. — Miért? A fiú felállt, lépett néhányat. Erősen sántított, minden lépésnél nehézkesen oldalra dőlt. Néhányszor megtett vagy ügyelet öt métert oda-vissza. azután szótlanul megállt. — Itt a városban hol lakik? -r A Csokonai téren. A nagybátyáméknál. — Úgy gondolta, hogy mi szerzünk munkát magának? — Nem tudom. — Mit akar? Beszélgetni jött ide? — Nem akartam hazamenni. Akkor láttam meg ... A törzsőrmester felé mutatott — Miért nem akart hazamenni? — Ma sem találtam munkát. — Fél a nagybátyjától? —> Nem. — Itt nem maradhat. A törzsőrmester felé fordult. — Megnézte a személyi igazolványát? — Igen. Rendben. A fiú köszönt, és döcögve elindult az ajtó felé. — Jó éjszakát. Visszament a szobába, de nem ült le az asztalhoz. A törzsőrmester lekísérte a fiút a kapuhoz és most a pihenőbe akart menni. Nyitva volt az ajtó, az alhadnagy hangja megállította az előszobában. — Törzsőrmester elvtárs! Megállt az ajtóban. — Tessék. — Mit gondol, miért kísértette be magát a fiú? — Biztos bolond ... Nem szívesen beszélt, látszott rajta, hogy feszélyezi a közöttük levő korkülönbség. Magában nem fogadta el felettesének az alhadnagyot, aki a fia lehetett volna. Minden mozdulatával hangsúlyozta hogy csupán a szolgálati fegyelem miatt tartja tiszteletben ezt a viszonyt.., — Mégis..., miről beszéltek, amíg jöttek befelé? — Nem beszéltünk. — Nagyon magányos lehetett ... __ . . A törzsőrmester nem válaszolt, s az alhadnagy hirtelen érezte, hogy valami ostobaságot mondóit. Meg akarta magyarázni,, .de belezavarodott és elvörösödött. — Beszélni akart valakivel. ... azt gondolta, hogy ki fogják hallgatni... A törzsőrmester egy darabig "árt még. de az alhadnagy om mondott mást, hát összeütötte a sarkát. — Kérek engedélyt a távozásra.
