Tolna Megyei Népújság, 1969. június (19. évfolyam, 124-148. szám)
1969-06-29 / 148. szám
SONJA HLEBSOVA: KUTYA, VAGY MACSKA Érsekújvárt lajos: Ahogy Iáiont most is olyan dúsan termő csoda nyár van, ahol kasza suhant hajdan, kombájn zümmög mostanában, és ilyenkor eszembe jut messze futó diákkorom, csépléskor a pelyva szállt, mint kéményseprőre a korom, fülünket meg cirógatta gépek édes muzsikája, s szívünkben még édesebb, még zengőbb ritmus felelt rája, kaszával aratni most már , régi volna, olyan ódon, ámde szerelmet vallani nem lehet, csak régi módon. FEGÓ LAJOS: Tegnap voltál... Tegnap szivárvány ívelt át a téren és pezsgett a levegő. Tegnap villogott a Nap és kék köpenyét maga köré terítette. Tegnap ékes szóval beszéltek az élők és énekeltek, — tegnap még ruhám voltál és ételem de holnapra meghaltál. Szép magyar nyelv Agyafúrt N edves szél fújt, szeszélyesen csapongva, hol erről, hol arról. A föld meleg volt és avarszagot lehelt. A lány az ablakban állt, nyugtalanul, mint valami rejtelmes baleset előtt, amely minden pillanatban bekövetkezhet. A szemközti házak olyanok voltak, mint vihar előtt az összebújt juhok, s lát- tukra az az érzése támadt, hogy a közelében soha sem voltak emberi lények. Megeredtek az első kövér cseppek. Meddig időzik még ebben a szobában, ebben a városban, s általában meddig kell még itt élni az embernek, hogy valamelyest különb napok köszönjenek rá? Vannak emberek, akik képtelenek többet birtokolni, mint egyetlen valamit. Pedig rengeteg sok mindent kellene magáénak vallani az embernek, hogy egy napon ne maradjon minden nélkül... Iván csaknem észrevétlenül lépett az életébe. Egyszerűen itt volt. Hely szerint is mindig ott, ahol ő. együtt gondolkodott Veié és napról napra több helyet kért. magának az éledében. Szájuk egyazon szavakat ejtette, mosolyuk is kísértetiesen hasonlított, ugyanazokon- az utakon jártak. Még a nevetésüket is ugyanaz váltotta ki a nap úgyszólván bármelyik szakában, meglehetősen sokáig. De jelen volt a fiú jóidéig a szakítás után is, amelyre ő csák később eszmélt rá. Halkan, fokozatosan tűnt el az életéből, illetve a hétköznapjaiból. Mert az életéből talán soha... Miközben az emlékei közt tallózott — frissek voltak még ezek az emlékek! — mindannyiszor holmi elégedettséget érzett afölött, hogy voltaképpen nem is változott semmi. Megdöbbentő pontossággal tudta visszaidézni az emlékeket, és hitelesen összehasonlítani a mait a tegnapival, a puha tücsökszótól a mozdonyfüttyig, a tengér sós ízétől az üröm fanyar ízéig. Mindez furcsa örömöket keltett benne csakúgy, mint a megalázó kisebb kudarcok emléke is, melyeket sosem vallott be magának. A mai nap is oly kísértetiesen hasonlított ahhoz, amikor a postahajóra vártak a kikötőben, s ő félt a vihartól. Vad meleg volt, a levegő párás, — noha szél fujdogált. Emlékszik, azt mondta Ivánnak; balsejtelmek gyötrik, bizonyára baleset érné őket, s le akarta beszélni a kirándulásról. Nem is szálltak hajóra. Ott gubbasztották át az éjsza-< kát a sziklás parton, takaróba csavarózva. Erőt vett rajta a fáradtság és a hideg, s visszafeküdt az ágyba, hogy ott folytassa emlékidéző merengését. — Nézd, milyen szép az a macska. — Az nem is macska, hanem kutya. Szeretsz? — Szeretlek. — Akkor macska. Az ég mind kékebb lett. Iván szemétől. A pa'.ak mind áttetszőbb Iván mosolyától. A nap mind melegebb. Iván ölelésétől. Elmosolyodott. Iván szavai jutottak eszébe. Vajon ő emlékszik-e minderre? Nem. De nem is fontos.’ Fin egész másra gondolok. Az ám, de nem is. Nevess, járj, kelj, dolgozz, élj, élj. Iván_r- a múlt. Iván — a kora fiatalság. Iván — mégiscsak a jövő ízeit idézi j ., __ É s így van ez mindig. Mindig, amelynek se kezdete, se vége. Tehát akkor is, most is. holnap is. S úgy érezte, ez nem csupán emlékezés, hanem az elveszett visszakívánásának vágya is. De mindenképpen: csendes és állhatatos harc. A veszteség mintha sivatagot árasztana köréje, de ugyanakkor biztatóan körbe is járja. Szenvedély persze nincs már, az idővel fegyelemmé szépül. De megmaradt az állhatatosság. ha hiábavaló és mulatságos is. Eszébe jutott a kiskocsma — valamikor „Túl az Óperen- cián”-nak nevezték egymás között —, elhanyagolt, rozoga ház, belül úgyszólván üres, csoda, hogy valaha is vendéget vonzott. S ők Ketten- mégis odajártak arra a lehetetlen feketére és elmaradhatatlan savanyú vízre. A tenger ott hideg volt a sok édesvízi forrástól. Egyszer megmosta Iván haját. A háziasszony behozta a fazék meleg vizet és csak nézte, amint nagy nevetések közepette mosta azt a rakoncátlan nagy sörényt. Az este ugyanis, amikor átkeltek a hegyen, Iván azt mesélte neki, hogy gyerekkorában nagyon gyűlölte a fejmosást. Felrém- lett előtte a pisze orrú kisfiú, makrancos, göndör hajával. Valami tragikusnak az elő- érzete. rendszerint a legboldogabb pillanatait is elrontotta. A fiú ezt megérezte, s ilyenkor meg-megpirongatta, mert nem osztja meg vele gondjait. Majd szótlanul csókjaival árasztotta el, hogy felvidítsa. Férfi létére nemigen értette a lehangoltság okait, ölelő karjai azonban mindig kioldották a lányból a szorongásokat. De korántsem úgy, mint mikor, egy alkalommal, teknőssel hemzsegő kis sziklaóbölre bukkantak... Az egészen más öröm volt.. . Vagy amikor hajóroncsokból csónakot rögtönzött neki... vagy amikor ők ráncigálták a harangkötelet, mert az öreg harangozó elfáradt, pedig harangoznia kellett volna, hogy „szétoszlassa a viharfelhőket”, vagy amikor hajnalig egy takaró alatt kucorogtak a parton ... Nem, az egészen más volt. Szeretett felejteni; szerette szándékosan elfelejteni azt, hogy szeretik egymást. Hogy éjszakák várják és testük arra van, hogy szeressék egymást. Mindez olyan egyszerű volt, mint a lélegzés. Amíg mellet-, te volt, éjszakává változtatta a nappalt, nappallá az éjszakát. De most. amint magánosán forgolódik az ágyon a sötétben, s a sötétség minden pórusát elborítja, most mind gyakrabban illetik váddal azok az éjszakák, amikor lemondott az ölelésről. Lemondott? Megtagadta. Most kongtak a harangok, hogy „szétoszlassák a viharfelhőket”, hallotta háziasszonya nevetését, s arcába csapott délszaki melegével a teknősökkel hemzsegő öböl. Szemlehúnyva, feküdt, akaratlanul is ökölbe szorított kézzel. Gondolatai villámként cikáztak. Iván a közelében volt. Csinos, napbamította arccal most lép ki a tenger vizéből, fogsora habfehéren villan felé s aztán csókolja. Kint szakad az eső. Kinyitotta az ajtót, felkacagott, és megcsókolta. Felállt az asztaltól és megcsókolta. Ágya szélére ült és megcsókolta. Kint zuhogott az eső. Csodálatos nyugalommal szállta meg. Hovatovább szinte üresnek érezte magát. lassan lehunyta súlyos szempilláit. ökle kisimult. Igen, Iván itt van a közelében. Igen, Iván egy karnyújtásnyira van tőle. Int neki, súg is valamit a fülébe, s kezében egy egészen kis teknős fészkel. Kicsi kis teknős. Valami harangot is hozott neki. Mosolyog és int neki megint. — Ni, milyen szép macska. — Az nem macska, hanem kutya. Szeretsz? — Szeretlek. — Akkor macska, akkor macska, igenis macska ... Int neki megint, ugyanazok a mozdulatok rémlenek fel újra. Kezdődik minden elölről, — míg végűi is a semmibe tűnik minden. Nyugodt, mély álommal aludt. Odakint esett az eső: meleg eső. Elmúlt egy nap és múlóban az éjszaka is. Kocsi zaja hallatszik az úttestről, a tejesek hozzák már a tejet. Elmosódott csobbanás az ablaka alatt. Szárnyak hüpögését hallja, a madarak már felébredtek és kezdik a szerelmes fecsegést. Alighanem verőfé- nves napra ébred. Aludt. Gyermeteg mosollyal az arcán. Amint elindult szája csücskéből, még vidám volt. aztán kissé elszomcrodott. Ki tudja, lehet, hogy csakugyan nem macska volt. hanem kutya ... Odakint már nem esett... Dudás Kálmán fordítása. Agyafúrton ma ravasz, találékony, éles eszű embert értünk, régente ellenkezőleg, együgyű, ostoba, sőt bolondos volt a jelentése. Ha azonban figyelembe vesszük, hogy a pszichiátria megállapítása szerint a gyengeelméjűséggel, az imbecillitással szinte törvényszerűen együttjár a ravaszság, akkor a szó kétféle értelme összeegyeztethető. De miért agyafúrt? A kifejezés onnan ered, hogy egyes agy- bántalmakat igen régi időktől fogva koponyalékeléssel, tre- panációval gyógyítottak. A világ úgyszólván minden táján előkerültek a kőkorból, s általában a történetelőtti időkből származó lékelt Koponyák. A kérdésnek igen nagy irodalma van. Az első összefoglaló munkát a régészeti leletekről a hírneves francia antropológus és agy-gyógyász, Paul Broca írta, 1874-ben. Ma már pontosan tudjuk, hogy a régi „primitív” orvos- emberek, javasok a lékelést éles kovakővel, obszidiánnal, kvarcvésővel végezték, éspedig a legtöbbször sikeresen, amit a csontfal hegedőse, be- forradása bizonyít. Akadtak befejezetlen, félbemaradt lé- kelésű koponyák is, ezeknél a beteg nyilván operáció közben meghalt. A pácienst többféleképpen érzéstelenítették, Dél-Amerikában például bunkóütéssel kábították el, másutt nadragulya és hasonló növények bódító főzetével. A meglepő az, hogy a betegségek (agydaganat, genny edés, vérzés, epilepszia) helyét lokalizálni tudták, noha a régi ember felfogása szerint nem ezek a kóros jelenségek okozták a bajt, hanem gonosz szellemek: őket kellett eltávolítani, megnyitni előttük az utat. Az operációt kiállt embert aztán kivételes, rendkívüli képességekkel bíró lénynek tartották, és különös tiszteletben részesítették. A kivágott csontnak pedig varázserőt tulajdonítottak és amulettként használták. (Mindez egyes természeti népeknél ma is ugyanígy dívik). Európában a középkorban, sőt egészen a XVIII. századig a koponyát fúróval nyitották meg, innen ered az agyafúrt szó. Minálunk, ahogy mondtam, a XVI. és XVII. század nyelvemlékeiben a fúrt agyas, fúrt agyú, fejefúrott, fúrt fejű, eszefúrt kifejezések értelme még: hülye és bolond, vagy a kettő együtt. Pesthy Gábor 1558-ban kiadott szótárában a fejefúrott jelentése „furiosus, unsinmg ”; Calepinusnál 1585- ben „vesanus”, azaz eszelős, tébolyult; Károlyi Péter 1584- ben bolond adgya fúrt emberekről ír. A ravasz, furfangos, minden hájjal megkent, stb. jelentés a XVII. században tűnik fel, és kiszorítja a régebbi használatot. VÁRKONYI NÁNDOR Barcsay Jenő Kossuth-díjas festőművész nagyméretű, harminchárom négyzetméteres mozaikjának karton-tervét, a hozzátartozó vázlatokkal együtt kiállításon mutatták be a szentendrei Ferenczy Múzeumban. A hatalmas mozaikot a Szentendrén felépülő művelődési ház előcsarnokában helyezik cl. Képünkön: a mozaikterv részlete. (MTI. foto — Szebellédy Géza felv.)
