Tolna Megyei Népújság, 1969. június (19. évfolyam, 124-148. szám)

1969-06-24 / 143. szám

ß e jelentett ük a községházait» hogy megnyertük a versenyt, a járás visszaüzent: azt

ugyan nem!

Mit tagadjam, jó volna élőiről kezdeni az egészet, de a mostani körülményekkel, a mai fejemmel, és a mai emberekkel. Aki látta 1949- ben a kezdést, és aki velem együtt benne volt, az mindenre gondolt, csak arra nem, ami most van a hetvenes évek küszöbén. Egy-egy nagy veszekedés, csetepaté után én is el-el határoztam, hátat fordítok a tsz-nek, nem bírom tovább, itt kell hagyni az egészet. S mennyire kinőttük ezeket a veszekedéseket, öt év óta, még hangos szó . sincs az emberek között, de hozzáteszem ez most sem jelent valami elvtelen megnyugvást. Dehát ne vágjunk az események elé.

Hajnali háromkor a dunakömlődi Béke Tsz brigádvezetőjeként léptem ki az utcára. Elnéztem a Duna felé. Keleten az égbolt alján már pirkadt. Csendesség honolt körülöttem, aludt a falu, de az én fejem zakatolt, akár a gőzmozdony. Gondolom ezen a kora hajnalon a Béke Tsz huszonnyolc tagja közül nem feküdt le már senki. Csoportosok lettünk, akkor még ismeretlen volt a szövetkezeti gazda kifejezés. Mai szemmel nevetségesen kicsi az a kétszázötven holdas tsz, de a mi szemünkben akkor nagybirtoknak látszott. A Vörös Csillag 370 holdon kezdte meg a közös munkát. Erről a területről és a mi 250 holdunkról a felszólalók, az alakuló közgyűlésen csakugyan úgy beszéltek, mint valami komoly nagy gazdaságról. így emlegette Fekécs István bíró is, aki a községet képviselte.

Némi vonakodás után vállaltam el a brigádvezetői beosztást. Kikötöttem: továbbra is hajtani akarom a lovakat. A tagok megszavazták. Egyébként vajmi kevés fogalmam volt arról, hogy mi is lesz tulajdonképpen a munkám: „Belejövünk emberek, mint a kiskutya az ugátás- ba” — mondta Hanuszka János bácsi, aki a földosztó bizottság elnökéből, most már a tsz elnöke lett. Egyikünk sem volt annyira öntudatos, hogy a mai szemnjel nézze a világot. Dehát ki várhatta volna tőlünk, hogy előre tudjuk, lássuk mindazt, amit még Magyarországon senki nem tudott és senki nem látott előre. Egyben biztosak voltunk: a földet nekünk kell megmunkálni. Nem szeretném ha' frázisként hangzana, abban voltunk legbiztosabbak, hogyha a párt útmutatását követjük, akkor nem csalódunk. A mi -számunkra, az úgynevezett alapító tagok számára valóban a párt volt minden lépés megtételekor a nélkülözhetetlen iránytű. Bárki elgondolhatja, hogy azok a kérges kezű agrárproletárok akik először írták alá a belépési nyilatkozatokat hitük szerint cselekedtek. Nagy baj és nagy hiba lenne erről megfeledkezni.

Agronómus? Szakember? Bevallom, én húsz évvel ezelőtt az agronómusi beosztásnak a létezéséről sem tudtam. Irodai személyzet? Az égvilágon semmi. Dehát minek. Nem volt egyikre sem szükség. Az egész ügyvitelt Hanuszka János bátyám intézte, egy iskolafüzetben, amelyet örökké a zsebében hordott. Amikor megkezdtük a közös munkát, őszi búza alá a magágykészítést, ebbe a füzetbe írta be, hogy ki hány napot dolgozott. Egyformán hajtottunk, az alkudozást még nem ismertük, kora hajnalban kezdtük, naplemente után hagytuk abba a szántást, és úgy kalkuláltuk, egy nap jelent egy munkaegységet.

Azt a kora hajnalt nem felejtem el soha.

á dhutiékünidüdil <ú>tjp>*íí Utcait,

miért alakítják mega termHmat^mínt

"f.

«lb

'

!R

,"*£%& : , ,r.\ ' '

<<«* *'W'* i‘ C k >' •'■■■> .■/ > r />

wmmm

A Dunántúli Napló 1949. július 21-én adott először hírt a dunakömlődi termelőszövetkezeti szervezésről, a szövetkezeti mozgalom első lépéseiről.

Ez már történelem

O

JJfarin Vendel tsz-elnök a kezdés és a folytatás éveiről

Pontosan visszaemlékszem rá: tizennégy fogattal indultunk el a madocsai határ úgynevezett Banki-részi dűlőjébe. Ott a lapon kezdtük a közös munkát. Megmondom őszintén, azóta se volt együtt annyi lófogat. Még mindenki a magáénak tartotta a lovakat, otthonról vittük a szénát, az abrakot; a dűlő végén letáboroztunk. Kissé nyomott, vagy talán elfogódott hangulatban fogyasztottuk el a reggelit, nem hangoskodott, nem tréfálkozott senki. Úgy adódott, hogy mivel én voltam a brigádvezető én eresztettem bele elsőként az ekét a közös földbe. Társaim ezt rend- . jénvalónak találták. Most már nem emlékszem ki jött utánam, azt tudom csak, hogy visszanéztem, és örvendezve láttam, egyszerre majdnem másfél ölnyi friss szántást hagyunk magunk mögött. így haladósabb a munka — gondoltam.

Jó lenne tudni, mire gondoltak a társaim, de valamilyen oknál fogva, ezekben az első órákban senki sem beszélt érzelmeiről. Érdekes,

ficgv azfe st> Rbruft szíjba. Némelyikünkben lehetett talán szomorúság is: vajon megtudjuk-e majd mutatni? Ezekkel az első tétova lépésekkel még nem is sejtettük, hogy évszázadokat hagyunk húsz esztendő alatt magunk mögött. Nem kenyerem a kérkedés, nem használok nagy szavakat, inkább bizonytalanok voltunk mi, mint erősek. Déltájt, valamennyire beszédesebbek lettünk, és arról kezdtünk tárgyalni, hogyan legyen a vetés, ki vezesse a vetőgépet, ki legyen a faros, és melyik terület lenne a legalkalmasabb a búzának. A tagosítás befejeződött, mégis mindegyikünk, a maga földjét vélte a legjobb erőben lévőnek. Egyszerűen, lelkendezés és lelkesedés nélkül telt el az első nap. Úgy lettünk dolgozó szövetkezeti gazdák, hogy észce sem vettük.

Ebben az időben még valamennyien növénytermesztők voltunk. Külön állattenyésztők, gépészek, akik kizárólag hizlalással, fejésseí vagy gépészettel foglalkoztak volna még nem kellettek. Minek? Igaz, a Vörös Csillag Tsz-ben már traktorral szántottak. Ebből úgy látszott a Vörö6 Csillag Termelőszövetkezet fejlettebb mint a Béke Tsz. Különös helyzet állott elő. Anélkül, hogy bárki szervezte volna, versenyeztünk egymással, és mi hamarább befejeztük a búzavetést mint a Vörös CsjrHag Tsz tagjai. Amint utolsót fordult a vetőgép, Hanuszka János az elnök, és Hornok Pa az egyik alapító tag futottak a községházára jelenteni: — A Bäte befejezte a vetést, mi nyertük meg a versenyt. A községházán tudomásul vették és jelentették a járásnak. De bezzeg a járás visszaszólt: A Vörös Csillag Tsz már reggel befejezte. Nem volt apelláta. A Béke Tsz tagjai, az elnökkel az éten, káromkodtak, hisz velem együtt mindannyian látták, hogy a Vörös Csillag Tsz még akkor vitt egy rakomány vetőmagot, amikor Hanuszka kocogott a községházára.

Dehát, hiába. Gondolom a járási eivtársak nem tartották politikus dolognak, hogy előbb végezzen egy elmaradott közös gazdaság, mint. egy fejlettebb, traktorral dolgozó üzem. Igaz ugyan, hogy mi lettünk az elsők, az is igaz azonban, hogy a járásnak kellett; egy újabb érv, amellyel ismét bizonyítani lehetett, hogy a lófogat nyomába sem léphet a traktornak. Hát abban az időben némelykor megesett, hogy szempontok határozták meg, kik lehetnek az élenjárók. Akkor én ezt nem láttam ennyire világosan, s abban az időben igazság szerint minden áron a traktor fölényét kellett bizonyítani, mert végeredményben nehezen akartuk elhinni, hogy azé a jövő. Ma már tudjuk. Hol is tartanánk, ha még mindig a fogatos ekére, meg a lóra esküdnénk. Arról sem hallgathatok, hogy abban az időben az is előfordult, az nyert aki gyorsabban, ügyesebben és szebben tudott jelenteni. Emiatt került néhányszor egyik-másik tsz olyan nevetséges helyzetbe, hogy az újság megírta: befejezték a vetést, ugyanakkor, a községben az egyéni gazdák még azt látták, hogy csak be szeretnék fejezni. Utólag én ezeket nem tudom elítélni, inkább a túlbuzgóság számlájára írom, a kicsire nem adunk felfogás számlájára.

Jött a tél, és mi 1950-ben az új esztendőt elnökválasztással kezdtük.

{Folytatjuk:)

PÁEKOVÁCS JENŐ

EZ NEM LEHET 1GHZ...

Néhány hónapja a cipőke- res ke delem egyik illetékese

— reklamációkra válaszolva

— óva intette a fogyasztót, nehogy az üzleteikben vásárolt bizonyos típusú cipőket utcai használatra fogják, mondván, ezek nem arra készültek, hogy

— járjunk benne... ! Az emberi azon gondolkozott, hogy mikor nem figyelt a világ alakulására, amely a cipők szerepét ennyire megváltoztatta. A helyzet — és a nyilatkozat

— abszurd volta természetesen arra is felhívta a figyelmet, hogy a cipőiparban és -kereskedelemben valami alapvetően nincs rendben, valahol botrány készül.

A hétköznapok világában persze' nem arra vagyunk elkészülve, hogy abszurdumokkal találkozzunk, sőt ellenkezőleg, a köztudatban az él, hogy itt a praktikum, a célszerűség a realitás dominál. A fenti példa azonban nz olvasónak azt is eszébe juttatja,

hogy az ilyen abszurd eset sajnos, mégsem egyedülálló.

Saját személyi, egyéni tapasztalatainkon tail a napilapok hasábjain is sűrűn olvashatunk olyan eseteket, amelyekre sokszor mondjuk: ez egyszerűen nem lehet igaz! Csak a közelmúltból idézünk: új házak falai repedeznek; a minisztérium nem veszi át az új útszakaszt az építővállalattól, mert használhatatlan, kockázatos rajta megindítani a közlekedést; márkás termékek gyártása akadozik, mert filléres alkotóelemeit nem szállítja a kooperáló gyár; a jó búzából és jó lisztből gyenge minőségű kenyeret készít a sütőipar; vagy hogy visszatérjünk az eredeti példához, fizetésképtelen lett a cipőnagykereskedelmi vállalat, mert az általa rendelt cipőket a kiskereskedelem nem vásárolta. így bevételei megcsappantak, a gyárak pedig több hitelt nem adtak a cipő- nagykereskedelemnek.

Itt. Aljunk meg egy pillanatra. Mert ha ilyen esetek — szerencsére — csak ritkán fordulnak is elő, mégis van az ilyen helyzetben valami, ami általánosságban elgondolkoztat és figyelmeztet. Mi lehet az oka annak, ha egy nagykereskedelmi vállalat ilyen helyzetbe kerül? Nyilván a hozzáértéssel van baj, amely az adott lehetőségeket ki tudná használni, figyelembe véve a fogyasztók gényeit. Tehát olyan egyéni adottságok hiányoznak, amelyek éppúgy nélkülözhetetlenek a kereskedelmi szakmában, mint bárhol másutt, ahol sikeresen akarják teljesíteni a feladatokat. Azaz: bizonyos poszton olyan ember, vagy olyan emberek találhatok, akik egyénileg. személyileg, alkalmatlanságuk vagy képzetlenségük folytán akadályozzák a korszerű, a fogyasztók igényeinek megfelelő termelés és kereskedelem kialakulását. És itt már elmondhatjuk, hogy ez sajnos, nem cipőkereskedelmi specialitás. S ha nem is ilyen mértékben, de sűrűn találkozhatunk olyan esetekkel, ahol nem „az objektív” nehézségek, hanem a személyi alkalmatlanság keseríti meg a fogyasztók életét. És hogy ennek ellenére az alkalmatlanok ideig-óráig mégis maradhatnak ott, ahol vannak, annak talán az is oka, hogy lassan-lassan hozzászokunk az ilyen abszurdumokhoz, tudomásul vesszük azokat, és beletörődünk, :nint- ha ez lenne a természetes.

Persze ez is abszurdum. Mert az eddig elmondotttak- ból is világos, hogy az abszurdumok nem maguktól születnek, nem természeti jelenségek, nem is elemi csapások, hanem az ember a szülőjük. Az abszurdumok emberi tulajdonságok következményei, lustaság, felelőtlenség, ostobaság húzódik meg mögöttük. Ha megszüntetnék az ilyen szubjektív okokat, amelyek általában az abszurdumokat szülik, a lehetetlen helyzet azonnal, szinte minden külső beavatkozás nélkül talpra- állna, követi« saját, józan logikáját, és megoldódna például egy olyan áthidalhatatlan; nak tűnő probléma, hogy májusban ne maradjon éttermek és szórakozóhelyek nélkül a Balaton, mert a vendéglátóipar számára nemkívánatos gyorsasággal érkezett a nyár.

Vannak a hétköznapi életben olyan abszurdumok is, amelyek függetlenek a forinttól. A kalauz, a tisztviselő, a pincér udvariassága — közhely leírni — egy fillérbe sem kerül, mégis, lépten-nyomon találkozunk mogorvaságukkal, mintha nem is ugyanannak a városnak, ugyanannak a társadalomnak lennének tagjai. Mintha a kalauznak soha nem lenne hi vatalos ügye a tiszt- viselővel, a tisztviselőnek a

pincérrel... és a sort hosz- szian lehetne folytatni. Mert az ilyen jelenségek azt is tükrözik, mintha hordozóikra a szocialista együttélés szabályai nem vonatkoznának, hanem mindig csak a másikra. És ez azért baj, nagy baj. mert az egyik abszurdum hatására a másik is jogot követel magának. Tehát érdemes gondolkodni azon, hogy az abszurdumnak is megvan a maga logikája, és következményeiben a közéleti visszhangja, mert az emberekben keserűséget és pesszimizmust, a tehetetlenség érzését váltja ki. A hétköznapi abszurdumok ezért tűrhetetlenek, ezért abszurdumok...

Mint a példákból is kitűnik, nem a lehetetlent kérjük számon. Már csak azért sem, mert a lehetetlen kívánság is az abszurdumok világába tartozik. Másik szélsősége ez az olyan gondolkozásnak — vagy talán éppen a gondolkozás hiányának; — amely nem számol józanul az adott helyzet realitásaival és azt szeretné, ha minden mást félretolva csak az valósulna meg, amire neki éppen szüksége van. Persze, léteznek olyan problémáink is, amelyeket a legjobb szándékkal sem tudunk e pillanatban ideálisan megoldani, úgy, ahogy szeretnénk. De az abszurdumokba mégsem szabad beletörődnünk.

KEREKES IMRE