Tolna Megyei Népújság, 1969. június (19. évfolyam, 124-148. szám)
1969-06-19 / 139. szám
A robotember víziója Eljön majd az idő, amisor az ember megalkotja az elektronikus szuper-agyat, amely okosabb, értelmesebb lesz az emberiség történetének minden eddigi szeiiemóriásánál — irta Marvin Minsky professzor, három évvel ezelőtt egy tekintélyes amerikai ludományos folyóirat hasábjain. Kollégáinak többsége azonban akkoriban meglehetős kétkedéssel fogadta, s a soha meg nem valósuló utópiák közé sorolta a neves komputer-szakértő jövendölését. Legújabban híre érkezett, hogy az amerikai Wisconsin Egyetem három kutatója megtalálta a mesterséges agy ideg- sejtjeinek konstrukciós elveit. Uj elektronikus építőelemüket, a szupravezető alagútdiódát a a neuren és a tranzisztor szavak összevonásával neurisztor- nak nevezték el. Az ilyen neu- risztorok milliárdjaiból összeállított, parányi térségbe ösz- szezsúfolt gondolkodó áramkörök, amelyek az emberi agy idegsejtjeinek módjára sokirányú összeköttetésben állnak egymással, elméletileg már elérhetik, sőt, túl is szárnyalhatják az ember intelligenciáját — állítják a Wisconsin Egyetem kutatói. A gondolkodó robotgép utópiája már akkor is felvetődött, amikor két évtizeddel ezelőtt sok ezer elektroncső felhasználásával létrehozták az első komputert. A reményekben azonban csakhamar csalatkoztak. Amikor a szakértők kiszámították, mekkora elektronikus agyat kellene építeni, hogy egyetlen emberi agy tárolóképességét is megkétszerezzék, kiderült, hogy a berendezés elektroncsövei egy felhőkarcolót töltenének meg, s a Niagara vízesés vize sem lenne elegendő a hűtésükre. A komputerek tárolóképességét és műveleti sebességét azóta évről évre sikerült' növelni, de még ma is összehasonlíthatatlanul primitívebbek az emberi agynál. A manapság kapható legnagyobb komputer sem tud annyit, mint egyetlen rovar agya — pedig már néhány ezerszer annyit teljesít, mint az első generációs számítógépek. Az emberi agy tárolóképességét még csak lebecsülhették kezdetben a komputer- tervezők. Más tekintetben azonban alapvetően tévedtek: húsz évvel ezelőtt még fogalmuk sem volt róla, hogy voltaképpen mennyire összetettek az emberi agy gondolkodási folyamatai. A probléma nagysága akkor vált nyilvánvalóvá, amikor megpróbáltak egy viszonylag egyszerű gondolko- zási folyamatot — például a műszaki irodalom gépi fordítását — robotgépekre bízni. Az eredmény: még ma sincs olyan automata, amely a leírt vagy elmondott szöveget megbízhatóan felismerné, értelmezné, s másfél évvel ezelőtt minden kormánytámogatást megvontak az ilyen irányú amerikai kísérletektől, annyira kilátástalannak tűnik az eredmény. Meg kellett állapítani tehát, hogy az eddigi módszerekkel és alkatrészekkel lehetetlenség olyan gépet építeni, amely bármilyen tekintetben is összehasonlítható lenne az emberi aggyal. A neurisztor, az agy szürkeállománya, az idegsejtek elektronikus hasonmása megalkotása úgy tűnik, döntő változást hoz ebben a tekintetben. Egyelőre csak annyit tudunk róla, hogy a neurisztor két hajszálvékony fémlapból áll, közöttük szigetelő réteggel. Amikor villamos jel érkezik az elem egyik végére, a szigetelő réteg villamos vezetővé válik — a jel végigfut a fémfelületen, akárcsak az idegimpulzus az idegszálakon. Ilyen tulajdonságú elektronikus építőelemet elméletileg már tíz éve ismertek a technikusok, de gyakorlati megvalósítása csak most sikerült. Megfelelő gyártási eljárással mikroszkópos méretben készíthetők a neurisztorok. Egy köbcentiméternyi térségbe hétezer neurisztor zsúfolható össze, ami még mindig messze van a természet csúcsteljesítményétől: az emberi agyban tízmillió neuron van köbcentiméterenként. Mégis, már elképzelhető, hogy akkora térségbe, amekkorák ma a nagy komputerek, összezsúfolható lenne tízmilliárd neuron — annyi elem, ameny- nyi az emberi nagyagykéregben működik. Az ilyen gépagy súlya a számítások szerint mindössze 1 tonna lenne. Ezenkívül a wisconsini kutatók mínusz 273 fokon működtetik a neurisztorokat. Ezen a hőmérsékleten a fémlapok szupravezetőkké válnak, vagyis gyakorlatilag elvesztik ellenállásukat a villamos árammal szemben, így az óriási kapacitású gépagy kevés villamos energiát fogyasztana. A sejtszám megsokszorozása a neurisztor-komputerben önmagában még nem minden. Olyan kapcsolásokra is szükség lenne, amelyek elősegítenék, hogy a komputer, mint az emberi agy, bizonyos alapprogramból kiindulva, állandóan továbbképezze magát, s így tegyen szert gépi intelligenciára, amellyel előbb- utóbb versenyre kelhetne az ember. Az ilyen kapcsolásokról egyelőre még kevés az elképzelésünk. Minsky utópiájától, a géniusznál is értelmesebb szuperagytól tehát még mindig távol vagyunk, bár kétségtelen, hogy a neurisztor feltalálásával valamivel közelebb kerültünk hozzá. (A Delta júniusi számából) Többlet: 125 ezer tonna Befejezéshez közeledik az Almásfüzitői Timföldgyár bővítése. A munka eredményeként 155 ezer tonnáról 280 ezer tonnára emelkedik évente a gyár termelése. A közelmúltban megkezdődtek a bauxit körtároló próbák Elkészült a vagonbuktató, befejeződött a vörösiszap-tároló tér bővítése. Képünkön: a francia gyártmányú bauxitfelszedő gép. amelynek teljesítménye óránként 150 tonna. Az alámerülés bajnokai Néhány évvel ezelőtt egy tengeralatti kábel váratlan sérülése folytán Peru és Ecuador között megszakadt a távíró-összeköttetés. Megjavítására különleges, úgynevezett kábelhajót küldtek. Kiderült, hogy egy óriási ámbrás cet volt a baj okozója, amely belegabalyodott az 1100 méter mélységben, a tengerfenéken húzódó kábelbe. A cet abban az igyekezetében, hogy kiszabaduljon, megrongálta a szigetelést, innen eredt a hiba, de a béklyóból nem tudott kitörni és elpusztult. 1100 méter igen nagy mélység. Valószínűtlennek tűnik tehát, hogy a felszínen is megjelenő emlősök el tudják viselni a mintegy 100 atmosz- férányi nyomást. De a leírt történethez hasonlót másutt is tapasztaltak. Egy másik esetben a kábelhajó Esmeraldas, ecuadori kikötőtől 20 kilométernyire nyomozott kábelszakadás után. A hajó legénysége 1000 méter mélységből egy hatalmas ámbrás cet tetemét emelte ki. Nem kevesebb, mint ötven méter kábel tekeredett az elpusztult cet alsó állkapcsa, uszonyai és farka köré. Amikor egyszer 2180 méter mélységben sérült meg a kábel, már kétséges volt, hogy ámbrás cet okozta-e az üzemzavart. A rongálódás okozója ez esetben elmenekült, így csak a hajó kapitányának feltevésére lehet szorítkozni, aki úgy vélte, hogy egy nyolc- karú polip volt a tettes. A cetek többnyire alsó állkapcsukkal gabalyodnak a kábelbe, de előfordul az is, hogy az uszonyok és a farok közé tekeredik. Érdekes, hogy minden ismert esetben a fogas cetek rokonságába tartozó ámbrás ceteknek gyűlt meg a bajuk a kábelekkel. Tudjuk, hogy a fókák, rozmárok és hódok legfeljebb 30—40 méterre merülnek alá (ugyanilyen mélyre tud a víz alá merülni a búvárruha nélküli ember is). Ilyképpen az emlősök között az 1000 méteres mélységet elérő, óriási ámbrás cet az alámerülés veretlen bajnoka. ♦ t I : ♦ ♦ ♦ ♦ THIERY ÁRPÁD: AZOK A SZÉP NAPOK... — Mi csak este vonulunk vissza — mondta eltökélten. — Majd este. Előbb még van egy kis dolgunk abban az erdészházban. Elégedett moraj hullámzott. Az arcok szinte kisimultak. Wolf hosszan, eltűnődve nézett rájuk. ..— - Aki azonban fél, az most még elmehet hátra. Egy szóval se tartóztatom. Emelje föl a kezét, aki nem tart velünk? — Mind megyünk — mondta Bencze határozottan. A többiek némán rábólintottak. Wolf elégedetten nézett maga elé, s ahogy előredőlve ült a ponyván, hosszú, csontos háta ivszerűen meghajlott. Fiatal, kemény arca, amely gyakran látszott haragosnak, most kifürkészhetetlen volt. Csillogott rajta az esővíz. — Az erdészház pincéje tele van lőszerrel. — mondta. — A tervem az, hogy mielőtt visszavonulunk, a levegőbe röpítjük. — Csakis ezt tehetjük — helyeselt Bencze. — König! König a hívásna gyorsan előjött az ismétlő pisztollyal, és szomorú kun bajuszával. Szolgálatkészen lehúzódott Wolf mellé a ponyva szélére. — Huszonötén vagyunk, — mondta neki Wolf. — Ebből ti, huszonhármán visszamentek egészen a vasúti átjáróig. Te leszel a parancsnok. Az őrháznál bementek az erdőbe, és nagy zajjal haladtok visszafelé. Az erdőn keresztül megpróbáltok az erdészház közelébe jutni. Amennyire csak lehet, magatokra vonjátok az őrség figyelmét. König a pisztoly csövével vakargatta az állát. — Azt rebesgetik, hogy az erdő tele van szer- bekkel. — Hát, vigyázzatok! Ha vannak ott szerbek, ne rohanjatok a karjaikba, mert tőletek függ az egész akció sikere. Mi ugyanis ketten, húszhúsz kézigránáttal ellenkező irányba indulunk el. Átbújunk a viadukt alatt, és a túlsó oldalon a patak mentén jövünk vissza. A zúgónál megvárjuk, amíg ti működésbe léptek. Akkor a szurdokban, a sziklák védelme alatt megközelítjük az erdészházat, és elvégezzük a dolgot. — Ki megy veled? — kérdezte König. Wolf körülpillantott, mintha eddig halogatta volna a döntést magában, és csak most akart volna választani valakit. Valójában már az első percben eldöntötte ezt. — Benczét viszem magammal — mondta. — Mi legyen velünk, ha az erdőben mi is elvégeztük a dolgunkat? — Ide visszajöttök, és megvártok bennünket. Itt találkozunk, és együtt megyünk vissza a majorba. Felálltak, és komolyan tisztelegtek egymásnak. — Az őrházig mentek — mondta Wolf még egyszer. — Nem tovább, és nem előbb. Amikor ti az őrháznál vagytok, akkor mi is elindulunk. A csoport Kőniggel az élen megmozdult. A fegyvereket lefordítva, földrenéző csővel akasztották a vállukra. A civil ruhás, csaknem rendetlennek látszó sor ide-oda csúszkált a töltés aljában. Amikor messzebb értek, Wolf távcsövei követte útjukat. Kőnigék húsz perc múlva elérték az őrházat. Wolf ekkor intett Benczének, és a két tarisznyaszerű zsákot, amelyekben a kézigránátok voltak, a hátukra vették. Mielőtt elindultak, Bencze megfogta Wolf karját, és hálásan megszorította. — Köszönöm. — mondta. Wolf nem válaszolt. Nem akarta elrontani azt, amire Bencze gondolt. Wolf ment elöl, mögötte Bencze. aki szívesen cipelte volna a másik zsákot is, de Wolf hallgatása egyenesen megbénította a gondolatait, és így nem szólt. Időnként szívesen mondott volna valamit de csupa olyan dolgok jutottak az eszébe, afniröl már beszéltek az idők folyamán. Azt gondolta: Pedig igazán jó volna egy ilyen dolog előtt mondani valamit egymásnak, hiszen ott is hagyhatjuk a fogunkat. Dehát, kevés beszédű emberek vagyunk, és erről egyikünk se tehet... Hatalmas, kissé hízásra hajlamos alakja ide-oda billegett az ösvényen. A viaduktnál megálltak egy percre. A vasszerkezet rácsozata árnyékot vetett az arcukra. Wolf még egyszer átgondolta a támadást. Álltak egymás mellett, Wolf a messzeségbe nézett, Bencze pedig Wolf arcát figyelte, és eszükbe sem jutott, hogy amire készülnek, az parancsmegtagadás. De arra se gondoltak, hogy úgy ismerik a hegyvidéket, mint a tenyerüket, és ha most bevennék magukat az erdőségbe, reggel otthon volnának. ♦ ♦ ♦ ♦ I ♦ ♦ ♦ ♦
