Tolna Megyei Népújság, 1969. május (19. évfolyam, 98-123. szám)

1969-05-04 / 100. szám

Tabi László:

A féltékeny ember

Amikor Szekeres Lajos annak idején nőül vette Lipták Ilonkát, ismeretségi körükben az a nézet alakult ki, hogy házasságuk boldog és tartós lesz, de csak egy esetben, ha Lajos leszokik legendás féltékenységéről.

Lajos még csak udvarolt Ilonkának, amikor már minden lépését számon tartotta. Reggel, délután, hajnalban razziaszerűen fel-felhívogatta telefonon. Legszívesebben hermetikusan elzárta volna Ilonkát a külvilágtól, annyira szerette. A lány eleinte nemcsak eltűrte ezt, de szinte büszke volt rá. Később már idegesítette,^ hogy Lajos állandóan ellenőrzi, hogy kereszt- kérdéseket tesz fel, s hogy őrjöngeni kezd, ha menyasz- szonya három kedves szót szól valami fiatalemberhez.

És joggal idegesítette, mert szerette Lajost, és semmivel sem vétett a hűség ellen. A féltékenység a becsületes nőket bántja legjobban. A hűtlenek számolnak vele és felkészülnek rá. A hűtlen nő meg tudja magyarázni, hogy nem hűtlen, ugyanezt a hű nő nem tudja megmagyarázni. A becsületes nő vagy nem veszi komolyan az oktalan féltékenységet, vagy dühös lesz tőle — s ezzel mindkét esetben arról győzi meg a férfit, hogy oka van a féltékenységre. Ilonka hű volt Lajoshoz, s ezért sokat szenvedett. De bízott abban, hogy a házasélet majd megváltoztatja Lajost. Éo nem csalódott: Lajos még féltékenyebb lett.

Lajos naponta nvolc órát dolgozott hivatalában. A nap másik tizenhat óráját megosztotta a feleségével. Hogy pedig a távoltöltött nvolc órát se nyugt alankodja át, időnként hazaszaladt néhány percre a hivatalából. Ilyenkor lent várta a taxi, csak éppen hogy kezet csókolt a feleségének, és már rohant is visz- sza.

Mi baráti aggodalommal néztük mindezt. Úgy véltük, hogy Lajos féltékenysége kóros természetű, s a kezdődő elmezavar első tünete lehet. De Ödön, aki egy irodában dolgozott vele, azt állította, hogy Lajos normális, hivatali felettesei szeretik, szorgalmas, pupillazavarai nincsen- nek, reflexei kifogástalanok.

Akkor már túl voltunk azon, hogy Lajosnak prédikáljunk, és a józan észre hivatkozzunk. Éppen én ma- gyaráztam neki egyszer, hogy a féltékenység apja a hitvány önzés, anyja az alacsonvabb- rendűségi érzés — legyen hát önzetlenebb és legyen önérzetesebb, különben éppen az ellenkező eredményt fogja elérni.

Lajos akkor szinte bűntudattal magyarázkodott.

— Halálosan szeretem a feleségemet — mondta —, és nem hiszem, hogy baj származhat abból, ha vigyázok rá. Gondolj csak arra, hogy ha veszel egy jó jegyet valami premierre vagy koncertre, amely nagyon érdekel, napjában hatszor is megnézed, nem veszítetted-e el azt a jegyet. És mindannyiszor külön örülsz a rád váró gyönyörűségnek, valahányszor látod, hogy a jegy megvan.

— De a helyedben én attól félnék, hogy a jegy elkeveredik, és hm... elvész. Addig nézed, hogy megvan-e, míg éppen te magad veszted el. Hogy a hasonlatnál maradjak.

Lajos legyintett:

— Szamárság! Én jóhiszemű féltékeny vagyok

— Hogy értsem ezt?

— Nézd... Én Ilonkának nem a hűtlenségéről akarak meggyőződni, hanem a hűségéről. Ez nagy különbség! Érted?

— Értem —hazudtam, és

láttam,hogy egészen reménytelen az ügy. Lajost nem lehet észre téríteni.

Mindegy — gondoltam és levettem a kezemet Lajosról.

De nem úgy Ilonka, aki végre a cselekvés terére lépett. Olvastam ugyanis valami orvosi könyvben, hogy a féltékenység sokszor idegzavar, és ha rendszeressé válik, kóros állapot, amely gyógyítására el is mondta kóreseteinek egyikét: K. J. mérnök kínzó féltékenységét ég csodálatos gyógyulását egy rövid kúra után. Ilonkának ez szöget ütött a fejébe. Addig magyarázta neki, hogy a kórral könnyebb megbirkózni még idején, míg Lajos — nyilván emlékezve az én prédikációmra is — ráállt, hogy felkeresi a professzort.

De abban a pillanatban, amint ráállt, már gyanakodni is kezdett:

— Szóval, járjak doktor Ké- neslhez... És te azalatt mit fogsz csinálni, ha szabad kérdeznem?

Ilonka nem szerette volna, ha ezen bukik meg a kecsegtető terv. Készséggel felelte:

— Minden alkalommal veled megyek, s ott várlak meg a várószobában. Te csacsi!

Erre már Lajos nem tudott mit szólni. Másnap, már. hétfőn fel is kereste doktor Ké- nesit.

Az elismert analitikus mindjárt az első alkalommal negyven percig elbeszélgetett Lar- jossal. Hogy miről, azt nem tudom, mert Ilonka sohasem kérdezte meg, márpedig én Ilonkától hallottam a történetet. Tény azonban, hogy az első vizit után Lajos szinte megilletődve jött ki a csupafém- csupaüveg rendelőből, nagyon nyugodtnak látszott. Az utcán hazafelé menet derűs történeteket mesélt katonakorából, s egy szóval sem említette Ké- nesi doktort, sem azt, amit hallott tőle.

Két héttel később Lajos a lépcsőn lefelé jövet azt mondta:

— Azt hiszem, már csak egy

hétig kell idejárnom. Gondolom, okosan tennéd, fiacskám, ha nem kísérnél el többet. Unalmas lehet ez neked, menj el Irmáékhoz néha, tudod, hogy várnak.

De Ilonka nem tágított. A nagyszerű sikernek részese volt, csak nem hagyja cserben a közös művet? Feljárt ő bizony, rendületlenül, a kezelés legvégéig.

Kereken négy hétig tartott az egész. Ilonka boldogan jött el Lajossal az utolsó vizit után. Mindketten meghatódtak voltak és boldogok. Lajos azért, mert végére ért a sok — és költséges — beszélgetésnek, Ilonka meg azért, mert Lajos az utóbbi napokban már kezdett egészen kifogástalanul viselkedni.

Ilonka arra gondolt, hogy nyugalma lesz, és békesség lengi majd be otthonukat. Lajos örökös gyanakodása nem fogja megszégyeníteni — milyen jó, hogy néha orvosi könyveket olvas. De nem sírt, csak egy kicsit nedves szemmel lépegetett Lajos mellett.

Lajos oldalt nézett rá, és látta, hogy szomorú. Megállt, két kezét a vállára tette, és szembenézett vele. A szemében furcsa fény lobogott:

— Miért van rossz kedve? — kérdezte szárazon.

— Ó... semmi... semmi...

— Legyen őszinte... vallja be azt, amit úgyis tudok... Magának megtetszett doktor Kénes!!

ÁGH ISTVÁN:

Feleség

Eszedbe jutok-e még?

ruháira, ékszereim, cipőim,

kenőcseim és illataim tőled valók,

eszedbe jut-e még hangom, szám íze,

tenyerem vonalai, szememben a fény,

a teneked megjelenő?

eszedbe jut-e még ez a ház,

ahol ritka látogatásaidra vár

ágy, kamra, forró víz és ital?

ahol ritka jöveteledre készülök

ha magamra lobbantom a selymet,

fiatal testem, mint repülni induló kócsag,

lábam épphogy a földre ér,

ha muszlinruhámban fölállok,

tömjénfüstben akár,

mikor jössz haza?

ha fehér nyakamat fekete prémmel koszorúzom,

láthatnád gyönyörű vagyok,

s már azt nem tudnád mi a szebb,

szemem vagy a borostyán,

bőröm, vagy a selyem,

lábfejem vagy az aranysaru,

láthatnád, gyönyörű vagyok,

mondanád-e nekem?

gyönyörű vagy te így egyetlenem,

tested elfedett hajlata

még gyönyörűbb,

gyönyörű vagyok mégis hasonló

korai özvegyekhez,

levegőm, áttetsző társam a vágyakozás, mint az elhagyott asszonyok egyedül fekszem az ágyban, s nappal, mint szűz viselem testem, öltözetem pompáját miattad, hogy egyszer visszagyere.

DEVSCSEBI GÁBOR:

Korfui perc

Láttam a sziklák közt a juhokat, mind fölfele mentek.

A tengeröböl mellől, mely minekünk szép s nekik is kellemes.

Föl a sziklák közötti vályúba, ügy megtöltötték, mint annak a rendje, tulajdonképpen folyó hullámzott abban a vályúban fölfelé, folyam, áradat, juh-özőn, juh-mindenség, és mind föl;

föl gyönyörűen; föl gyorsan;

föl miért?

Most fazekakban emlékük pihen.

Rákos Sándor:

Vihar előtt

K

ora délelőtt fecskecsapat szállja meg a templom előtti teret. Függőlegesen, mintha egyik szárnyukra fonalat erősítettek volna és azon csüngetnék őket alá, a földig ereszkednek, azután gyors rándulással fúródnak ismét a magasba, „Eső lesz, alacsonyan szállnak a fecskék!” mondja az éppen erre haladó Bényei Péter, aki pedig tudja, mert már vagy het- ves esztendeje figyeli az itteni időjárást.

Dél felé a hőség úgy megszorul az alacsony házak között, hogy szinte szemmel láthatóan aszalódik a kertek nö- vényzete. A legyek vérig csípnek. Ahogy a munkám fölé hajolok, homlokomat ellepi a verejték.

Három óra felé már birha- tatlan a meleg. Folyton a víz hűvössége jár az ember eszében. Meg a levegő, újra meg újra a jó. tiszta, sűrű levegő, amelyet mintha kiszivattyúztak volna az ég acélszürkén izzó korongja alól. Az állatok is az árnyékba húzódnak. A kutya hasmánt, a macska kényeskedve a hátán fekszik. A tyúkok hártyás szemüket félig lehúnyják és nyitott csőrrel, aléltan pihegnek. Csak az nem bújik el, akinek dolga van. A munka az izzó napon is tovább folyik.

Öt órakor kis szellő fut végig a mozdulatlan vidéken. Nyomában magasra csavarodó, könnyű porfátyol. Azután váratlanul megdördül az ég.

Az udvart szegélyező nagy fák, a ház, a bokrok eltakarták eddig a látóhatár peremén gyülekező felhőket. Most fenyegető feketén egyre fel^ jebb kúsznak a szél árboc- rúdján.

A nap kialszik, a madarak riadt csipogással keresik fészküket az elsötétülő világban. A szélrohamok egyre gyakoribbak és erősebbek. Száraz levél, tollpihe, papírrongy emelkedik föl, s szűkülő csavarmenetben egy alacsonyan szálló porfelleg szügyébe fúródik. Majd hirtelen elül a szél, minden elcsöndesedik. Két szélroham közt valóban „vihar előtti csönd”, mellre fekvő, halántékon doboló feszültség.

M

ár villámlik is. A fényjelekre el-elmaradozó mennydörgés felelget. Bivalyszínü, vemhes fellegek közelítenek veszélyes rohanással. Még jobban besötétedik, öt óra s már öreg este van. A napraforgók — törtető hivatalnokok — zavartan keresgélik a főnökük fénylő feje- búbját, s miután nem találják, a föld felé fordítják arcukat — hátha megszűnt a régi beosztásuk, kicsöppentek

a „miniszter” közvetlen hatásköréből és most ennek a fölpaprikázott mucsai kiskirálynak kell szolgálniok?

Az utcán gólyalábú, körtényi ádámcsutkájú férfi lohol, sietségében is megőrzött méltósággal. A harangozó ö, futólépésben jön valahonnan a határból. A templom ajtajában megáll, fúj egyet, kalapját a kilincsre akasztja, azután felcsörtet a toronyba. Itt még szokás, hogy jéggel vagy pusztító viharral terhes feÚegek közeledtén harangoznak „az idő elé”,

Ugyanakkor a Békeszerető Tsz elnöke is végigkarikázik. a falun, ö éppen ellenkezőleg, ki a határba siet ebben az ítéletes időben, a tsz földjére, ahol a mai napon fejezné be az aratást a Karsaiék brigádja. Az elnök után, mintha csak a vihar előtti képet akarná teljessé tenni, vágtató szekér kanyarodik a műútra. Ezen fogják a megmentett kévéket-kereszteket hazaszállítani.

Ezenközben félpercenként villámlik, dörög, villámlik, dörög; a hang most már nem■ marad el messze a fény mögött, hanem közvetlenül a sarkába lép. A levegő egyszerre nagyon is lehűlt, jeges szél fúj.

E

ltévedt madár keresi a fészkét, széllel szemben kellene röpülnie, de nem bír. Tízszer, tizenötször is visszahull, láthatatlan, de nagyon valóságos fai áll az útjában. Egy ponton lebeg, mintha odaszögezték volna. Azután mégis föladja a meddő küzdelmet, fájdalmas kiáltást hallat, összecsapott szárnynyal jó néhány ölnyit zuhan, majd éles szögben megfordul, siklórépüléssel a nála erősebb szélre bízza magát. Homlok- egyenest ellenkező irályban halad, mint amerre elindult. Vajon mikor ér haza?

A szomszédban nyújtott kiáltásokkal hívogatják a szétszéledt aprómarhát,

Villámlás, csattanás, majd mintha ennek következménye volna, éles csörömpölés: cserép hullott le a háztetőről.

* A kutya szűkölve bújik a tornácra, gazdája lábához simul.

Valahol becsapódik egy nyitva felejtett ajtó.

A harang zúg, a szél néha elkapja, néha élesen idevágja a szavát.

A rádió félelmetesen recseg. A távíróhuzalok remegnek, búgnak, pengenek, a távíróoszlopok nyögnek, kopognak, zakatolnak.

A szomjas föld millió torokkal issza az esőt.