Tolna Megyei Népújság, 1969. május (19. évfolyam, 98-123. szám)

1969-05-04 / 100. szám

K i tagadhatja, hogy Ma­gyarországon az állam­titkokat, a hadititkokat leszámítva, a legteljesebb nyíltsággal beszélhetünk min­denről, még akkor is, ha ese­tenként néhány embernek az őszinteség nem tetszik, s nem­tetszését hivatalos állásfogla­lásnak szeretné feltüntetni. A nyíltság, az őszinteség légköré­ben a közéleti bátorság nem jelent semmi mást, mint köz­életi felelősséget. Tévedés tehát azt hinni, hogy állását, beosz­tását, vagy éppen személyes szabadságát veszélyezteti az az . ember, aki véleményt nyilvá­nít, bírál, észrevételeket tesz. Miért van az mégis, hogy a dolgozók szemében a közéleti bátorság árfolyama olykor még igen magas, s gyakran azt hiszik, aki ki meri nyitni a száját, annak bizonyára jók az összeköttetései, ha tehát bajba kerül, számíthat arra, hogy megvédik. E kérdést sokágúsá- ga, bonyolultsága ellenére is érdemes áttekinteni. Tapaszta­latok igazolják, példák bizo­nyítják, hogy a közéleti bátor­ság árfolyama ma még azért magas, mert esetenként me­gyei, járási, községi viszonylat­ban erősen érvényesül az az elvtelen felfogás, hogy ez, vagy az a beosztás, ez, vagy az a személy szent és sérthetetlen. Továbbá gyakran fordul visz- szájára a bírálat olyképpen, hogy az igazság kimondását egyesek személyük elleni tá­madásnak minősítik, ellentá­madásba lendülnek és megtor­lással fenyegetőznek, vagy a bírálók befeketítésével próbál­koznak. A közelmúltban a bogyiszlói közös gazdaságban a zárszám­adó közgyűlésen felállt egy tsz- tag és azzal vádolta a vezető­ket, hogy azok eltulajdonítot­tak a közösből ötvenvalahány liter pálinkát. A vád súlyos. A megfogalmazás nyílt és egyér­telmű, nélkülöz minden diplo­máciai formulát, avagy finom­ságot. Ilyen helyzetben a veze­tőség két dolgot tehet: bebizo­nyítja, hogy a Vádaskodónak nincs igaza, ez az egyik lehe­tőség, vagy pedig közli a ta­gokkal, hogy a pálinka csak­ugyan eltűnt, s akik őrzésével voltak megbízva, azokat a tsz kártérítésre kötelezte. Ez lát­szik kézenfekvőnek, ám ehe­lyett mi történt? A közgyűlés után néhány helyi vezető arról tájé­koztatta a megyei ven­déget, hogy a szóbanforgó gaz­dát nem érdemes komolyan venni, mert összeférhetetlen, rossz természetű ember. Szóval lefestették, ha úgy tetszik, be­feketítették. Előfordulhat, hogy a róla adott jellemzés helytál­ló és igaz, de ebben az esetben nem arról kellett volna beszél­ni, hogy a tsz-tag milyen em­ber, arról illett volna beszélni, hogy hol a pálinka. A dolog­ban az is különös és elgondol­koztató, hogy a szóbanforgó tsz-tag tisztázta magát. Erköl­csi bizonyítvánnyal, a tavaly ledolgozott munkanapok szám­szerű igazolásával bizonyította be, hogy a róla adott jellemzés enyhén szólva pontatlan. Kije­lentette, önérzetét, becsületét sértették meg, s ő erre sokat ad. A gazdaság vezetői viszont, akik vádaskodásnak minősítet­ték a pálinkaügy feszegetését, szóval a gazdaság vezetői még április közepén sem érezték magukat indíttatva arra, hogy ahogyan mondani szokás, tisz­ta vizet öntsenek a pohárba. Nem bizonyították be, hogy a vádaskodás vádaskodás-e csak­ugyan. Nos, ahol ilyen helyzet áll elő, ott még valóban bátor­nak kell lenni ahhoz, hogy az emberek kérdéseket tegyenek fel és a kérdésekre választ kérjenek. A felelőtlen rágalma­zást törvényeink messzeme­nően elítélik és büntetik. De itt most ki kit rágalmazott? FÉNY ÉS ÁRNY Foto: Tóth Iván; A meghökkentő és érthetet­len reagálások közé sorolhatjuk azokat az eseteket is, amikor felteszik a bírálónak a kér­dést; ki hatalmazta fel arra. hogy bíráljon? Minden igaz. minden helytálló, s mivel más­ba belekapaszkodni nem lehet, a gőg, az önhittség, az állam­polgár illetékességét vonja két­ségbe, amikor a dolgozóktól a felhatalmazást kéri számon, mintha nem is létezne a Ma­gyar Népköztársaság Alkotmá­nya, mintha semmis volna pár­tunk szervezeti szabályzata, vagy mintha meg sem tartot­ták volna a IX. kongresszust. Néhány héttel ezelőtt a Tol­na megyei Népújságban rövid glossza jelent meg a gépjaví­tásról. Ennek az írásnak az volt a summája: egy traktor is sok, ha úgy javítják ki, hogy utána még hetekig üzemkép­telen. Erre a bírálatra, ugyan­úgy, mint a másikra, kizárólag kétféleképpen lehetett volna válaszolni. 1. Igaz, ezt, meg ezt tettük, ilyen, meg ilyen intéz­kedést foganatosítottunk, Hogy a jövőben hasonló eset ne for­duljon elő. 2. Nem igaz, hely­reigazítást kérünk! Más alter­natíva a logika szerint nincs. Nos, ésszerű válasz helyett a megyei vállalat igazgatója te­lefonon azt kezdte firtatni, egyáltalán mi volt ennek az írásnak a célja, s tulajdonkép­pen ki hatalmazta fel az újság­írót, hogy foglalkozzék a témá­val?-Nem különös? Szóval, létezik egy beideg- zettség, egy megszokottság. amely sokszor lakatot tesz még azoknak is a szájára, akik ál­talában helyeslik, sőt, segítik a közvélemény széles körű tá­jékoztatását. S ilyenkor, ilyen helyzetben óhatatlanul hőssé válik az az ember, aki nem vesz tudomást az egyébként sem létező korlátokról, tilalom­fákról. M indenesetre korszerűtlen jelenség hőst csinálni azokból az emberekből, akik megyei, járási, vagy köz­ségi szinten nem tesznek mást, csupán komolyan és szó szerint veszik a párt határozatait, s úgy vetik fel a kérdéseket, ahogyan országos szinten már megszokott, és rég elfogadott. Ha országos szinten megszo­kott és rég elfogadott, akkor ez a magatartásforma vidéken sem lehet más, mint ami: köz­életi felelősség. A beolvasás, a kívülről való kritizálás ellen­szenves. Joggal utasítjuk el. Ilyenkor a jól „odamondoga­tó”, alaposan „beolvasó” kaba- *■ rétréfák jutnak az ember eszé­be, s velük kapcsolatban az a komikus szituáció, továbbá erőlködés, hogy bátorságnak tüntetik fel kimondani azt, amiről az ország felelős veze­tői már rég beszélnek. SZEKULITY PÉTER VIRÁGOS ÁG Foto: Tóth Iván „Legalább fényképről ismerjék — Hová készülnek ebben a népviseletben? — kérdeztük a két fiatal lánytól Kéty fő­utcáján. — Lakodalomba. — A maguké ez a szép ru­ha? — Dehogy. úgy kértük köl­csön, — felelték nevetve és bementek a Izözeli házba, ahol már állt a lakodalom. A székely népviseletei kislányok­nak nagy sikere volt, egymást váltották táncosaik. Két hét telt el az említett eset óta és ismét Kétyen jár­tunk, hogy „nyomozzunk” a ruha eredete után. Szeren­csénk volt, az utcán találom­ra megkérdezett fiatalasszony felnevetett: — Persze, hogy ismerem a ruha gazdáit. Az egyiké én vagyok. — Ezt a véletlent. — Igen. Nemrég volt itt a szomszédban lakodalom, Csaba Teri húga ment férjhez. Erre az alkalomra kérte el tőle-m a ruhát. Egy másik kislányr nyal együtt volt székely nép­viseletben, ő is a szomszéd­jától kérte kölcsön. — Régóta megvan a ruha? — Elég régen. Az édes­anyámtól kaptam. Ö szintén az édesanyjától örökölte. — Tehát régi. — Igen, de tessék csak vár­ni. Ez a ruha még a dédanyá­mé volt, de lehet, hogy ő is úgy kapta. Ki tudja? Ma már nehéz lenne megállapítani a pontos korát, de azt mondják, legalább 140—150 éves. — Es jó állapotban van? — Tessék várni, mindjárt hozom — és ezzel beszaladt a házba. Márton Lazámé. Karján a törökmintás, piros­fekete színű szoknyával, kö­ténnyel tért vissza. — Ami azt illeti, már ki­kezdték a molyok mutatott néhány lyukra, ele azért jó és a színe is élénk, — Mi lesz a ruha sorsa, ki örökli? — A ruha folytatja „útját”, Mártikámnak, kislányomnak adom. Persze nem most, hi­szen még csak elsőbe jár. — Gondolja, hogy 20—50 év múlva is ilyen állapotban lesz a ruha? — Nem hiszem. Már csak néhány ilyen ruha van a fa­luban, pedig annak idején, amikor Bukovinából jöttünk, majdnem mindenkinek volt. A mai fiatalok nem nagyon szeretik. Inkább szétszedik, szűk ruhát varratnak belőle. — Kár. — Bizony, elég kár. — Megengedi, hogy ebben a ruhában egy felvételt.. ké­szítsünk magáról? — kérdez­tük Mártonnét. — Persze, csak tessék várni tíz percet és átöltözöl:. Nem tellett el még öt perc sem, a székely népviiéletű ru­hában megjelent a fiatalasz- szony, és miután néhányszor kattant a fényképezőgép, szé- gyellősen megszólalt: — Nagyon megkérem magu­kat, küldjenek egy képet, mert az unokáim már nem láthatják valóságban, legalább fényképről ismerjék, milyen is volt a székely népviselet. Ny. I. Népújság 7 10C9. május 4,

Next

/
Thumbnails
Contents