Tolna Megyei Népújság, 1969. április (19. évfolyam, 75-97. szám)
1969-04-27 / 95. szám
Nyugvópontra Szómtól szemben a cigánykérdéssel Három férfi és egy nő ül Pakson, a Tolnai utca 50-es számú ház előtt az árokparton, a fűben. Iszogatnak. Literes üvegből, fehér bort. Az időpont délelőtt 10 óra. Közéjük guggolok. kerül-e ? A rokonok közti vitával évek óta foglalkozni kényszerülnek a hivatalos szervek. De a bonyodalmak nem a december 17-i kéménytűz- zel kezdődtek. A parázs már korábban is izzott, a kéménytűz nem okozta, hanem fokozta a perzselő indulatot. Kezdődött az olcsó házvásárlással, folytatódott a testvérháborúval, és az évek óta a különböző fórumokhoz intézett panaszok kivizsgálásai sem hozhattak megoldást. Ä háztulajdonos Pestiék és a bérlő Pestiék között tovább romlott a viszony, mely az érdekek ütközéséből kifolyólag , időnként viszállyá fajul, de nyugvópontra nem jut. Ütközések a házvétel után Felsorolni sem könnyű az évek óta húzódó ügy állomásait . és főbb vonásait. Öt esztendővel ezelőtt, öt évi . részletfizetési kedvezménnyel vásárolták meg Bonyhádon Pesti Antalék, 30 ezer forintért a Vörösmarty tér 16-os számú ház háromszobás keresztépületét. A viszonylag olcsó árnak oka volt, hogy állapota miatt költeni kellett rá, de méginkább, hogy az egyik szobában — népes családjával — bérlőként ott lakott Pesti János, az új tulajdonos öccse. 'Megvették mégis, noha tudták, hogy laknak benne, és beköltöztek a két szobába és a konyhába. Az évekkel ezelőtt íródott, a Rádióhoz, a minisztertanácshoz és egyéb helyekre küldött panaszos levelek mindegyikében lakást kért az öccs, a tíz esztendeje ott lakó Pesti János családja részére. Amikor tavaly decemberben a kéménytűz következtében tönkrement a bérlők szobájának mennyezete, s életveszélyessé vált ott lakni, az eset másnapján segíteni készen ment ki a helyszínre a községi vb elnöke és titkára. Tudták, hogy a bérlő családját elesettsége miatt nehezen fogadnák be és amíg rendbehozzák a kérdéses szobát, szükséglakásba kell őket költöztetni. A családnak felajánlottak először Ladomány- ban egy kétszobás lakást, majd annak elutasítása után, a helybéli Petőfi Tsz-szel megegyezve, a szövetkezet Schleier-tanyáját kínálták. (Ezekről a bérlő leánya, Pesti Zsuzsa mintha „megfeledkezett” volna, amikor az MSZMP Központi Bizottságához intézett levelében azt sérelmezi, hogy a község nem biztosított nekik cserelakást). Panaszok sorozata következik. A tulajdonos becsének családja vissza akar költözni, de nem tud. A bérlő leánya január 7-én panaszt tett a járási tanácsnál, mivel szerinte a tulajdonos még az épen maradt ajtót is kiszedte, nehogy visszamehessenek. Miközben a bérlő szétszóródó családja éjszakánként hol itt, hol ott húzódik meg, a tanács kötelezi a tulajdonost a lakás kéményének és a födémnek a helyreállítására. Ő ugyan fellebbez, de a járási tanács építési és közlekedési csoportja helyben hagyja a község határozatát és ehhez ez év május 30-ig kap Pesti Antal határidőt. Utóbbi végzés ellen már nincs helye fellebbezésnek. Ekkor fordul lapunkhoz a tulajdonos, mondván, innen várja az ő igazságának képviseletét. Követelődzés a közösség terhére Hasztalan kérdezem, senki sem tudja megmondani, mikor és hol találhatók Pesti Jánosék. így be kell érni volt lakásuk megtekintésével, amelynek tényleg nincs ajtaja, csak úgy hevenyészve támasztották be. Egybeépült mindkét család lakása. A sérült szoba mellett a két nagyméretű szoba és a tágas konyha, utóbbiakat a tulajdonos, Pesti Antal autószerelő és női szabó felesége lakja. Mindketten itthon vannak, de már az első percekben Pesti Antalné ragadja magához a szót és meglehetősen magas hőfokú indulattal ágál a tanács vezetői ellen. — Miért őket okolja? Amikor itt jártak — mondják —, velük is így beszélt. Igaz ez” — kérdezem, miután több- kevesebb sikerrel járnak a csillapító szavak. — Addig nem vagyok hajlandó helyreállítani, amíg a tanács nem ad nekik (a sógora családjára utal) lakást, így beszéltem velük, még úgvabbul. — Úgy látom, összekeveri a magán- és közérdeket. Csak nem gondolja komolyan, hogy a tanács megoldja az elsősorban önökre háruló problémát? Hiszen önök lakottan vették meg ezt a házat, és a szokásosnál olcsóbban — szállók vitába, miközben utalok a testvérháború áldatlansá- gára. Emelt, majd csökkentett hangon, de mindvégig türelmetlenül és zaklatottan bizonygatja, hogy ezzel a vásárral csak az fmsz járt jól, ők sokat költöttek rá • és a tanács vezetőinek a kötelessége lett volna a bérlőnek lakást juttatni. Indulatában olyant is mond, ami sértő jelenlévő férjére, amit később megbánhat. Folytatja azzal; eladja inkább a házat, de 6 ezzel a „beszámíthatatlan” családdal nem lesz tovább egy fedél alatt — mondja kiáltozva, majd amikor megenyhül, fogadkozik, ő majd rábeszéli őket, hogy fogadják el a ladományi lakást, amit ő véglegesnek szán. (Miközben hallgatom, felötlik bennem, hogy talán a sok hercehurca, a mostanihoz hasonló agresszív fellépés következtében adhattak ki 1967. júniusában a községi tanácson egy írást, amelyben az állt, hogy még abban az évben megfelelő lakást biztosítanak Pesti János családjának. Lehetséges, hogy ez az oka, de az ígéretet meggondolatlanul tették). A bíróság talán segíthet Megvették tehát Pesti Antalék ötévi részletre, 30 ezer forintért a házat, ráköltöttek ugyanannyit, de 80 ezernél alább nem adnák. A kérdésre válaszolnak, kaptak a biztosítótól kártérítést, „de a kapott négyezer forint kevés a helyreállításhoz”. Kitartóan hajtogatja az asszony, hogy a tanácsnak kell elhelyezni a sógor családját, sőt több ízben most is követeli ezt. Hiába a szó. hogy neki nincs joga ezt még elvárni sem. a közösség nem vállalhatja át a tulajdonos házának értékét növelő lakásbiztosítást. Torz a felfogás, vetülete úgyszintén, sántít az igazsága, mi ezt nem támogathatjuk. Hogyan kerülhet nyugvópontra ez a sok gondot okozó, furcsa ügy? Kérdéses, hogy sikerül-e nyugvópontra vinni. Szerezzenek érvényt a tanácsok a jogerőssé vált határozatoknak. A tulajdonos és bérlők közti lakásügyi vita az évek során szinte minden fórumot megjárt, de végérvényes tisztázása túlnő a tanács hatáskörén. Sok értelme most már nincs annak, hogy a különböző szerveket terhelve a vitatkozó felek a végtelenségig vizsgáltassák a megengedhetetlen indulatokkal vegyített „vádakat”. Jogaik tisztázása, vitájuk eldöntése végett forduljanak most már a bírósághoz. — De ráérnek. — Keresztelő lesz, aranyos nagyságos úr. De már vittem haza bort egy húszliteres de- mizsonnal. A keresztelő nagy ünnep, százados úr. — Nem vagyok sem nagyságos úr, sem százados úr. — Örülök, hogy megismerhettem. Mondja, hiánycikk a pipaszár? Miért szívják anélkül? — Ö szívja szár nélkül. Mikor bepiált, elvesztette. De kicsoda maga ? — néz rám idős Gómán Vince gyanakodva. — Az imént bemutatkoztam. — Most miért írnak a cigányokról? — kérdi az asz- szony haragosan. — Egyelőre beszélgetünk. Az még nem biztos, hogy írni is fogok a beszélgetésről. (Idős Gómán Vincéhez fordulok). — Hány éves, Gómán kartárs? — ötvennégy. És látja, százados úr, nem vettek fel munkára, azt mondják, idős vagyok. Segítsen rajtam. Azt mondják, idős vagyok. — Pillanatnyilag nem dolgozik ? — Nem. — Azelőtt hol volt? — A gyárban és az atomerőműnél. Ejnye, nem kínál— Maguk ideges természetű emberek? — Azok vagyunk, kérem. — Miért? — Hát látja, hogy fölidegesítik az embert. — Ruházkodásra, élelemre, összességében létfenntartásra általában havonta mennyit költenek? — Amennyi van. — Iskolázott gyerek vagyok — mondja. — Szeretném megkérdezni maguktól: van még cigányvajda? — Én voltam apám után — mondja a középkorú férfiú, aki eddig hallgatott. — Magát hogy hívják? — Kovács Imre vagyok. Tizennégy évig voltam a vajda. — És most megszűnt a vajdaság? — Annak már vége. — Tudnak-e arról, hogy Franciaországban él a cigány— Na, nem hozat egy üveg bort? — firtatja az asszony. — Nem. Mondhatnám azt is, hogy hívjon meg maga engem. — Én magát? — Igen, A kölcsönösség Újságíró vagyok. Beszélgetni szeretnék magukkal a cigánykérdésről. Hallottak már róla? — Idős Gómán Vince vagyok. Arról még nem hallottam. na meg egy cigarettával? — Szívesen. A kartársnő is dohányzik? — Hogyne dohányozna. Tizenöt élő gyermekem volt, de most már csak három után kapok családi pótlékot, ötszáztíz forintot kapnék, de tisztelettel megkérdezem, miért nem vesznek fel munkára?-I- Én is kérdezni szeretnék: miért ülnek itt az árok? parton? — Hol üljünk, kérem alás- san? — Hogyan teltek el az ün- nepek? — Szépen. Nekem házam van, cserepes házam. Tessék megnézni. — Mi a mestersége, Gómán kartárs ? — Bádogos. Vándoriparos voltam és gyepmester. De van csiga-biga papírom is. — A gyepmesterség jól jövedelmezett? — Tavaly itt a nagy gazdaságban én pucoltam ki a WC-ket, hétezer forintot kaptam. — Összességében hogyan élnek? — Ha megyünk koldulni, akkor élünk — mondja a cigányasszony. A többiek letorkolják. — Az elvtárs nem erre kíváncsi — mondja a legfiatalabb, aki az imént kézcsókkal tisztelt meg. — írni, olvasni tudnak? király? Ennek a királynak az ENSZ-ben még megfigyelői is vannak. Nem a túl távoli jövőben meg akarja alapítani a cigányok országát. Hallottak róla? _ ??? — Mikor tartják a keresztelőt? — Azt már megtartottuk. — Az imént még másról volt szó, de hát tulajdonképpen mindegy. Maguk négyen milyen viszonyban vannak egymással? Rokonok? Ismerősök? alapján nyugodtan. — Devla — mondja a cigányasszony. — Meddig tanyáznak itt az árokparton? — Mi köze hozzá. — Hát csak úgy kérdezem. Á halhatatlanság útja Az élet múlandó és az ember halandó. Az a nem túlságosan mélyértelmüen bölcs leiismerés vezette oda az embert, hogy a menthetetlenül bekövetkező halálon diadalmaskodó emléket próbáljon állítani magának. Az emlék- jelek nagysága természetesen nemcsak kinek-kinek kedvétől, hanem anyagi lehetőségétől is függött. Kheopsz fáraó piramist rakatott, Dárius király elérhetetlen magasságú sziklafal oldalába vésette az önmagát dicsérő szöveget és: — ... és vannak szerényebb emberek is. Olyan szerények, akik azt sem tartják fontosnak, hogy teljes nevüket ismerje meg az utókor, olykor a becenévvel, vagy még kevesebbel is beérik. Nem számolva azzal, hogy mennyi gondot okoznak majd ezzel eljövendő korok régészeinek. Szinte látni véljük azt a XXI. századbeli kutatót, aki elektronikus számítógépbe táplálja majd be azokat az adatokat, melyeket — nem könyvből, hanem — ke- ményfáról olvasott. Ilyesformán : Mari, Lala, Eta, Gatya, 1968. X. 7. Eszterke 1969. I. 19. „Ámoré mio ’ (így!) Bébi 19S9. III. 10. Csipola! 1969. III. 10. Vasárnap. Feri — két Pisla, Joci — Zsuzsi és az Algás Szerénái A keményfa lap megtekintéséhez természetesen nem kell a XXI. századig várni. Elég bemenni a Garay Szálló alatt elterülő hasonnevű borozóba és bárki ott olvashatja mindezt, balra az első asztalon. Annak jeléül, hogy a fenntebb idézettek nemcsak bece- és ragadványnevük leírására voltak képesek, olvashat még többet is. Például: „Mindig az a szép és jó, ki nem szeret! Ki szeret, az elveszett !*» Az effajta feljegyzések és elmeművek értéke természetesen felbecsülhetetlen. Az asztalé azonban, melyet (agyagtábla, kőtábla, papirusz, kutyabőr, vagy papír híján) erre a célra felhasználtak, annál inkább az. Tömör, nehéz bútordarabról lévén szó: — értéke kerek számban négyezer forint. Mondottuk, hogy a hallhatatlanság iránti igény kinek- kinek egyéni hajlandósága és módja szerint változik. ROBERTA PITYU-ban ez a hajlandóság minden esetre igencsak erős lehetet. Ugyanis, míg az előbb említett szövegek szerzői csak tintaceruzát vettek elő, ő nyomban bicskát ragadott és nem csekély határozottságról tanúskodó vonásokkal bevéste a bükkfába nevének bűvös betűit, imigyen: ROBERTA PITYU Nem nehéz elképzelni az eljövendő korok régészének számítógépét. Zúg, recseg, nyöszörög majd egy darabig, aztán kiveti magából a végeredményt. Egyetlen szó lesz-i „Barbárok!’» —s—u ■■■I ... I . imiWPElEU-UlLI (Elkomorodnak. Gyanús lettem a szemükben. Nézem őket és arra gondolok, életük céltalansága: félelmetes). .................... ....... SZgíCUMTY PÉTER ( Idős Gómán Vince a három férfi között a legidősebb. A legfiatalabb huszonöt, év körüli lehet, és bármennyire szeretném, nem tudom megakadályozni, hogy ne csókolja meg a kezemet. Megragadja a karomat és hatalmasat cup- pant a kézfejemre, mintha legalábbis érseki gyűrű lenne az ujjamon. A nő idős, meghatározhatatlan életkorú. Rövid eszmecsere után arra akar rábírni: hozassak egy liter bort. Úgy teszek, mintha nem hallanám. Főleg az öreggel társalgók, idős Gómán Vincével.) (Az idős nő közbeszól, pontosabban közbekiabál és ledorongolja Gómán Vincét, hogy ne hazudozzon. Sőt kérdőre vonja, ha hétezer forintot kapott, akkor hol a pénz? A beszélgetést egyre nehezebb parlamentáris módon folytatni. Egymás szavába vágnak.) (Óriási hangzavar. A legfiatalabb elkéri a jegyzetfüzetemet, jelezvén, hogy ő az egyetlen írástudó. Furcsa ákom- bákom betűkkel, kétszeri nekifutással leírja: Oláh Istvány.) (Idős Gómán Vince közli, a mellette ülő asszony a felesége. Az asszony tiltakozik. Azt mondja, hogy Vince bácsinak a Kati néni a felesége. Bejelenti: „Nekem nincs is uram”. A legfiatalabb férfi rokonnak vallja magát, aki Budapestről érkezett a családi ünnepségre. A középkorú, volt vajda azt mondja, hogy ő a sógor.) SOMI BENJAMINNÉ
