Tolna Megyei Népújság, 1969. március (19. évfolyam, 50-74. szám)

1969-03-08 / 56. szám

Termelőszövetkezetek,

Palotai Boris:

MARGIT

\

állami

gazdaságok,

vállalatok

figyelem!

DT—54 típusú, T—100,

Sz—100 típusú traktorok

rootorcserés és motorcsere nélküli főjavítását, rövid átfutási idővel, fix áron vállaljuk;

Fix árak: DT—54-es traktor főjavítása 59 600,— Ft T—100, Sz—10O-as traktor főjavítása 132 000,— Ft.

A megrendelő igénye szerint a DT—54-es gépeknél azonnali cserét biztosítunk. Termelőszövetkezeteknek 20% árkedvezményt nyújtunk. A gép szállításáról gondoskodunk. Igénybejelentés telefonon is: Pécsvárad 16. Mezőgazdasági Gépjavító Vállalat, Cserkút 3. sz. Gépjavító Állomás, Pécsvárad (Baranya megye) (99)

Műbútorasztalost azonnali belépésre alkalmaz

a Paksi Körzeti Építőipari Ktsz.

Exporttermelésben gyakorlott személyek előnyben. Jelentkezés: személyesen, vagy írásban a fenti ktsz központi irodájában, Paks, Dózsa Gy. u. 40. Fizetés, kiemelt órabér. (137)

Segédmunkásokat

BEISKOLÁZÁSRA

(nehézgép- könnyűgépkezelői és gépkocsivezetői tanfolyamra) gyakorló

gépkezelőnek változó munkahelyre felvesz a Földmunkát Gépesítő Vállalat fő-építésvezetősége, Székesfehérvár Seregélyesi út 83. (9)

G

azsinét az előszobában új lány fogadta.

— Áz asszonyát keresem — mondta Gazsdné, s ügyelt, hogy a futószőnyegre lépjen, ne a parkettát járja össze, mert arra kényes az asszony! — Csak annyit mondjon^ hogy Róza van itt.

— A mosónő? — kérdezte a lány.

Gazsiné bólintott. Jólesett, hogy már az új lány is tud róla.

— Emlegette az asszony — mondta a lány, s Gazsiné szerénykedve legyintett, mert biztos, hogy ágy-áthúzáskor esett szó róla, amikor kivették a szekrényből a kártyasimaságú paplanhuzatokat. „Senki nem tud úgy a kedvemre vasalni, mint Gazsiné...”

A lány blúzához simítgatta a melleskötényt.

— Ügy vettem fel a helyet, ha a nagymosásról nem is tudok. Kimegy a szennyes, bejön a tiszta. Mondta az asszony, hogy ez a Gazsiné dolga. Ez, meg a nagytakarítás. S épp tegnap szólt, hogy szaladjak magáért, mert én létrára nem mászok, nem töröm össze magamat, hogy ragyogjon az üvegcsillár.

5,Jól van már, mit káricsál” — gondolta Gazsiné.

— Hát pedig nem nagy ügyesség kell ahhoz, hogy az ember ne essék az orrára. Lát- ja, én egy darabban vagyok, pedig sose kíméltem magam. De hát. a mai lányok...

— Már okosabbak! — vágott szavába a lány.

— Na, szóljon már be — mondta mérgesen Gazsiné —, hogy a Róza van itt;

A lány vihogott.

— Maga is Róza? Előttem is egy Róza volt.

— Én csak itt vagyok Róza — csúszott ki Gazsiné száján.

— Aztán mért Róza maga, ha egyszer nem úgy hívják?

„Mit kérdez már annyit?” — gondolta Gazsiné, de azért válaszolt neki.

— Mert az asszonynak is az a neve, ami az enyém: Margit. Aztán nem akarta, hogy két Margit legyen a háznál.

A lány felhúzott ajakkal nézett rá. Kilátszott az ínye is, melynek erős rózsaszínjéből csúfond árosán villantak elő a fogai.

— Maga hagyta, hogy átkereszteljék?! Próbált volna engem!...

Amikor bent állt a túlfűtött, bútorokkal teletömött szobában, szorongás fogta el: Hogy fogja megmondani, hogy ne számítsanak többé rá. Csak éppen elköszönni jött, mert úgy illik, hogy az ember ne hagyja el szó nélkül a helyét. Mégiscsak itt szolgált három esztendeig, s azóta is minden hónapban biztos keresete volt náluk.

— Maga az, Róza? — üdvözölte Micskeyné, és ölébe eresztette-a hálóingét, melyen éppen varrogatott. — Látja, javítgatom a régi holmimat. Ilyet ma nem kapok. Ennek a foszlánya is többet ér, miht... Na, üljön már le.

G

azsiné megérintette a szék karfáját, állva maradt.

— Tán megérezte, hogy épp küldeni akartam magáért. Nem csuklóit tegnap este? Mert folyton emlegettük... Mondja meg, mikor megy férjhez a lánya.

— Férjhez ment — felelte gyorsan Gazsiné, s büszkeség feszült a hangjában.

— S ezt csak így mondja? — Micskeyné felugrott, a kék ing lecsúszott az öléből. — Majd kap tőlem valami szép nászajándékot. Neki adóm azokat a csontnyeiű desszertkéseket, egy se hiányzik belőle. S maga, Rózám?... Maga mikor tud belépni?

— Én... az úgy van.„ nem megyek már helybe... — Gazsiné megfogta a szék támláját, s hátralépett

— Nem akar visszajönni hozzánk? — kérdezte Micskeyné, s leszegte az állát, hogy enyhe kis toka képződött alatta.

Gazsiné zavartan köhintett.

— Akarni akarnék, de hát... — A szőnyeg ismétlődő ábráit nézegette.

— Ha akar, akkor nincsen - baj — szakította félbe Micskeyné; — Hisz tudja, hogy évek óta küszködöm ezzel a sok... mindenféle lánnyal. — Cigarettát halászott ki a zsebéből, párnás kezefejéhez ütogette. — Azt ígérte, ha Tériké férjhez megy, átengedi a fiataloknak a lakását, s visszajön hozzánk, így van?

— így... de hát másképp fordult. Az ember nem tudhatja előre.

— Mit nem tudhat előre? — Micskeyné tokája idegesen megrezzent. — Csak nem akar a fiatalokkal lakni?

— Nem... dehogyis.

— Na, látja! Abból örökös csetepaté lenne. Jól kihasználnák, dolgozhatna rájuk ingyen.

— Ilyet már ne tessék mondani, hogy az én Terim... — mondta megbántva Gazsiné. — S a vöm is micsoda egy rendes ember. Nagyon is a javamat akarja. „így mama”, „úgy mama”. megadja nekem, ami jár. A lakásom meg nem is kell nekik. Van a vömnek... Garzon! Áz van neki. — örült, hogy eszébe jutott a szó, mert sokszor kipereg a, fejéből, akárhogy erőlteti, nem jön a szájára. — Garzon. Abba hurcol- kodnak.

M

egállt a beszédben, bántotta, hogy az asszony meg se kérdi, ki vette el a lányát. Mégiscsak itt élt velük esztendőkig, vasárnaponként is csak annyi időre mozdult el hazulról, amíg elhozta a gyereket az öregasszonytól.

Ez jut most eszébe Gazsiné- nak, amikor újra megszólal:

— Fürdőszobájuk is lesz Ter- káéknak.

— Mondtam én mindig, hogy nem kell őt félteni — mondja Micskeyné, s a tükör elé ül, vattát márt valami homályos folyadékba, azzal törli le az arcát, amely így csupaszon keletien cipóhoz hasonlít.

Még mindig nem kérdi, kihez ment férjhez Terka. Biztos azt hiszi, Hogy csak úgy, balkézről—

— Hát Rózám, mondja meg végre, mi a szándéka? — Micskeyné fürge ujjakkal szánkázik végig az arcán, paskolja, csipkedi. — Halljuk! Á lányához nem akar menni. Szerintem nagyon helyesen! Kapok én lányt, csak' hát.., Én magát szeretném. Mihez akar kezdeni, amit többre tart, mint a nyugalmat, jó ellátást, tisztességes fizetést? — kérdezte az asz- szony, és ceruzával vonalat húzott az egyik szeme fölé.

— A Hazai Fésűsbe megyek — mondta gyorsan Gazsiné.

— Hová?

— A Hazai Fésűsbe. Az egy textilgyár.

— Azt én tudom — mondta az asszony, s Gazsiné a hangsúlyból érezte, hogy fogalma sincs róla, csak bámul rá a púderes szempilláival.

— A lányom is bíztatott. „Mama, ott kéne magának megpróbálni... Kár a maga ügyességét konyhában elcsurgatni. Miért szolgálna tovább?”

Ezt mondta az én lányom..!

Meg mások is mondták.

Már bánta, hogy eljött. Legjobb lett volna levelet küldeni, hogy tudatom, én üzembe állok, tessék helyettem Gurká- nét hívni, aki érti a konyhát, papszakácsné volt, csak a kézire kell nézni, mert locsog a zsír a lábasban, különben rendes asszony, nincsen senkije..,

— Ügy látszik, mégis nekem volt igazam — szólal meg Micskeyné, aki végre megrajzolta a másik szemöldökét is, —• Teri ültette ezt a fejébe, hogy megszabaduljon magától.

— Ügy tetszik beszélni, mintha a tulajdon lányom nekem ellenségem lenne. Pedig hát, nagyon is jól gondolják. Mert a vöm...

— Ki a maga veje, halljuk!

Miért kell harapófogóval kihúzni magából? „

M

ég hogy őbelőle harapófogóval kell kihúzni?! Hiszen nem is kérdezi. Nem is kíváncsi rá. Gazsiné hüvelykés mutatóujját végighúzta a szája szélén.

— Mérnök — mondta jóval hangosabban, mint ahogy akarta.

— Mérnök? Na, ne mondja! Talán technikus?

■— Nem, mérnök!

— Hát gratulálok — felelte ingerült nyájassággal Micskeyné. — Megmondtam én, hogy nagy nő lesz Terikéből.

Gazsiné ujjára tekerte a zsebkendőjét, oly szorosan^ mintha vérzést állítana el.

— Nem lett nagy nő — mondta csendes diadallal. — Éppen hogy nem. Ott dolgozik tovább a kártolóban. Aztán tanulni fog. Akarja a vöm, mert feje az van hozzá...

— Nagyszerű — jegyezte meg az asszony, és egymásra néztek. Türelmetlenül, majdnem haragosan. — Maga tudja... Csak aztán meg ne bánja — és érezte, hogy a homlokán ráncba szalad a bőre. „Á, nem érdemes — nyugtatgatta magát, — nem érdemes izgulni”.

— Nincs már itt annyi munka, mint a maga idejében — szólalt meg újra. Mert mégse akarta kezei közül kiengedni Gazsinét, aki biztos csak arra vár, hogy kérlelje, körüludvarolja. Az kell neki.

— Egy ilyen ügyes asszony Nna... ugye, hogy igazam van? félkézzel elvégzi a dolgát. Megeszi ezt a kis háztartást— Gazsiné nem válaszol.

M

eddig kunyeráljon... Már viszket az orra, mindig viszket, ha felbosszantják. De hát ilyen asszonyt nem kapni manapság. Hajnaltól talpon van, semmi sem sok neki. Még a függönyöket is maga mossa, vasalja, s ötször napjában le lehet szalasztani a harmadik emeletről.

— Én nem akarom erőltetni, de gondolja meg jól. Központi fűtéses szoba. Finom koszt... Tisztán megmarad magának a fizetése.

— Hát... — Gazsiné fején átvillant, vajon beleszokik-e abba az új munkába. Mert idő kell, amíg megszokik az ember, beletanul. — Hát... — mondja még egyszer és sóhajt. — Idehallgasson Róza...

— Margit vagyok! — kapja fel a fejét Gazsiné, és olyan erővel nyomja le a kilincset, mintha minden tiltakozása a tenyerébe futott volna. Már kint is van, végigtrappol a szobákon... — Még, hogy Róza! Van nekem becsületes nevem! — kiáltja bele a politúrozott, fényes bútorokba, csipkés függönyökbe. Megáll a lépcsőházban, egyre mormolva, fújva. — Róza... még mit nem!

E

E

i

I

E

É

E

|E|

E

I

E

E

E

=

É

=

1

E

E

i

E

=

i

Zászlóvivők

F

iatalos lelkületű, ötvenöt esztendős „öreg” barátommal beszélgettünk a minap, s a tettek, az igazi áldozatok elismeréséről], a munkásmozgalmi hagyományok iránti tisztelgésről, ennek emberi-politikai hatásáról folytattunk eszmecserét.

Ügy adódott, hogy mostanában több olyan család otthonában jártam, akik cselekvő részesei (hozzátartozói) voltak a „magyar kommün”, az elsTS magyar proletárállam gigászi munkát vállaló küzdelmeinek. Túlnyomó többségük szerény ember. Némelyikük eddig majdhogynem ismeretlen (vagy elfelejtett) katonája volt a rögös, addig soha nem ismert útra. lépett első munkásállamnak. Mindenütt jó néven vették, hogy a hősi napok felidézésével törleszt, megemlékezik az utókor az elődökről.

A náluk szerzett benyomások indítottak, s egy levél különösen nyomatékül adott e sorok megírásához. „Elfeledkeztetek róluk?” — írta a levélíró. Nem feledkeztünk el, de ő, a mártírhalált halt direktóriumi társelnök ma már idős leánya úgy érzi, mert ő személy szerint semmi jelét nem látja az ellenkezőjének.

Sokan voltak, mára kevesen maradtak, öregek, betegesek, törődöttek a köztünk lévők* Készülődve a fél évszázados jubileumra, az elmúlt heteik - ben a pártbizottságok dolgozói felkeresték, számba vették a Magyar Tanácsköztársaság Tolna megyei közkatonáit és liszteseit. A nagyobb tisztségeket viselő vezetőket már nem tudták felkeresni — csupán hozzátartozóikat — mert ritka kivételtől eltekintve, őket megfosztották életüktől a fehér- terror banditái.

A régi harcosok, a ma is élő hozzátartozók igénylik a jó szót, szívesen fogadják azokat, akik meghallgatják őket, akikkel elvtársi, baráti szót válthatnak. Egyik- másik közüfük apró-cseprő segítségre is szorulna, de nem mondják, legfeljebb néha elszólják magukat beszéd közben. A kevés is elég, s az anyagiakról egyáltalán nem elsősorban kerül szó, hanem inkább az állandóbb kontaktust, a mával összefűző szálakat hiányolják,

LBa megfeszülnek a közé- ■■pen helyet foglaló, politikai szervek emberei, akkor sem tudják pótolni a helyi gondoskodást! A velük egy községben élő helyi erők e téren sokat tehetnek. Mire gondolunk? Több, állandóbb kapcsolatra, amely nem szorítkozik az ünnepekre. Ne csak az úttörők, hanem a helyi párt-, tanácsi és különböző mozgalmi szervezeteinek vezetői és lelkes aktivistái is szakítsanak időt arra, hogy fel» keressék őket. Van erre precedens Tolna községben, hozzákezdtek Dombóváron, s Szekszárdon is. Sok helyen az dívik, még most is" várják: „Majd a járás, majd a megye.” Találkoztam olyan esettel is, hogy négy helyi, köztiszteletben álló korifeus közül csak egy hallott valamit az illetőről.

Negyed századon át mocskolták, besározták őket. Keli-e még bizonygatni, hogy milyen nagy szükségük van az elvtársi, a baráti közegre. Pótol- hatja-e ezt a községeken kívül valaki, vagy valami más?

Párosuljon a járási szervek törekvése a helyi szívélyességgel és törődéssel. Élénküljenek kissé a helyi szervek, az ott tevékenykedőknek jusson

eszükbe^ egyesüljenek a jószándékban.

Ma még köztünk élnek, ne késsünk el vele. Ne Jegyen az államhatalmi szervnek, a helyi pártszervezetnek egyetlen olvan funkcionáriusa, aki ne tudná, aki tájékozatlan lenne, vagy nem törődne a dicső múlt — nehézségekben bővelkedő — sokat vállaló, nagyot bizonyító harcosaival. Ha valamit igazán akarunk, bármily sok a munka, tudunk rá időt szakítani.

=

5

E

E

wigyük közelebb hozzájuk, v tegyük érezhetőbbé a harcos elődöknek kijáró megbecsülést, a szerény lehetőségekhez mérten is lehetséges gondoskodást. Szerénységük tiltja, hogy szóljanak. De nemcsak ők vennék szívesen, hanem sokan mások, a munkásmozgalommal rokonszenvezők is elvárják.

Történelmi múltunknak, a leghaladóbb népforradalom emlékeinek, önmagunknak tartozunk vele. Kicsiny, vagy nagyobb posztokon hűségesen bizonyítottak az életük alkonyához érkezett zászlóvivők.

Felkarolásukat az értelem, az érzelem egyaránt diktálja. Tegyük meg mindenütt, tényleges érdemeik szerint.

SOMI . BENJÁMINNÁ- iiiiimiiiimiiiiiiimiiimmimiii