Tolna Megyei Népújság, 1969. február (19. évfolyam, 26-49. szám)
1969-02-27 / 48. szám
Az első magyar levél A posta sok tízmillió levelet, levelezőlapot, csomagot és táviratot juttat el a címzettekhez. A levél lehet ajánlott, expressz, tértive- vényes, értéknyilvánításos, érkezhet földön, de légiúton is. Mindez a világ legtermészetesebb dolga, csak; akkor jut eszünkbe töprengeni felette, ha egyik-másik küldemény — mondjuk: pénz — késik, vagy, ami ritkán fordul elő, egy levél nem jut el rendeltetési helyére. „FEJETEKKEL FELELTEK” Nem kell túlságosan messze visszatekinteni a múltba annak megállapításához, hogy nem mindig volt így. Nagyapáink gyerekkorában a lapok rendszeresen közölték a postakocsik menetrendjét, még egyszer ennyi ideje pedig teljesen ötletszerű, alkalmi volt a hírtovábbítás. Keveseknek is jutott eszébe, hogy lúdtollat, kalamárist vegyenek elő és levelet írjanak, hiszen nagyon kevesen ismerték a betűvetés mesterségét. így aztán a magyar múlt értékes emléke minden megmaradt írás a letűnt századokból, akár anyanyelvűnkön, akár latinul íródott. Latin a történettudósoknak kincset érő régi oklevelek nyelve, így levelezett az előkelők többsége és latinul jelent meg II. Rákóczi Ferenc Mercu- rius veridicusa, az első hazai hírlap is. A XVII. századból zamatos magyarsággal írt levelek maradtak fenn a török basák íródeákjainak tollából. Ezek a leg- válogatottabb fenyegetésekkel ékesek, például ilyenekkel: „Fejetekkel feleltek érte ...”, „ebeknek vettetlek .. ”, „vár reád az karó” — mármint azzal a céllal, hogy alkalomadtán ráhúzzák a címzettet. „ALLADA ADHYADFYA” . A legrégibb ismert magyar nyelvű levelet Mátyás király korában írták és Kisvárdára küldték a nagyhatalmú Várdai Miklós főispánnak. Címzése még latin: „Magnifico domino Nicolae de Kysvarda Fratri nonstro ca- rissimo.” Nem túlságosan hosszú szövege, mai helyesírásunk szerint így olvasandó: „Én jó uram, tudja meg te- kegyelmed, hogy amit Begá- nyitól vajda uramnak a dologról üzentél, tudd meg bizonnyal, hogy azt neki mind szóról szóra elbeszélte. Én is beszéltem vele, igen fogadta, hogy örömest törekedik benne. Minden jó végre azért tudd meg bizonnyal, hogy itt Visegrádon szólunk király őfelségének. Azért a leveleket, amelyekről beszéltünk minél hamarabb küldjed. Aladár atyádfia.” Nagyon tanácsos a mai helyesírás szerinti „fordítás”, mert a Mátyás korabeli napjainkban már nem a legolvasmányosabb. Az a rész például, hogy: „itt Visegrádon szólunk király őfelségének”, akkoriban így íródott: „Itthten vysegradon Zolunk karainak Ew felseekeenek”. Várdai Aladár pedig, a címzettnek öcs- cse, így írta alá nevét: „Allada athyadfya”. PER ÉS — PROTEKCIÓ A Várdaiak nemzetsége híres família volt, így a történészek a levélben foglaltaknak aránylag könnyen utána járhattak. Várdai Miklós birtokainak kormányzóját, Begányi Mihályt küldte Viseg- rádra, hogy a királyi udvarban időző ecsedi Báthory István erdélyi vajdával szót értsen. A vajdával atyafiságban voltak, a szóértésre pedig azért volt szükség, mert a két Várdai testvér a Töttős hagyaték ügyében ekkor egy másik rokonával, Várdai Jánossal pereskedett. A legrégibb fennmaradt magyar nyelvű levél tehát, mai kifejezéssel élve, egyszerűen protekciót két. Keltezése hiányzik, mégis majdnem teljes biztonsággal meg lehet állapítani, hogy mikor kelt. Mátyás király életében utoljára 1490. január 17-én volt Visegrádon, de csak rövid ideig. Ezt megelőzően az 1486-os év első negyedét töltötte itt. Várdai Aladár ekkor küldhette levelét bátyjának. Természetesen nem postával, hanem — gazdag főúr lévén — lovas futárral. ORDAS IVÁN Kél epizód Lyukkal, lyuk nélkül ugyanannyi Két nő, egy idősebb és egy fiatalabb — bizonnyal anya és leánya —, válogatnak nagy műgonddal a pultra helyezett pulóverek között. Alapos, körültekintő ez a válogatás, az eladónő közben másokkal foglalkozik. A hölgyek, hosszas latolgatás után megállapodnak egy olív- zöld pulóvernél. Igazán szép darab és az ára is mérsékelt: 260 forint. A kérdés, hogy „melyiket?", már-már eldőlt, ám a leányzó felfedez egy jókora lyukat a pulóver egyik ujján. Nem kétséges, olyan hiba ez az első osztályú árun, amit csak a vak nem lát. Méltatlankodnak: 260 forint az 260 forint! Kérdezik is tréfálkozásra hajlón az odalépő eladónőt: — Tessék mondani, lyukkal kerül ennyibe ez a pulóver, vagy lyuk nélkül? A kérdezett arcán bosszúság suhan át és gondolkodás nélkül, keményen felel: — Lyukkal és lyuk nélkül is 260! Olyan hangzású a mondat, mintha csak azt felelte volna: „eszi, nem eszi, nem kap mást”! Néhány pillanatra élőképpé merevedik a hármas, majd szó nélkül sarkonfordul a két nő. A pult mögött álló pedig fáradt sóhajjal nyalábolja föl a pulóvereket. Motyog valamit a kötekedő természetű vevőről, de esze ágában sincs kiemelni az áruhalmazból a hibásat. Nyilván nem gondol arra, hogy sok bosszúság forrása lesz még ez az olívzöld pulóver. Arra sem gondol, hogy a vevőnek akkor is joga van reklamálni, ha a vásárlás hevében nem veszi észre az áru hibáit. Visszahozhatja, kicseréltetheti, cserelehetőség hiányában visszakaphatja a pénzét. Akár napok múltával ís megteheti mindezt. Kérdés csak, hogy kinek jó több felvonásosra nyújtani egy pulóvervásárlást, vagy bármi mást. Nem jó az sem a vevőnek, sem a kereskedőnek, fölösleges tehát ilyen konfliktusforrásokat teremteni, amikor az ipar ád bőven okot a méltatlankodásra és a pironkodásra is. Nincs Ki nem látta már a piaci árusokat, akik sátor alatt kínálják portékáikat fáradhatatlanul? A magam részéről soha nem lelkesedtem értük, mert a szörnyűbbnél szörnyűbb falvédők dekorációnak kiaggatott tömege, a bazári portékahalmaz elriasztott. Van egy ilyen sátor ponyvája alatt minden, mi csak kínálható. És vevő is, jaj, de mennyi! Valamelyik nap már akkor vetődtem a piacra, egy ide igyekvő ismerős társaságában, amikor már éppen húzni készültek lefelé a „rolót”, azaz javában csomagoltak a sátoros kereskedők. Ismerősöm egy másik ismerőstől hallotta, hogy itt kapható abból a diszkrét ruhadarabból, amit ő eddig hiába keresett a boltokban. — Na, ide ugyan hiába jöttél, korábban kellett volna, látod, már útra készülődnek. — Azért megpróbálom. Ahogy közelebb érkeztünk, a piaci zárásra készülők közül ketten is, versengve érdeklődtek, hogy mivel szolgálhatnának? És szolgált végül egyikük. A kívánt árut már a becsomagolt portéka közül kellett kibányásznia, majd keresni másikat és ismét másikat. Tette és szüntelenül beszélt, hogy mit tud még ajánlani, talán ezt nézné meg a kedves vevő, vagy amazt. S míg feldúlta egy 89 forintos cikk miatt a csomagokat, telt az idő, de egyikünk sem vette észre. — Nagyságos asszonyom, ha nem felel meg, szívesen visszacserélem. De ha megfelel, kérem. említse meg ismerőseinek. Nagyon köszönöm, legyen szerencsénk máskor is. Az ismeMéltatlankodásra a vevőnek, pi- ronkodásra a kereskedőnek, aki nem vette észre, hogy az elsőosztályúnak minősített ez, vagy az még harmadosztályúnak is gyatra. Sokszor emlegetjük a minőséget. Beszéljünk róla végre kevesebbet, de a minősített áru legyen valóban minősíthető! A kereskedő pedig igazán jó kereskedő. záróra rősöknek feltétlenül... Viszontlátásra! Elhatároztam, hogy feltétlenül kimondom a nagy nyilvánosság előtt, amit ott gondoltam: vajon hány kereskedő teszi meg bolthálózatunkban azt, hogy zárás előtt két perccel nem csukja be kulcsra az ajtót a vevő előtt? Hányán szánják magukat az utolsó percekben a kívánt áru előkeresésére? Hányán szórakoztatják közben a vásárlót, aki mindig türelmetlen, mindig sietne, de ragaszkodik azért a jó vásárláshoz is? Na igen, ez egy maszek, ez megengedheti magának, hogy az autója csomagtartójából szedje elő, amit az elkésett vevő keres. Node miért csak ő? Mert neki érdeke! Zsebbevágó! És az állami kereskedelemben foglalkoztatott kereskedőnek nem érdeke? Nem érdeke, hogy a vevő visszatérjen, elmondja rokonainak, ismerőseinek, hogy itt és itt vásárol? Hogy elégedett?! Félreértés ne essék, nem a maszek kereskedelmet dicsérem én általában és kritikátlanul, egy epizód kapcsán, csupán azt sürgetem átplántálni mind több szocialista kereskedőbe, ami e piaci árus esetében lefegyver- zett: az ízig-vérig kereskedő magatartást, akinek fontos a vevő elégedettsége, meg az is, hogy mit mond a vevő távozás után.- óa Népújság 4 1969. február 27. Yank Stewart ügyét a trentoni (New Jersey) bíróság tárgyalta. Emberölés címén élethossziglani börtönre ítélték. Az államügyész halálbüntetés kimondását kérte, de nem' sikerült Stewartra bizonyítani, hogy megfontolt szándékkal gyilkolta meg a vasúti fékezőt. A bíróság elfogadta a vádlottnak azt az állítását, hogy küzdelem közben fojtotta meg áldozatát. Stewart helyzete ezáltal csak javult. Mert ha nem is kerülte el a börtönt, részben mégis elérte célját: nem került vissza Iwy Bluffbe. New Jersey állam börtönében, Trenton közelében tölti büntetését. * Miközben Yank Stewart részére már három nappal a kitörés után véget ért az annyira áhított szabadság, még hosszú út állt James Christie, Douglas Anderson, Ralph Byers és Willie Shaw előtt. A Lexington-házban lejátszódott esemény csak előjátéka volt a későbbi izgalmas fordulatoknak. — 232 — Habár a többiek erősen ellenkeztek, Christie azon volt, hogy minél előbb induljanak. Szeretett volna minél előbb eljutni a négyezer kilométerre levő Las Vegasba, hogy megtalálja Nancy Keith táncosnőt, az egyetlen embert, aki bizonyítani tudja, hogy ártatlanul ítélték el. De hajlandó lesz-e Nancy segíteni rajta, és visszavonni terhelő vallomását, amelynek alapján elítélték? Christie-nek sejtelme sem volt arról, hogyan fogja rábírni a táncosnőt arra, hogy az igazat vallja. Ennek kitervezésére volt még ideje. T ennessee-ből Las Vegasig ötnapi út állt előttük ... Mielőtt elhagyták Lexington házát, alaposan belaktak. A hosszú utazásra kellőképpen felkészültek. Volt jó kocsijuk — Lexington autója —, volt fegyverük, élelmiszerük, cigarettájuk és mindannyian Lexington öltönyeit viselték. / Lexingtont túszul magukkal vitték. A hátsó ülésen,- ült, Christie és Anderson között. Byers vezette a kocsit. Korán este indultak a 27. számú országúton Chattanooga felé. Minél messzebb kerültek az Ivy Blufftől, annál nagyobb biztonságban érezték magukat. A tartályban és a kannákban elegendő benzinjük volt egész éjszakára. Egymást váltották a kormánykeréknél, akik nem vezettek, igyekeztek aludni. Csak Lexington nem volt képes behúnyni a szemét. A kora hajnali órákig minden baj nélkül átszelték Alabama államot. Christie ült a kormánykeréknél, és Stafford város elhagyása után egy útmenti tábláról ezt olvasta le: Töltse meg kocsijának tartályát! Az utolsó benzinkút következik Alabama állam területén! Néhány perccel később csökkentette a sebességet. Messze a távolban imbolygó, keringő vörös fények tűntek fel. — 233 — Kikapcsolta a fényszórókat, s az út szélére kormányozta a kocsit. — Ébredjetek, fiúk! — szólt hátra a többiekhez. — Valami baj van. ügy látszik, sorompó van az országúton, s ellenőrzik az utasokat. A többiek felriadtak. — Már Mississippi államban vagyunk? — kérdezte Anderson. — Dehogy is vagyunk ott. Most értünk a határhoz. — Akkor mi a fenének álltái meg? Egészen normális, hogy határsorompó van. — Veszélyesnek tartom. Kitörésünk után bizonyára megszigorították az ellenőrzést. — Ha szabad tanácsot adnom, térjenek egy másik útra — kapcsolódott be Lexington. — A mellékutakon lazább az ellenőrzés. A kesztyűtartóban találnak térképet — Igaza van az öregnek — mondta Byers. Gyufát gyújtott egymás után többször is, és a térképet tanulmányozta. — Vissza kell mennünk Staffordig, s ott balra kanyarodva rátérni a 96-os számú országúira. — És ha annál az átjárónál is lesben állnak? — szólt közbe Anderson. Miért nem maradunk inkább Alabamában? amíg tiszta lesz a levegő? — Bolond vagy? — torkolta le Christie. — Ha ma ellenőrzik az utakat, akkor holnap is ellenőrzik. Előbb-utóbb úgyis tovább kell jutnunk. Ezért, dugjátok el fegyvereiteket és tegyetek úgy, mintha aludnátok. Lexington ül a kormányhoz. . Már pirkadt, amikor Alabama határára értek. Egy éles kanyar előtt hirtelen sorompó bukkant fel előttük, és egy rendőr, vörös lámpát lóbálva megállásra szólította fel őket. A gengszterek arcukba húzták kalapjukat és hangosan horkolva alvást színleltek. Byers, aki az első ülésen, a vezető mellett ült, zsebébe rejtett revolverének csövét Lexington vékonyához szorította. — 234 —
