Tolna Megyei Népújság, 1969. január (19. évfolyam, 1-25. szám)
1969-01-12 / 9. szám
Bertha Bulcsú: A csütörtökre virradó hajnal A messzeségben gőzölgő tanyák ... Vert falú ház, keresztben pajta, akól.... Akácfaárnyak, sötétlő nyárfatornyok... A meszelt tűzfalak és a nyárfák jól látszattak az útról... A téli alkonyat palaszürke eget vont föléjük ... Elmosódtak, aztán újabbak tűntek elő a fagyott mezőségek mélyén... Az újság kiesett a kezemből. A papír zizzenő neszére összerezzentem. A sofőr rámpillantott, aztán figyelme visszatért a keskeny úthoz, mely egyre bizonytalanabbá vált a szürkületben. Előhúztam a meghívómat és beleolvastam: ff... Orgovány Alsójárás...” „Orgovány... Orgovány...” — keringett bennem a szó. A sofőrhöz fordultam: — Mondja, ez az Orgovány Alsójárás ... Ez az az Orgovány? — Egy Orgovány vsai — mondta én mereven nézte az utat, összehajtottam a levelet, s néhány pillanatig a könyvekre gondoltam, szépségükre és hasznosságukra, mintha máris előttem üldögélnének a tanyai emberek, s várnák, hogy mit mondok a betűről, az olvasás szükségéről.,. Emlékezetemben könyvcímek után kutattam, mintha egyetlen cím varázslatán múlna minden, a mutatvány gyorsaságán és nem a tartalmán. Cím helyett egy név jutott eszembe. Halkan ismételgettem: „Jasznaja Poljana... Jasznaja Poljana...” Talán a tanyák ablakán kialvó fények, és a dértől fehérlő akácfaárnyak idézték Lev Tolsztoj szellemét, szakállát, de csak a szellemét és a szakállát... Néma árny maradt, gyorsan tovatűnt. Elnyelte a kunsági este. A kukoricások szélén magyar árnyak ólálkodtak, arc nélkül, test nélkül... Bámultam az árnyakat, aztán tűnődve megszólaltam: — Ezt a Francia Kiss Mihályt, ezt mostanában végezték ki... Nem ... ? — Mostanában ... 1957-ben, vagy 58-ban... — mondta a sofőr. — Azt a másikat, a tisztet, azt... — Héjjas Ivánt? ... Nem tudom. Őt éve kerültem Kecskemétre. Akkor szereltem le... Azt mondják az valami földbirtokos volt.. Tartalékos főhadnagy... A Prónay-különítménytól kapta a parancsokat, ha igaz ... — És ez a Francia Kiss Mihály ez... ? — Szabadszállás határában rej- tezkedett, álnéven ... Dinnyés lett... Ismeri ezt nem? ... Diny- nyét termelt, és kint lakott egy csőszkunyhóban ... Néha még a piacokra is elmerészkedett... Aztán egy este elgyütt 'Orgovány- ra... Talán kíváncsi lehetett, vagy mi... ? Ez okozta a vesztét... Úgy mesélik, hogy benézett az egyik ablakon... Késő este volt, a szobában égett a villany ... Az asszony összerezzent és odakapta a fejét az ablakra ... Látta az arcát. Mindjárt szólt is a férjének: „Te, a Francia Kiss Mihály benézett az ablakon ... Tisztán megismertem ...” Az ember nem akarta hinni, de a beszéd megindult róla ... Elég hamar elfogták... Mondom, ott lakott egy csőszkunyhóban a diny- nyeföldek között... Kivégezték... — Azok, itt vannak eltemetve? — Van a határban egy emlékmű ... Hogy aztán hol mennyi van belőlük?... Azt beszélik, hogy a kecskeméti fogházból harminchat embert hurcoltak el, és kocsikon vitték a tanyákra . . De van aki hatvankettőt mond, mások meg százhúszat... A tanyavilágból is szedtek hozzájuk, meg a faluból is... Olyan is volt, hogy nem ásták el elég mélyen ükét, és a kutyák feldúlták a sírt... Nem lehet pontosan tudni. az emberek nem szeretnek róla beszélni... Némán bámultam az út mentén vastagodó sötétséget. Arra gondoltam, hogy a tanyák messze A Központi Sajtószolgálat 1968-as pályázatán első díjat nyert elbeszélés. esnek egymástól, nagyon meszsze... A faluban égtek a villanyok. Felpillantottam a házakra. Sok volt az új ház, de úgy tűnt, hogy nem laknak mindben... Az egyik utcatáblán zománcba öntött név csillogott: „Hajma József utca”. — öt is? — kérdeztem a sofőrt — Igen, direktóriumi tag volt A fiai itt élnek a közelben. A párttitkár barátságosan fogadott. — Megszerveztük kérem... Én ugyan nem tudok elmenni, mert éppen a beszámolómat írom... Az ünnepi taggyűlésre készülünk, a párt megalakulásának ötvenéves jubileumát ünnepeljük itt is... Elővettem a megyei újságot és rámutattam egy apróhirdetésre: „Kilencholdas szőlőbe kisegítő munkaerőt keresek ...” — Azt hittem, itt mindenki ts2-tag... — Ez... A csoportba lépett be, nem a tsz-be... Van ilyen... Nézze, ez a kilenc hold itt nem olyan nagy dolog... A Duna és a Tisza között vagyunk... Ha magas a talajvíz szintje, mindent kilúgoz, ha alacsony, a napfény égeti el a termést. Akinek terem, az éjjel-nappal dolgozik... Ez pedig, éppen egy vöröskatona... Makacs ember... Együtt volt lefogva a Francia Kiss Mihállyal... — Mindegyik másért, nem? — Igen, a Francia Kiss Mihály, akkor vizsgálati fogságban volt, de kérvényt írt a Horthynak és kiengedték. — Mondja, nem lehetne megnézni a helyszínt, ahol ezek történtek? Egy pajtát, vagy tanyát, ahol... ? A párttitkár elkomorult: — Nagy a sár — mondta —, még a szekér is megsüllyedne . .. És hát nem is szeretik a népek... Nem szeretik, ha ezt bolygatják ... Rossz emlék, ma már Or- goványra nem ez a jellemző ... Van itt egy özvegyasszony a faluban, akinek az urát elevenen ásták el, oda elmehetnénk, de ... Gondolja meg... Mit mondanánk neki, miért jöttünk? A tanyák meg, ahol ezek történtek, mind nagygazdáké voltak... Éppen azon gondolkodom, hogy ezeket az ünnepi taggyűlésen nem hozom föl... Nem szeretik az emberek ... Borzalmas volt... Gondolja el... Megásatták a gödröt és a szélén fejszével verték agyon az embereket... A Francia Kiss Mihály neve itt... És élt... Gondolja csak meg, azok után, amik itt 1919. november 19-ről 20-ra virradóra történtek, azok után itt az emberek 1945-ben kj merték osztani a földet... Gondolja meg... Az alsójárási iskola, ahol a tanyai emberekkel az olvasás hasznosságát kellett megvitatnunk, tele volt árnyakkal. Hosszú terem, három sor pad, Ferkó-olaj, alma és bakancsszag. Közvetlenül az utolsó ablak mellett dobogó, a dobogón asztal, asztalon petróleumlámpa. A kályha mellett öten-hatan ültek. — Még gyülekeznek... Addig talán átmehetnénk a Vadászcsárdába ... Nincs messze — mondla a tanácselnök. A tanyavilágban a távolságnak más a fogalmi értéke, mint a városokban. A vadászcsárda olyanszerű volt, mint a földművesszövetkezeti italboltok szerte az országban. Egy nagyobb terem sön- téssel, egy kisebb a rendezvények számára. A kisebb teremben ezen a napon mindössze néhány szék volt, más nem ... — Itt csinál iák a vadászvacsorákat — mondta az elnök, majd a sarokba pillantott és újra megszólalt: — vbiztosan bénítják a kályhát... Visszamentünk a söntésbe. Hirtelen úgy éreztem, mintha le- "itettem volna valamit. A padlóra villantottam, de semmit sem láttam' ... A söntésnult mögött idős. barázdált arcú férfi állt. a sör- lés előtt egy vadászkutya hevert — Sándor bácsi, bemutatom az elvtársat... A könyvekről tart előadást — mondta az elnök, s közben valamennyien a söntés- pultra támaszkodtunk. A sofőr, a helyi vezetők, s talán még valaki... Kezet nyújtottam a kocsmárosnak és bemutatkoztam. Kérges, elnézően szorító keze volt: — Hajma Sándor —« mondta. — Hajma... ? — kérdeztem és néztem az arcát. — Mit kér? — nézett rám visz- sza. — Pálinkát... Hajma... ? — Cseresn^'e, szilva, vegyes gyümölcs... Vegyes gyümölcsöt kértem. Az elnök cseresnyét... Valaki sört... Hajma Sándor azt mondta, hogy a vegyes gyümölcs a legjobb. Leültünk a söntés előtt az első asztal mellé, s a kutya közelebb jött hozzánk. U — Az öné... ? — kérdeztem, aztán lehajtottam a pálinkámat. — Igen, nagyon jó kutya. — Maga is vadászik? — Szenvedélyesen — mondta és megtöltötte a poharamat, amit közben átnyújtottam neki. A háttérben megjelent egy alacsony öregasszony. Hajma Sándor felesége. A söntéspult túlsó sarkán állt és engem nézett... Talán egy ajtó lehetett mögötte. Úgy tűnik... Tévedhetek is ... Rokonszenves asszonynak látszott, és félt valamitől... Hajma Sándor is félt valamitől, és a tanácselnök is ... Mindenki. Attól féltek, hogy megkérdem Haima Sándortól, mint már annyian, any- nyiszor, hogy miként történt az apjával az a szörnyűség 1919 novemberében ... — Sándor bácsi nagy vadász... Halász, vadász, madarász... És az FMSZ kocsmárosa — mondta az elnök. — Én is halászom... A halak az igen... — mondtam. — Van itt valami tó? — Két jó nagy tó van itt... Főleg ponty, cornpó, csuka. Kárász is akad .. — Compó az igazi... Az adja az ízt... Voltak nekem kisszer- számos barátaim a Dráván... — mondtam, s ekkor már tudtam, hogy nem kérdem meg. Semmit sem kérdezek ... Csak ülök, beszélgetek vele a halászatról, és megiszom a pálinkámat. Azt hiszem, Hajma Sándor is tudta már, hogy nem kérdezősködöm ... — Mi is kisszerszámmal dolgozunk ... Most ugyan, éppen szét mentünk... Nem való mindenki halásznak... Aki türelmetlen, ha nem fogunk, az jobb is, ha máshoz kezd... Az igazi halász akkor mutatkozik meg, ha nincs fogás ... Amikor újra kell indulni... Várni... Megérezni a haljárást ... — Igaz... — mondtam. — Az is előfordul, hogy júliusban semmi sincs... — Elő — mondta Hajma Sándor. — Van úgy, hogy elűnek a halak. Megittam a második pálinkámat is, aztán felálltam. Kint utóiért bennünket az öregasszony: — Át akarna menni a Sándor, csak átőtözik — mondta. — Megvárjuk? — Nem köll várni, odaér a Sándor — mondta az öregasszony. Nem mentem föl a dobogóra. Megálltam az ablak mellett, így a lámpa éppen megvilágította az arcomat. Az iskolában ekkor már legalább tizennyolcán ültek. A könyvekről beszéltem. Arról, hogy a betű, a szó út embertől emberig, sok mindent megtud- hatunk a világról és egymásról is. Arról, hogy a szép emberséget adó gondolatoknak olvasással elébe mehetünk. AZ OLVASO Ez lesz az én „Hét krajcár”- om! Egy-egy művük megírása közben így reménykednek a kezdő írók. Egy régebbi könyvheti nyilatkozatában (Amikor én írni kezdtem...) Veres Péter ezt az örökös reménykedést kiterjeszti arra a nem pályakezdő íróra is, aki már okkal mondhatja: „íme, valaki vagyok — író/” Ahogyan röpülnek, telnek az évek, úgyis kiderül: „a inának sose elég, mi voltunk tegnap, mit írtunk tegnapelőtt — még ha az jó volt is! — mindig újat vár tőlünk s mindig jobbat, szebbet, nagyobbat...” Jobbat, szebbet, nagyobbat — ismétlem a mai magyar irodalom egyik nagy öregének szavait, a garasos-krajcáros szegénységből induló Veres Péterét, aki a maga „Hét krajcár”-ját és a soksok többit most egy újabb aranykrajcárt érő kötettel: a Bölcs és balgatag őseinkkel szaporítja. Az olvasó, aki személyesen is ismerheti a Számadás íróját, boldog lehet, hogy órákat tölthet: az Ajánlás-tói és Utószó-iq a gesták- ra, krónikákra, legendákra és levelekre tett megjegyzésekkel. Az író arra kér: „ne tekintse ezt az írást senki többnek, mint a tőlem már menszokott olvasónapló jegyzeteknek Nem is tekintjük másoknak. De „a tőlem már megszokott’ szerény kijelentéssel Veres Péter — más fogalmazásban — újra hitet tesz, hogy a legfontosabbakról szóljon: „a forradalom győzelme óta az egész nemzetről.” Döbbenjünk rá, hogy a régi- régi „magyart közösségek”-ben hogyan fedezi fel (nem a tudós történész, hanem az író) a ma is meglevő, a szocializmusban is jellemző vonásokat. A Földnek tudósai, a régészek — költők is ritkán kaptak-hal- lottak forróbb hangú köszönetét: „én hiszek nektek!” így emel előttük kalapot: „Akkor is hiszek. ha azt mondjátok: ez itt éppenséggel magyar ember volt! Sőt: ez itt az úr csontja, emez pedig a szolgáé!” Az író célozva Anonymusra és Kézai Simonra mondja meg, hogy kommentára- ikkal nem szándékozik vitázni. Szive szerint — mint megjegyzi — a legvalószerűbbnek Ekker- hard mester szentgalleni történeteit érzi, mert „— magyari bűző élethitele van”. Kérdés, hogy „a le van sz.. va” szólás csak a mi ezeréves örökségünk volna? Bajuszt megmozgató mosoly, szeretet és irónia kíséri Veres leleplezéseit. Bizonyos benne, hogy más népeknek is megvan az ezeréves „szégyenük”. Tulajdonságaink között olyan is akadt, hogy őseink nem a balgaságból, hanem a bölcsességből, az „opportunista” okosságból is jól vizsgáztak: nem haraptak a bizánci csalétekre. Ez ad „talán ahhoz is kulcsot... miért tudtak megmaradni a mag'iarok, és miért pusztultak el az általuk is nagynak és erősnek tartott besenyők”. Néha nyílt az ajtó, de a gyér lámpavilágnál a terem végéig nem láttam el. így azt sem tudtom, hogy az ajtó nyikordulása érkező, vagy távozó embereket jelzett. Jobb arcomra hűvös levegő párállott a sötét ablakokról. Kint a kunsági éjszaka dermedt árnyai jártak. Az arcom, s a bent ülőké, talán két-három- száz méterre is látszott... „A könyv nemcsak szórakoztat, nemcsak a szépség felé kalauzunk. de a munkában is segít” — mondtam és néztem a tanyai emberek arcát... Azok meg az én arcomat nézték ...” A szakkönyvekből megtudja az ember, hogy melyik talajra milyen alany való, vagy megtudja, hogy bizonyos évben ez vagy az a dátum milyen napra esett... Például megtudható, hogy 1919. november 19-ről 20-ra milyen nap virradt?”. Nem lapoztam át Veres Péter könyvében a folyóiratokból már ismert kifejezéseket sem, sőt — a Hősök és háryjánosok, az Egy- nejüség, A megvakíttatásokról, A királylány-szentekről, az Elvesz- tették a szent koronát — másodszor is izgalommal olvastam. Nem romantikával fűszerezett történe- tecskék ezek, hanem a lélek legmélyéig őszinték; szóljanak akár arról, hogy a bizánci császár megveri a feleségét, a magyar Piroskát; akár arról, hogy milyen is »olt „Kun László szekere.” Veres Péter epésen, kegyetlenül figyelmeztet: „hohó!” Ilyen szekerek mindig voltak „Egészen a huszadik századig sőt mostanáig is lehet ilyet látni. És nemcsak Kelet-Ázsiában! Én magam is nemcsak kétkerekűt toltam, hanem húztam a négykerekűt, a szekeret is.. .* Ilyen „esetek”-ről (tanulságokról) olvashatunk az új Veres-műben. A „magyar történelmi Ica- rakterológiáról” olyasmit is, hogy a mi királyi házaink nem válhattak „olyannyira nyilvános házzá”, mint más országok fejedelmi udvaraiban. (Bánk bán esete Gertrud királynővel, vagy Zách Klára ügyében Zách Feli- cián konfliktusa Róbert Károllyal botránynak elenyésző.) Veres Péter könyvének legmeg« Tagadóbb része a „Levelekben —• történelem” fejezet, a „sült magyari dokumentum”-ok. „... Kérjük még, hogy ...” Ilyen szavakkal van tele TV. Béla levele. írhatott fűnek-fának! Vagy miket ír Kun László? Veres Péter ezt gyanítja: „Megvallom... nem latszik ez a Kun László annyira bolondosnak, esztelennek és hebehurgyának. Ez a „szegény László” a tulajdon édesanyja, a rettenetes Erzsébet szemébe merte vágni a valóságot.” I. (Nagy) Lajos is levelet irt meggyilkolt öccse feleségéhez, a céda Johannához, de a jobbágysorsról az anya is az ő fiának. „Abban vagyunk — tiltakozik Veres Péter — hogy Janus Pannonius előtt egyáltalán nem volt nekünk egyetlen írónk sem... De ha én most Domonkos deák levelét ideírom 1363. január 28- ról, Semjéni Klárához, azt hiszem, gondolkozni kell a dologról. íme: „Adassék e levél”... Veres Péter az egész levelet idézi. „Azért mert ez a Mikes Kelemen és a Csokonai Vitéz Mihály hangja, jó négyszáz esztendőkkel annak előtte”. A könyv: a Bölcs és balgatag őseink” (a Kortá^sban volt folytatásos közlés után) egy fészekalja melegét — létgondjait — árasztja. Ahhoz, hogy a létgondok fellegei fel-félszakadoztak fölöttünk, hogy egünkről igen sok. már el is vonult, igen sok köze van Veres Péternek, az írónak is, aki népével kapcsolatban már többször is kijelentette: „nem tudok az öröklétben nem hinni”. CSERHÁT JÓZSEF Az alma- és bakancsszagú iskola utolsó padjaiban megszólalt egy mély férfihang: — Csütörtök.,„ Nagy csend maradt a nyomában. Az emberek mozdulatlanul ültek a helyükön. Megborzongott a hátam. Úgy éreztem, hogy Francia Kiss Mihály kint áll a fák alatt és benéz az ablakon. Aztán váratlanul nevek jutottak eszembe, Vértse Gábor, Kosa László, Nemes Gusztáv, majd egy tanya neve: „Belsőnyír 138”... Aztán a dinnyék... A dinnyék is szép pirosak belülről, mint a vér... Meghajtottam magamat, és tétován odább léptem. Köz-’^bb a félhomályban üldögélő tanyai emberekhez.
