Tolna Megyei Népújság, 1969. január (19. évfolyam, 1-25. szám)
1969-01-05 / 3. szám
Hidas Antal s Grófi ajándék Az első világháborúban történt. Jött a hír: egy grófnő látogatja meg a tomszki hadifogolytábort. Grófnő Magyarországról. Előző nap a tiszti barakkokat járta. Novákék legénységi barakkjába a fürge Horváth Pista hozta a hírt: mit kapnak a tisztek: cipőt, fehérneműt — ingyen; pénzt — száz. kétszáz, ötszáz rubelt — Mi is kapunk valamit? — kérdezte a lerongyolódott baka, Bojtár Imre komoran. — Hát persze! — mondta Horváth Pista. — Hiszen olyan az mint a Hófehérke. Megy előtte egy kozák ezredes. Mellette egy tábornok, utána egy osztrák ezredes meg egy magyar vezérkari kapitány, meg a fene tudja ki, aki fölírja: kinek mi kell? — Szép? — Hogy szép-e? — Horváth Pista elgondolkodott. — Mint tavaszi szántáskor a pacsirta madár. Az ember fölnéz rá és — elfelejti. Mi mást csinálhatna vele? Valaki felnevetett. Magányosan, indokolatlanul hangzottá nevetés, a homályos, agyonzsúfolt legénységi barakkban. — Azt mondta, jövő héten a tiszt urak már meg is kapják a ruhaneműt. A pénzt egy hónap múlva. — És a legénység mit kap? — kérdezte Csordás Gábor. — Nem tudom. Ha az a, hogy mondjam, grófnőúrhölgy csinál értünk valamit — isten hírével jött, isten hírével menjen, ahová akar, a grófjaihoz... De ha nem tesz értünk semmit.. „ Három katona lépett a barakkba a tábori őrségből, elől egy őrmesterrel. Parancsa lútakarítani a barakkot, megtisztítani az ablakokat. szellőztetni Újabb katonák jöttek, matracokat cipeltek. Szétosztották. Akkor két szánon tüzelőfa érkezett ledobták a barakk elé. A foglyok, mint szalmaszálakat bolyba a hangyák, gyorsan a barakkba vitték a hasábfákat. Alaposan befűtöttek a kályhába. A kályha piros szemei óriásivá tágultak, izzottak a belső izgalomtól. A foglyok friss sárga homokot szórtak el a földön. Az őrség mindenkit a helyére parancsolt. Vezényszó. A foglyok leugráltak a prices, mindhárom „emeletéről”, és egymás mögött álltak föl. Újra vezényszó. Újra föl és újra le. Minden rendben ment. Jöhetett a grófnő. Novák oroszul jelentette: — A tomszki fogolytábor tizen- nyolcas számú legénysági barakkja, kétszázkilencvenhat ember! — Jól van! — mondta az őrség parancsnoka. — Jól van! — körülnézett, és néhány túl rongyos embert a barakk végére irányított; a betegeket pedig föl a .harmadik emeletre”, szigorúan meghagyva nekik: csöndben legyenek, Másnap viszonylag rendes reggelit kaptak. Hat kockacukrot a „csájá”-nak keresztelt forró vízhez; egy fél kiló fehér kenyeret, jó szagát, és egy deka harmatos vajat Senki sem tudott ellenállni: egyszerre ettek meg mindent. A fehér kenyértől, vajtól, de főleg a cukortól melegük lett Kipirultak. Újra reménykedtek ernyedten, mosolyogva: Grófnő... Kicsapódott az ajtó. Megjelent a kozák ezredes. Mögötte lépegetett, derékhoz tapadó bundában a grófnő. Formás, helyes, szépasszony, vagy talán még leány. Mellette udvariasan, ősz bajuszát simogatva az orosz tábornok és még egy ember, civil, nehéz, földig érő fekete kabátban; mögöttük a fogoly osztrák ezredes és még néhány előkelő fogoly tiszt, a tábor „belső” parancsnoksága. — Szmimo! — kiáltott az őrség előrefutó parancsnoka. Ä grófnő szemérmesen mosolygott. Tiltakozott, hogy őt, a finomra szabott, szinte légies nőnemű lényt ilyen vezénylési dörgéssel vezessék be. — Vigyázz! Sorakozó — küldte Novák visszhangként, de magyarul a parancsot. Ropogás. Dübörgés. Néhány másodperc múlva kétszázkilene- venhat fogoly állt egymással szemben, két oldalon, a prics- csek előtt, bejárattól egészen a barakk végéig. A betegek is le- Ugráltak, A rengeteg sárga, kimerült arcú ember, rongyos ruha azt az érzést keltette a grófnőben és kíséretében, hogy az a kétszázkilencvenhat valaki, aki itt áll nem teljes értékű ember; nem érdemes, nem is lehet úgy bánni vele, mint teljes értékűvel. Olyan csönd támadt, hogy a grófnő csilingelő hangja, „Jó reggelt kívánok!” — sértetlenül elért a barakk végére is, oda, ahol a gyöngélkedők lepedői fehérlettek. A barakk ajtaja — mintha ez is a szertartáshoz tartozott volna — becsukódott. Félhomály támadt, Világított' a robbanásig megrakott kályha. — Meleg van — Mondta a tábornoknak franciául a grófnő. — Igen... grófnő... A tüzelővel nem takarékoskodunk. A grófnő elfintorította az orrát, mint mindenkor, ha valami nem tetszett neki, vagy nagyon is tetszett. — Rossz szag van — mondta halkan franciául a grófnő. A tábornok egy pillanat alatt elgondolta: ha a barakk előtt állíttatja föl a fogoly-közlegényeket, siralmas látvány lesz. Ragyogó havas térségben. — rongytömeg. Úgy tett, mintha nem hallotta volna a grófnő halk megjegyzését. — Rossz szag van! — ismételte a grófnő, most már hangos, kislányos makacssággal, segélyt kérőén. A tábornok halkan szólt a kozák ezredesnek, a kozák ezredes hangosabban az őrség parancsnokának, az őrség parancsnoka Nováknak, Novák magyarul, telj torokkal a foglyoknak: — A barakk előtt kettős rendekbe — sorakozó! Odaálltak a betegek is, ingben- gatyában a vidám havon sötétlő tömeghez. Szélcsend volt. Száraz levegőben a testük köré lerakodott meleg két-három percig védte őket a hidegtől. És akkor a foglyok ezer éve hiányzó, kedves női hangot hallottak. Leány-feleség-anya hangját, húsvéti kisharangot, feltámadást ígérőt. Először nem is az értelmét, csak a csengését fogták föl a szavaknak; aztán az értelem is' belekapcsolódott. — Katonák! Hős magyar katonák! Akcentussal beszélt, s ez még kedvesebbé tette a kicsi, melles babának beillő asszonyt — Boldogan jöttem el hozzátok. Szeretnék mindent adni: takarót. ruhát élelmiszert, pénzt de mit csináljak: nincsen. Nagyon sokan vagytok, hős magyar katonák, foglyok: honnét vegyük? A fogolycsapat végén álló magyar bakák lábain bakancs helyett szénaboglyák, testükön pokróc, ami alól kilátszott a sárga-sötét gatya. Odanézett a grófnő, és az orra körül megjelentek a már említett kedves ráncocskák. — Szomorú hírt kell közölnöm — mondta a grófnő csilingelve —, szeretett uralkodónk, Őfelsége I. Ferenc József — meghalt. Szünetet tartott. A hatást várta. Sírást, vagy legalább — sóhajt, de senki még csak meg se rezzent. Egyesek nem tudták, mit kell csinálni, ha a király meghal. A többség arra gondolt: -emmit se kapnak. Álltak szótlanul. A grófnő egy lépést tett előre, és fölemelte hangját, elégedetlenül ismételte el: — A király halt meg,.. Újra csönd. A grófnő franciául odaszólt a tábornokhoz: — Milyen érzéketlenek. — Igen, grófnő. Sajnos. A bájos kis teremtés nem hagyta annyiban. Sértve érezte magát. Még egy lépést tett előre, fölemelte kesztyűs, pici kezét. — szemeit megcsillogtatta, és folytatni akarta a beszédet. De ekkor hem messze a grófnőtől, Csongrádira, a hidegtől, vagy a gyengeségtől, vagy a haragtól, rájött a rosszullét. A kétségtelen zajra a grófnő odapillantott. Először összerázkódott, aztán gyorsan mondott valamit franciául a tábornoknak, aki maga is a meglepetéstől száját tátotta. Odakiáltott az őrség parancsnokának. Két katona futott Csongrádihoz, hóna alá nyúlt, fölemelte és vitte a sovány, szalmaboglyas foglyot a barakkba. A fitosorrú grófnő majdnem sírt az erőfeszítéstől, hogy el ne fusson, hogy maradjon, és folytassa a betanult mondatokat. — Halála előtt Őfelsége ... kihallgatáson fogadott... és... arra kért, adjam át... a hadifogoly katonáknak, az ő ... legmagasabb üdvözletét... Nem feledkezett meg rólatok... Ti se feledkezzetek meg őróla .. ..Imádkozzatok a mindenhatóhoz. Most pedig kiosztom az... imakönyveket. Négy fogolynak egyet. Felváltva imádkozzatok. Intett, s egy katona nagy kosarat cipelt, tele fekete kötésű apró könyvecskével. — És egy kis pénzt is hoztam. Újra intett, egy másik katona fazékban három kopékes rézpénzt cipelt. — Minden magyar fogoly — mondta a grófnő — hat kopeket kap ... Egyebet most, sajnos . Egy hadifogoly kilépett a sorból. Szalutált. — Alássan megkövetem a te kintetes asszonyt, de teszünk Őfelsége üdvözletére! Nekünk nem zsoltáros könyv kell. A fele magyar már elpusztult. Arról szóljon a tekintetes asszony: velünk mi lesz? A bakákkal? Miért vagyunk mi rosszabbak a tiszt uraknál? Hat kopek...? Fejezzék be már ezt a dögháborút, különben, tekintetes kisasszony, nem állunk jót magunkért. A grófnő elsápadt: — Mit akar tőlem ez az ember? ... A fiatal, József Attüa-díjas író a negyedik kötetét tette az olvasó asztalára. Bertha tehetségét az előző három kötet is bizonyította, „A nyár utolsó napjá”-ról is csak elismeréssel szólhatunk. Az új kötet belső borítóján látható arcképre is érdemes pillantást vetni. Messzeséget fürkésző, konok tekintetű, figyelő arcot láthatunk. A kötetben ugyanilyen kutató igényű írásokat olvashatunk. Mi érdekli az írót? Minden, ami életünkkel kapcsolatos. Elsősorban maga az ember. A tizenhét novella mindegyike az emberi jellem feltárását szolgálja, s tegyük azonnal hozzá, jól. Azért is jók ezek az alkotások, mert hitelesek, meg azért is, mert az olvasó részesévé válik az író teremtette világnak. Mintha Ber- thával közösen építenénk ezt. « világot. Még akkor is, ha olykor valóban érezzük, hogy „álomképet hajszolunk”. A kötet másik értéke a szerkesztés. Igaz ugyan, hogy néhány kocka már ismerős a „Harlekin és szerelmese” című kötetből, illetve az ennek alapján készült, ugyanilyen című filmből. Mégis, csak így teljes a kötet kereszt- metszete. A ciklusba sorolt, egymásba kapcsolódó novellák kiemelik az alapmotívumokat. Az első kör, az Álmok a víz felett, azt vizsgálja, hogy a munkából, a hétköznapok szürkeségéből kiszabadult emberben milyen emlékek, ályiok ébrednek? Ezek az álmok nagyon is konkrét vágyak. A kiteljesedő élet uiáni sóhajtások. A ciklus visszatérő figurája hint, a tár—író. helyettesítéssel, maga az álmodozó Bertha, A gyermekkort fegyelmezett líraisággal idéző novellájában (Lint gyermekkora) az óriássá magasait mozdonyvezetőt mesz- sze elkerülik a bombát szóró repülőgépek, mert az ember hatalmas. A háborút is legyőzheti, ha akarja. A gyermekkori logika szépsége tér vissza a ciklus legjobb lanjain, az „Ilyen az egész életed”-ben. Lint most már teljes ember, megveti a félig-tevő- ket. Megszállottságát nem érti a vele hajózó szerelmese, nem érti. miért bukik hősies elszántságnál számtalanszor , a víz mélyébe. Csak Lint tudja, hogy a jelen- hajót a múlt bombája kényszeríti vesztenlésre. És Iánt győzedelmeskedik, mert egész életére a teliességet óhajtja, nagy akarással. A belső fénnyel iHllódzó írások icözötí feltűnik egy-egy fásultságot tükröző novella is (Az RŐNAY GYÖRGY: Négysorosak TEHENEK HAZAFELÉ Mezőről jövet a domb tetején naponta föltűnik a két tehén, ugyanabban az esti ragyogásban, csak napról napra egy kicsit korábban. VÉNEMBER LEMERÜL A LEJTÖN Megy a vénember. Sárga levelet ejtegetnek utána az akácfák. Egy váll. Egy kalap. Aztán egyebet se látni már, csak villogó kaszáját. MENETREND VÄLTOZÄSA Ilyenkor kellene jönni az esti gyorsnak. Az ember várja, várja, s csak aztán jut eszébe, hogy nincs több esti gyors. — Kiül a ház elébe, s várni kezdi vonat helyett az őszi holdat, TAKARÍTÁS A HÁZBAN Holt pille szárnya, elszáradt szirom: mi nem kerül elő ilyenkor! Mint öreg nénikék után a szekrényekből sok tüli, brokát, selyem. Hirtelen vet lobot, s csípős kis füsttel ég. FELHŐ FODROS SZÉLLEL Tihany felől kis felhőt hajt a szél. Száll a felhő fodros széllel, fehéren. Olyan gyöngécske, azt se tudja, minek él. Hát inkább el is oszlik a mérhetetlen égen. egyház hajója, Hajók, emberek^ nyár). De még ezekben is felvillan némi ellenfény. A második kör, a Múlnak az évek, szorosan kapcsolódik az elsőhöz. Az ügyes szerkesztés itt is segíti az olvasó tájékozódását. Mint az előző ciklusban, itt is a gyermekkor idézésével kezd az író. Csakhogy ez a világ már kegyetlenebb. A gyermek megtanulja a gyilkolás mesterségét a felnőttektől, (A béka halála.) A cikluszáró elbeszélés az „Ilyen az egész életed” gondolatát szélesíti„ A Búvár naponként leszáll a Duna mélyére, hogy felszedje az iszapba rejtőző bombákat, felrobbantsa a roncsokat. A múlt gyilkos örökségétől tisztítja meg a békés világot. (A Búvár és a Katona.) Az azonos motívumok ismétlődő felhangzása nem csökkenti a kötet értékét, mert az író az áttűnésekkel újat mond, más színnel emeli ki a valóság egy részét. Azt is mondhatnánk, hasonló képeket mutat az olvasónak, más-más beállításban, különböző fényerővel exponálva. A témavariációk mellett kiszélesedik ez a második rész. Megjelenik a ravaszkodó kocsmáros (Ma halvacsora), a leselkedő hatósági közeg (Ejnye, Ábel), az együgyű, de jó grófi sar.j, ki any- nyira otthonának, hazájának embere, hogy nem hajlandó disszidálni (A királynő rokona). Bertha érzékeny a magány-problematikára is. „A zegzugos ház és lakójá”-ban nyomasztó magány öleli Sviato Gézát. Az író nem hagyja magára hősét, felvillantja előtte a szebb napokat is. A harmadik vciklus, az „Illés szekerén” hangulata mindegyik előzőnél komorabb. Már az első két ciklusban is olvastunk söté- tebb színezésű novellákat, s most mintha az író maga sem akarna, szabadulni a felidézett szomorú tónustól. A „Szeptemberben” az elhagyott szülői ház, „A nyár utolsó napjá”-ban a megbénult dzsesszdobos, az „Illés szekéréiben a gonoszul reflektorozó autósok alakja torzítja a fényt. De nézzük csak a kezdő novellát (A kis lilik kiáltása). A téli világ szépsége csodálatba ejti a kis Illést. S a kötetzárö írás is , a szépség mellett tesz hitet (Utazás napkeletre). Végső következtetése: „Ember vagyok, és a napba nézek!... Ismerd el, Napisten: legyőzhetetlen az ember!”’ Az egész kötet fény-árnyék villódzására is érvényes az utóbbi gondolat. Az emberi élet dialektikus bemutatásával Bertha írásművészete elmélyült. Reménykedve várjuk új munkáit, mindenekelőtt korunkkal foglalkozó új regényét. Végül említsük meg Bartha László munkáját, a borítót. Kitűnően érzékelteti a kötet légkörét: az impresszionista színhatások kiemelik a nap felé fordulót égre magasodó emberalakot BÁBEL ERNŐ Legyőzhetetlen az ember (Bertha Bulcsú új kötetéről)
