Tolna Megyei Népújság, 1969. január (19. évfolyam, 1-25. szám)
1969-01-19 / 15. szám
© Nem hinném, hogy Szekszárdion létezik ennél tipikusabb munkáskörnyezet. Szóba kerülhetne esetleg még a resti a vasútállomáson, de az már nem az igazi. „Vegyes felvágott.” A Lepke az igazi. Hivatalos nevén a Vendéglátóipari Vállalat IV. osztályú italboltja, a szekszárdi tisztasági fürdő tőszomszédságában, pontosabban azzal egy fedél alatt. Az árak mérsékeltek, a környezet nem éppen disztingvált. Mondják még ezt az italboltot Grénus- műveknek is, de a pult mögé függesztett, hamis kövekkel kirakott bizsu lepkéről mégis inkább „Lepkének”. Igazgatók, vezető emberek ide nem járnak. Itt építőmunkások, szerelők, sofőrök, mélyépítők, magasépítők, útépítők, segédmunkások, hegesztők a törzsvendégek. Ez a IV. osztályú italbolt létezését, nem csekély forgalmát a város iparosodásának köszönheti. A szöbanatgyságú ivóban van ugyan négy vagy öt parányi presszóasztal, de a vendégek többnyire állva fogyasztják el a sört, a kisüsti pálinkát és állva vitatják meg az élet, számukra fontos megnyilvánulásait. A főnök külön a vendégek kedvéért szerzi be a kisüsti pálinkát, amiből naponta 8—10 liter megy el. © A magános farkas oly ritka, mint a fehér holló. Ki-ki harmad-, negyed-, ötödmagával, szóval a társaságával érkezik, azokkal a szaktársakkal, akikkel együtt dolgozik, együtt utazik. Van itt nem kevés olyan ember, aki évente 25 ezer, kilométert utazik oda és vissza, a munkahely, valamint a család között. Együtt szeretnek szórakozni. Nemcsak azért, mert ökör iszik magában, sokkal inkább azért, mert megszokták, megszerették egymást, és sok apró jelből arra kell következtetni, becsülik és nehezen nélkülözik egymást. Valószínűleg sokkal inkább társaslények, mint a tisztviselők, vagy a hivatalnokok. Ök még tudnak örülni egymásnak. Szembetűnő az egyenrangúság: a segédmunkás, ha rákerül a sor, ugyanúgy kikéri a maga körét, mint a ■ brigdávezető, vagy a szakmunkás. Egy ilyen tipikus munkáskörnyezetben nagyon érdemes szemlélődni, sole minden eszébe jut az embernek. Lazítás közben, söröspohárral a kézben a kőműves, a vízvezeték-szerelő, a zárak mestere övéi között olyannak mutatja magát, amilyen. Szeretem őket elnézni. Behúzódom a pult mellé, a sarokba, figyelem mozdulataikat, arcukat, viselkedésüket, ruhájukat, modorukat S időnként arra gondolok: íme az ipari forradalom szemtől szemben, díszletek nélkül. A többség tegnap még földműves volt, ma már munkás. Kicsit félszeg, cseppecskét kivagyiskodó, öt napig városi, két napig falusi ember. Szeretek velük beszélgetni. Tőlük tudom meg azolcat a nagy titkokat, amelyekről csak egymás között vallanak. Miután ott látnak, elkönyvelik: közéjük tartozom én is. Hasonszőrű vagyok én is. Vagy tudják, hogy nem? Az a gyanúm, tudják, és éppen azért nyilatkoznak, mert tudják. Megtudom tőlük, hogy sokan sírják vissza a gyermekkort, mikor könnyelműen nem az iskolába, hanem az iskola mellé jártak. Jaj, de nagy baj ez mostanában. A legnagyobb baj. „Hej, ha meglenne a nyolc általános, akkor most jelentkezhetnének darukezelőnek!” „Hej az a gyerekész, most beiratkozhatnék sofőrtanfolyamra!” A korlátlan lehetőségek korában Z., az egyik fiatal segédmunkás sóhajtva néz ki a párás ablakon és mindenre esküszik, hogy őszre beiratkozik. — Te? Soha! — mondják a haverok és hátbavágják. A nagy politikának ide csak a rezgései jutnak el. De hogy még pontosabb legyek: ez is az a hely, ahol észreveheti az ember, hogyan lesz a nagy politikából aprópénz. A maga módján mutafja meg magát minden. Az építőipar kéthetenként fizeti az embereit. Ez is így történt. Bejött a Baranyai brigád egyik tagja, odahajolt a csaposhoz, aki tudvalévőén mindenes: haverja a törzsvendégeknek. vezetője és rendésze az italboltnak, szóval mindenes. A brigádtag hozzáhajolt: — Jani bácsi, látja mi van a belső zsebben? — kérdezte. — Látom. Van ott legalább 25 százas. — Ezt mind bevágom a bankba. Az asszony otthon dolgozik és olyan a tsz, hogy ezt mind bevághatom a bankba — szóit elégedetten. Címszavak jutnak eszembe: „Rendezték az épitőmtmkások fizetését”, „Intézkedések a tsz-ek megszilárdítására”. íme egy prózai összegeződése annak, amiről már én is oly sok cikket írtam. De gazdag az élet. Gyakran felteszem magamnak a kérdést, proletárok-e még ezek az emberek? Pénz van, munka van, kereset van. Proletárok-e még, úgy, ahogy valamikor én még tanultam? Azt tudom csak megállapítani, hogy a tartásban van némi eltérés. Viselkedésben, öltözködésben leginkább a mélyépítők hagyják el magukat, a magasépítők egy fokkal feljebb vannak, a Mezőgazdasági Gépjavító emberei még feljebb, a Vasipari Vállalat dolgozói talán legfeljebb. Örökké azt várom, hogy elcsípjek egyszer egy parázs kül-, vagy belpolitikai vitát. Eddig még nem volt szerencséin. Foglalkoznak a nyereségrészesedéssel, a lakásépítéssel, a keresettel, a vezetőkkel, mármint a saját vezetőikkel, de az amerikai elnökválasztás még akkor sem került szóba, amikor forrponton volt. Hői és mikor szoktak politizálni? ® Mikor Szekszárd központjában befejezték az útépítést, a Lepke azonnal megérezte, hogy három mélyépítő brigádot elhelyeztek a városból. Hatszáz forinttal csökkent egy csapásra a napi forgalma. A törzsvendégek reggel kisüsti pálinkát, munka után többnyire sört fogyasztanak. Sima hétköznapokon három, három és fél ezer forint a Lepke forgalma. Fizetésnapokon, szabad szombatokon 30—iO százalékkal több. Az építők valósággal panaszkodnak: nem tudnak mit kezdeni a szabad szombatokkal. Szóval a napi forgalom egy jó erős szakmunkás havi fizetése. Sok? Ki tudná ezt megmondani? A törzsvendégek megisszák a napi porciót télen is, nyáron is. Nagyjából ugyanannyi ital fogy el nyáron, mint télen. Vannak, akik borítékból, vannak mások, akik a zsebből fizetnek. Gyakran fordul elő azonban az is, hogy egy-egy munkás szemmel láthatóan külön kezeli az ital árát, mert következetesen a jobb belső zsebből, vagy a bal nadrágzsebből fizet. Fizetéskor kiveszi a borítékból és félreteszi. „Ennyit megérdemel talán az ember.” Azt mondják az építők, hogy kell az ital, nem zabálásig, csak módjával. S ebben a munkáskör- nyezetben részeg embert ritkán látni. A törzsvendégekkel, akik tavaly kevés híján egymillió forintot hagytak a Lepkében, csak szökőévben fordul elő a lerésze- gedés. Enyhe spicc igen. De részegség nem. Magam is megfigyeltem, hogy ez a munkás- kocsma sokkal józanabb, mint hinné az ember. Aki elkezdi szórni a pénzt, arról itt mindenki tudja, hogy nem ide tartozik, valahonnan ,Azalajtották”. Ha nem volna idegen, akkor tudná a szokásokat, a szabályokat. A törzsvendég, tehát a kebelbeli eleve úgy kéri az italt, hogy a sör, vagy a kisüsti árát kiszámolva teszi a pultra. Egyszer egy idős „szalajtott” ember három cent pálinkát kért, majd tízessel fizetett, és a visszajáró pénzt borravalónak akarta hagyni. Időnként még ma is felemlegetik a tékozlót, de még inkább a főnököt, aki a borravalót visszautasította. Nincs borravaló, nem ismerik. Mondom, sokkal józanabbak az idejáró munkások, semhogy világnak szórnák a forintot. Ami megjár, az megjár. Nem sajnálják maguktól, de azt tartják, hogy ingyen nekünk se ad senki semmit. Egy körrel megtoldani a harmadik, vagy negyedik kört, nem érdekes. És ez itt nem a könnyelműség jele, inkább annak a bizonyossága, hogy van miből, hogy én sem vagyok alábbvaló. Ezeknek az embereknek a többsége a filléres gondokat nem ismeri. Ha egyszer majd valaki arra is kíváncsi lesz. hogy a hatvanas években kik csináltak Szekszárdból várost, akkor a hivatalos jegyzőkönyvek áttanulmányozása után okvetlen keresse fel a Lepke főnökét, ő majd megmondja, Vannak itt Baranyából, Bácsimból. Tiszántúlról. Fejér megyéből, vannak itt az egész országból. Esténként 20—30 község is találkát ad egymásnak, ízlések, szokások, tájak hatnak egymásra és viszont. A főnök eleve tudja, ki mit fogyaszt. „Mikor bejön, én már töltöm neki” — mondja. Ilyenkor a kőműves elégedett bólin- tással méltányolja a főnök figyelmességét és a pénzt előre kiszámolva nem a pultra, hanem a. főnök markába teszi. © Szeretem ezeket a fáradt, gondolkodó, szívós munkásembereket, Se szeri, se száma annak a sok hálás témának, amit tőlük kaptam, amit kizárólag nekik köszönhetek: Nagynéha előfordul, hogy Uz, vagy húsz fillérrel lógnak, de hitelt még nem kért közülük soha senki. SZEKULITY PÉTER M 1 láthatatlan ellenség ellentámadásai Az úgynevezett „kórházi mikroba” olyan súlyos fertőzések kórokozója, amelyek különösen veszélyesek a súlyos műtéten, vagy megbetegedésen átesett emberekre nézve. A lectures pour tous című népszerű tudományos folyóirat alábbi cikke arról szól. hogyan küzdenek e láthatatlan ellenség ellen a franciaországi klinikákon. Az orvosoknak ma egy ravasz ellenséggel kell felvenniük a harcot, amelyet „kórházi fertőzésnek”, vagy „kórházbetegségnek'’ neveznek, mivel leggyakrabban a kórház falai között jelentkezik. Vajon ez új tény az orvostudományban? Nem egészen. A „kórházbetegségek” története ugyanolyan régi, mint maguké' a kórházaké. Csakhogy ezek a betegségek most új formákat öltenek. A hivatalos statisztika nem vala- mi sokat mond erről. Közelebb kerülünk az igazsághoz, ha a halálesetek 10 százalékát a kórházi fertőzés számlájára írjuk. Amint látjuk, ez tehát nagyon komoly kérdés. Franciaországban évente 600 ezer ember hal meg, s ennek körülbelül a fele — kórházakban. Ez annyit jelent, hogy 30 000 ember nem abban a betegségben pusztul el, ami miatt a kórházba került, hanem valamilyen más betegségben. S éppen ott kapják a fertőzést, ahol meg kellene gyógyítani őket. Vajon miért történik ez éppen a kórházakban? A szakembere1 egy másik kérdéssel válaszolnak erre a kérdésre: hol keressük 1 legjobb katonákat, ha nem azo1' ban a hadseregekben. amely: már hosszú évek óta harcolnak egymással? Ezek a katonák ismerik az ellenfél fegyvereit, kitanulmányozták ravasz fogásait. A mikróbák millióit hordozzuk r* agunkban, de a megszokott környezetben ezeket ritkán jellemzi nagyfokú virulencia és nem tanúsítanak komoly ellenállást az antibiotikumokkal szemben. A kórházi mikróba „tapasztalatot szerzett” abban az állandó háborúban, amelyet a fertőtlenítés és a modern farmakológia frontjain vívunk. Végigment a kiválasztódás folyamatán és aktívabbá vált. Néha éppen annak az eszköznek a felhasználásával tűr el minden viszontagságot és él tovább, amelyet elpusztítására hoztak létre. Túlságosan korán hittük, hogy győzelmet arattunk. A szulfamid- készítmények, majd az antibiotikumok megjelenésével sok orvos úgy gondolta, hogy egyszer, s mindenkorra megszűnt a veszély, így azután csökkent az éberség. A kutatók 1950-ben új tényre bukkantak a laboratóriumokban: azok a baktériumok, amelyek a antibiotikumoktól eddig elpusztultak, most már a nagy dózisokban adagolt I antibiotikumokat is túlélik. Megtörtént a kiválasztódás és megjelentek a mikroorganizmusok rendkívül veszélyes válfajai. A SZAJPENÉSZTÖL A KORHÁZI FERTŐZÉSIG Az orvostudománynak a fertőzéssel vívott küzdelmében megkezdődött a támadás és az eile ‘.tárnádé - időszaka. A harc még ma is folyik és szerencsére az orvostudomány van támadásban. Az új veszély forrását most azok a baktériumok, gombák és mikróbák jelentik, amelyek mindeddig ártalmatlanok voltak, bár mindig előfordultak a szervezetben. A penicillin nem hatott rájuk, viszont elpusztította versenytársaikat. Ezek a gombák, baktériumok és mikróbák szaporodásnak indultak, kifejlődtek és veszedelmesekké váltak. Itt van például az úgynevezett Candida baktérium története. Korábban ez a baktérium valóban ártalmatlan volt. Legfeljebb a csecsemőket támadta meg, de akkor is csak életük első heteiben, és kicsiny, fehéres színű fekélyeket idézett elő nyelvükön és a szájuk körül, — ez volt a szájpenész. Ha a fertőzött helyeket néhányszor, megfelelő gyógyszerrel ecsetelték, a száj penész máris megszűnt. Ma ez a baktérium a felnőtteket is megtámadja és a kórházi fertőzés egyi1: legveszélyesebb eleme. A „második front’’ megjelenése nem csökkentette a jól ismert mik- róbákkal, közöttük a legveszélyesebbel, az arany stafillococcussal, a stafillococcus aureussal vívott harc hevességét. , Ez a mikróba az első számú ellenség, — jelentette ki Vikc Dupont. a párizsi egyetem orvostudományi karának professzora, a „Fertőző betegségek” című könyv szerzője. — A szulfamidokkal és az antibiotikumokkal vívott csatákat mind megnverte. A strepto- coccust és a meningococcust legyőztük. A streptococcus most is akárcsak 25 évvel ezelőtt, elpusztul a penicillintől. A staffiiococcus aureus azonban minden szemek ellenáll. Minél hevesebben támadjuk, annál több új ellenálló válfaja jelenik meg ennek a mikró- bának: a gyengék elpusztulnak és átadják helyüket az erőseknek. A staffiiococcus néhány válfaja még fegyvert is dolgozott ki a penicillin ellen: olyan enzimet választanak ki, amely kettéosztja az antibiotikum molekuláját és közömbösíti hatását. Laboratóriumaink válaszul létrehozták az ..oszthatatlan” molekulájú szintétákus penicillint. A stafillococcus aureus azonban ennek is ellenállt. Hotgy miképpen? Erre a kérdésre ma még nem tudunk válaszolni.” Ez a mikróba szedi a legtöbb áldozatot a kórházi fertőzés révén és nehezen megoldható problémákat állít a kórházak vezetői elé. A kórházi fertőzés elleni harchoz általános stratégia és harci terv szükséges, amelyet a legnagyobb gonddal kell végrehajtani. Elsősorban az egészségügyi dolgozókra kell figyelmet fordítani. A kórházi munka mai viszonyai között, amikor az ápolónők az orvosok és más kórházi beosztottak három műszakban dolgoznák, egyetlen nap alatt több, mint 16 ember kerülhet közvetlen kapcsolatba a súlyosan beteg pácienssel. Williams doktor Birminghamban végzett vizsgálatai azt mutatták, hogy 457 ápolónő közül 111 (24 százalék) a legvirulensebb fajtájú stafillococcus aureus állandó hordozója volt. De térjünk viasza ahhoz a 16 emberhez, aki a kórházban ápolt beteggel kapcsolatban van. Többségűik olyan mikróbák hordozója amelyek nem támadnak „gazdájuk” ellen. De amint sebbe vagy a beteg legyengült szervezetébe kerülnék, mind járt erősen aktivizálódnak. A szükséges anyagi eszközök hiánya arra kényszeríti a kórházak vezetőségét, hogy olyan dolgozókat is szerződtessenek, akiknek nincsenek kellő tapasztalataik a fertőtlenítés, «sterilizálás terén. A mikrobák olykor az orvosok akaratlan köznem űködésével jutnak a betegek szervezetébe. Ez különösen a reanimációs osztályokra vonatkozik. Ide gyakran kerülnek merevgörcsben gyermek- bénulásban szenvedő emberek, sokk-állapotban levő betegek. Olykor csak néhány másodperc választja el őket a haláltól. Az orvosnak gyakran kell sürgősen gé- gemertszést alkalmaznia, va.gy eltá- volftania a torokból a fulladással fenyegető nyálas váladékot. Ilyenkor könnyen a beteg szervezetébe kerül a stafillococcus aureus. Ha lebecsüljük a szigorú fertőtlenítést. könnyen bekövetkezhet a legrosszabb. A mesterséges lélegeztetést speciális módszerekkel és készülékekkel — respiratorral. katéterrel, kanüllel — végzik. Ezek elég bonyolult készülékek és gyakorlatilag nem lehet tökéletesen fertőtleníteni annál is inkább mivel sok esetben olyan anyagból készülnek, amelyek nem bírják a magas hőmérsékletet. JOBB MEGELŐZNI, MINT GYÓGYÍTANI Mess one t professzor régóta foglalkozik a „kórházi fertőzés” elleni harc problémájával. Az általa javasolt szabályok egyszerűek és hatásosak; az olyan elemi intézkedéseket, hogy például az ápolónőknek steril kesztyűt kell cserélniük, mikor az egyik betegtől átmennek a másikhoz: a szennyes fehérneműt és kötszereket feltétlenül hermetikusan zárt tartályokban kell tárolni, meg kell akadályozni hogy a steril ruhák a kórházon belüli szállítás közben szennyezett ruhákkal kerüljenek érintkezésbe; amikor a beteget kiviszik a műtőből, nem szabad ugyanazt a takarót. rá teríteni, mint amivel bevitték oda. A kórteremben megfelelő biztonsági rendszabályokat kell életbe léptetni. így például a kórtermekben a légnyomásnak valamivel magasabbnak kell lennie, mini a betegszobán kívül. Ezt speciális ventillációs rendszer alkalmazásával lehet elérni. Ha a betegszoba ajtaját kinyitják — az ajtónak feltétlenül kifelé kell nyílnia — a levegő kiáramlik a kórteremből és magával viszi a benne levő baktériumokat. Bár a stafillococcus aureus ellen nincs tökéletesen biztos védőeszköz, mégis kereszttűz alá vesz- szük az ellenséget. Ebben a küzdelemben erős antibiotikumokat, alkalmazunk. De az volna a legjobb, ha az antibiotikumok alkalmazására csak végszükség esetén kerülne sor; ezeket inkább .tartalékban” kellene hagyni és csak azután kellene bevetni, ha minden más fertőtlenítő eljárás hatástalannak bizonyul. Mindig jobb megelőzni a bajt. mint gyógyítani.