Tolna Megyei Népújság, 1969. január (19. évfolyam, 1-25. szám)

1969-01-19 / 15. szám

© Nem hinném, hogy Szekszárdion létezik ennél tipikusabb munkás­környezet. Szóba kerülhetne esetleg még a resti a vasútállo­máson, de az már nem az igazi. „Vegyes felvágott.” A Lepke az igazi. Hivatalos nevén a Vendég­látóipari Vállalat IV. osztályú italboltja, a szekszárdi tisztasági fürdő tőszomszédságában, ponto­sabban azzal egy fedél alatt. Az árak mérsékeltek, a környezet nem éppen disztingvált. Mond­ják még ezt az italboltot Grénus- műveknek is, de a pult mögé függesztett, hamis kövekkel ki­rakott bizsu lepkéről mégis in­kább „Lepkének”. Igazgatók, vezető emberek ide nem járnak. Itt építőmunkások, szerelők, sofőrök, mélyépítők, ma­gasépítők, útépítők, segédmunká­sok, hegesztők a törzsvendégek. Ez a IV. osztályú italbolt léte­zését, nem csekély forgalmát a város iparosodásának köszönheti. A szöbanatgyságú ivóban van ugyan négy vagy öt parányi presszóasztal, de a vendégek többnyire állva fogyasztják el a sört, a kisüsti pálinkát és állva vitatják meg az élet, számukra fontos megnyilvánulásait. A főnök külön a vendégek ked­véért szerzi be a kisüsti pálinkát, amiből naponta 8—10 liter megy el. © A magános farkas oly ritka, mint a fehér holló. Ki-ki harmad-, negyed-, ötödmagával, szóval a társaságával érkezik, azokkal a szaktársakkal, akikkel együtt dol­gozik, együtt utazik. Van itt nem kevés olyan ember, aki évente 25 ezer, kilométert utazik oda és vissza, a munkahely, valamint a család között. Együtt szeretnek szórakozni. Nemcsak azért, mert ökör iszik magában, sokkal in­kább azért, mert megszokták, megszerették egymást, és sok ap­ró jelből arra kell következtetni, becsülik és nehezen nélkülözik egymást. Valószínűleg sokkal in­kább társaslények, mint a tiszt­viselők, vagy a hivatalnokok. Ök még tudnak örülni egymásnak. Szembetűnő az egyenrangúság: a segédmunkás, ha rákerül a sor, ugyanúgy kikéri a maga körét, mint a ■ brigdávezető, vagy a szakmunkás. Egy ilyen tipikus munkáskörnyezetben nagyon ér­demes szemlélődni, sole minden eszébe jut az embernek. Lazítás közben, söröspohárral a kézben a kőműves, a vízvezeték-szerelő, a zárak mestere övéi között olyannak mutatja magát, amilyen. Szeretem őket elnézni. Behúzó­dom a pult mellé, a sarokba, fi­gyelem mozdulataikat, arcukat, viselkedésüket, ruhájukat, modo­rukat S időnként arra gondolok: íme az ipari forradalom szemtől szemben, díszletek nélkül. A többség tegnap még földmű­ves volt, ma már munkás. Kicsit félszeg, cseppecskét kivagyiskodó, öt napig városi, két napig falusi ember. Szeretek velük beszélget­ni. Tőlük tudom meg azolcat a nagy titkokat, amelyekről csak egymás között vallanak. Miután ott látnak, elkönyvelik: közéjük tartozom én is. Hasonszőrű va­gyok én is. Vagy tudják, hogy nem? Az a gyanúm, tudják, és éppen azért nyilatkoznak, mert tudják. Megtudom tőlük, hogy sokan sírják vissza a gyermek­kort, mikor könnyelműen nem az iskolába, hanem az iskola mellé jártak. Jaj, de nagy baj ez mostanában. A legnagyobb baj. „Hej, ha meglenne a nyolc álta­lános, akkor most jelentkezhet­nének darukezelőnek!” „Hej az a gyerekész, most beiratkozhat­nék sofőrtanfolyamra!” A korlátlan lehetőségek korá­ban Z., az egyik fiatal segéd­munkás sóhajtva néz ki a párás ablakon és mindenre esküszik, hogy őszre beiratkozik. — Te? Soha! — mondják a haverok és hátbavágják. A nagy politikának ide csak a rezgései jutnak el. De hogy még pontosabb legyek: ez is az a hely, ahol észreveheti az em­ber, hogyan lesz a nagy politi­kából aprópénz. A maga módján mutafja meg magát minden. Az építőipar kéthetenként fizeti az embereit. Ez is így történt. Bejött a Baranyai brigád egyik tagja, odahajolt a csaposhoz, aki tudvalévőén mindenes: haverja a törzsvendégeknek. vezetője és rendésze az italboltnak, szóval mindenes. A brigádtag hozzá­hajolt: — Jani bácsi, látja mi van a belső zsebben? — kérdezte. — Látom. Van ott legalább 25 százas. — Ezt mind bevágom a bank­ba. Az asszony otthon dolgozik és olyan a tsz, hogy ezt mind be­vághatom a bankba — szóit elé­gedetten. Címszavak jutnak eszembe: „Rendezték az épitőmtmkások fi­zetését”, „Intézkedések a tsz-ek megszilárdítására”. íme egy pró­zai összegeződése annak, amiről már én is oly sok cikket írtam. De gazdag az élet. Gyakran felteszem magamnak a kérdést, proletárok-e még ezek az emberek? Pénz van, munka van, kereset van. Proletárok-e még, úgy, ahogy valamikor én még tanultam? Azt tudom csak megállapítani, hogy a tartásban van némi eltérés. Viselkedésben, öltözködésben leginkább a mély­építők hagyják el magukat, a magasépítők egy fokkal feljebb vannak, a Mezőgazdasági Gép­javító emberei még feljebb, a Vasipari Vállalat dolgozói talán legfeljebb. Örökké azt várom, hogy el­csípjek egyszer egy parázs kül-, vagy belpolitikai vitát. Eddig még nem volt szerencséin. Fog­lalkoznak a nyereségrészesedéssel, a lakásépítéssel, a keresettel, a vezetőkkel, mármint a saját ve­zetőikkel, de az amerikai el­nökválasztás még akkor sem ke­rült szóba, amikor forrponton volt. Hői és mikor szoktak politi­zálni? ® Mikor Szekszárd központjában befejezték az útépítést, a Lepke azonnal megérezte, hogy három mélyépítő brigádot elhelyeztek a városból. Hatszáz forinttal csök­kent egy csapásra a napi for­galma. A törzsvendégek reggel kisüsti pálinkát, munka után többnyire sört fogyasztanak. Si­ma hétköznapokon három, há­rom és fél ezer forint a Lepke forgalma. Fizetésnapokon, szabad szombatokon 30—iO százalékkal több. Az építők valósággal pa­naszkodnak: nem tudnak mit kezdeni a szabad szombatokkal. Szóval a napi forgalom egy jó erős szakmunkás havi fizetése. Sok? Ki tudná ezt megmondani? A törzsvendégek megisszák a na­pi porciót télen is, nyáron is. Nagyjából ugyanannyi ital fogy el nyáron, mint télen. Vannak, akik borítékból, vannak mások, akik a zsebből fizetnek. Gyakran fordul elő azonban az is, hogy egy-egy munkás szemmel látha­tóan külön kezeli az ital árát, mert következetesen a jobb belső zsebből, vagy a bal nadrágzseb­ből fizet. Fizetéskor kiveszi a bo­rítékból és félreteszi. „Ennyit megérdemel talán az ember.” Azt mondják az építők, hogy kell az ital, nem zabálásig, csak módjával. S ebben a munkáskör- nyezetben részeg embert ritkán látni. A törzsvendégekkel, akik tavaly kevés híján egymillió fo­rintot hagytak a Lepkében, csak szökőévben fordul elő a lerésze- gedés. Enyhe spicc igen. De ré­szegség nem. Magam is megfi­gyeltem, hogy ez a munkás- kocsma sokkal józanabb, mint hinné az ember. Aki elkezdi szór­ni a pénzt, arról itt mindenki tudja, hogy nem ide tartozik, va­lahonnan ,Azalajtották”. Ha nem volna idegen, akkor tudná a szo­kásokat, a szabályokat. A törzs­vendég, tehát a kebelbeli eleve úgy kéri az italt, hogy a sör, vagy a kisüsti árát kiszámolva teszi a pultra. Egyszer egy idős „szalajtott” ember három cent pálinkát kért, majd tízessel fize­tett, és a visszajáró pénzt borra­valónak akarta hagyni. Időnként még ma is felemlegetik a tékoz­lót, de még inkább a főnököt, aki a borravalót visszautasította. Nincs borravaló, nem ismerik. Mondom, sokkal józanabbak az idejáró munkások, semhogy vi­lágnak szórnák a forintot. Ami megjár, az megjár. Nem sajnálják maguktól, de azt tartják, hogy ingyen nekünk se ad senki sem­mit. Egy körrel megtoldani a harmadik, vagy negyedik kört, nem érdekes. És ez itt nem a könnyelműség jele, inkább annak a bizonyossága, hogy van miből, hogy én sem vagyok alábbvaló. Ezeknek az embereknek a több­sége a filléres gondokat nem is­meri. Ha egyszer majd valaki ar­ra is kíváncsi lesz. hogy a hat­vanas években kik csináltak Szekszárdból várost, akkor a hi­vatalos jegyzőkönyvek áttanulmá­nyozása után okvetlen keresse fel a Lepke főnökét, ő majd meg­mondja, Vannak itt Baranyából, Bácsimból. Tiszántúlról. Fejér me­gyéből, vannak itt az egész or­szágból. Esténként 20—30 község is találkát ad egymásnak, ízlések, szokások, tájak hatnak egymásra és viszont. A főnök eleve tudja, ki mit fogyaszt. „Mikor bejön, én már töltöm neki” — mondja. Ilyen­kor a kőműves elégedett bólin- tással méltányolja a főnök fi­gyelmességét és a pénzt előre ki­számolva nem a pultra, hanem a. főnök markába teszi. © Szeretem ezeket a fáradt, gon­dolkodó, szívós munkásembere­ket, Se szeri, se száma annak a sok hálás témának, amit tőlük kaptam, amit kizárólag nekik kö­szönhetek: Nagynéha előfordul, hogy Uz, vagy húsz fillérrel lógnak, de hitelt még nem kért közülük so­ha senki. SZEKULITY PÉTER M 1 láthatatlan ellenség ellentámadásai Az úgynevezett „kórházi mik­roba” olyan súlyos fertőzések kórokozója, amelyek különösen veszélyesek a súlyos műtéten, vagy megbetegedésen átesett em­berekre nézve. A lectures pour tous című népszerű tudományos folyóirat alábbi cikke arról szól. hogyan küzdenek e láthatatlan ellenség ellen a franciaországi klinikákon. Az orvosoknak ma egy ravasz ellenséggel kell felvenniük a har­cot, amelyet „kórházi fertőzés­nek”, vagy „kórházbetegségnek'’ neveznek, mivel leggyakrabban a kórház falai között jelentkezik. Vajon ez új tény az orvostudo­mányban? Nem egészen. A „kór­házbetegségek” története ugyan­olyan régi, mint maguké' a kór­házaké. Csakhogy ezek a beteg­ségek most új formákat öltenek. A hivatalos statisztika nem vala- mi sokat mond erről. Közelebb kerülünk az igazsághoz, ha a halálesetek 10 százalékát a kór­házi fertőzés számlájára írjuk. Amint látjuk, ez tehát nagyon komoly kérdés. Franciaországban évente 600 ezer ember hal meg, s ennek körülbelül a fele — kórházakban. Ez annyit jelent, hogy 30 000 em­ber nem abban a betegségben pusztul el, ami miatt a kórház­ba került, hanem valamilyen más betegségben. S éppen ott kapják a fertőzést, ahol meg kel­lene gyógyítani őket. Vajon miért történik ez éppen a kórházakban? A szakembere1 egy másik kérdéssel válaszolnak erre a kérdésre: hol keressük 1 legjobb katonákat, ha nem azo1' ban a hadseregekben. amely: már hosszú évek óta harcolnak egymással? Ezek a katonák is­merik az ellenfél fegyvereit, ki­tanulmányozták ravasz fogásait. A mikróbák millióit hordozzuk r* agunkban, de a megszokott környezetben ezeket ritkán jel­lemzi nagyfokú virulencia és nem tanúsítanak komoly ellenállást az antibiotikumokkal szemben. A kórházi mikróba „tapaszta­latot szerzett” abban az állandó háborúban, amelyet a fertőtlení­tés és a modern farmakológia frontjain vívunk. Végigment a kiválasztódás folyamatán és ak­tívabbá vált. Néha éppen annak az eszköznek a felhasználásával tűr el minden viszontagságot és él tovább, amelyet elpusztítására hoztak létre. Túlságosan korán hittük, hogy győzelmet arattunk. A szulfamid- készítmények, majd az antibio­tikumok megjelenésével sok orvos úgy gondolta, hogy egyszer, s mindenkorra megszűnt a veszély, így azután csökkent az éberség. A kutatók 1950-ben új tényre bukkantak a laboratóriumokban: azok a baktériumok, amelyek a antibiotikumoktól eddig elpusz­tultak, most már a nagy dózi­sokban adagolt I antibiotikumokat is túlélik. Megtörtént a kiválasz­tódás és megjelentek a mikro­organizmusok rendkívül veszélyes válfajai. A SZAJPENÉSZTÖL A KORHÁZI FERTŐZÉSIG Az orvostudománynak a fertő­zéssel vívott küzdelmében meg­kezdődött a támadás és az ei­le ‘.tárnádé - időszaka. A harc még ma is folyik és szerencsére az orvostudomány van támadás­ban. Az új veszély forrását most azok a baktériumok, gombák és mikróbák jelentik, amelyek mind­eddig ártalmatlanok voltak, bár mindig előfordultak a szervezet­ben. A penicillin nem hatott rá­juk, viszont elpusztította verseny­társaikat. Ezek a gombák, bakté­riumok és mikróbák szaporodás­nak indultak, kifejlődtek és ve­szedelmesekké váltak. Itt van például az úgynevezett Candida baktérium története. Korábban ez a baktérium való­ban ártalmatlan volt. Legfeljebb a csecsemőket támadta meg, de akkor is csak életük első hetei­ben, és kicsiny, fehéres színű fe­kélyeket idézett elő nyelvükön és a szájuk körül, — ez volt a szájpenész. Ha a fertőzött helye­ket néhányszor, megfelelő gyógy­szerrel ecsetelték, a száj penész máris megszűnt. Ma ez a bakté­rium a felnőtteket is megtámad­ja és a kórházi fertőzés egyi1: legveszélyesebb eleme. A „második front’’ megjelenése nem csökkentette a jól ismert mik- róbákkal, közöttük a legveszélye­sebbel, az arany stafillococcussal, a stafillococcus aureussal vívott harc hevességét. , Ez a mikróba az első számú ellenség, — jelentette ki Vikc Du­pont. a párizsi egyetem orvostu­dományi karának professzora, a „Fertőző betegségek” című könyv szerzője. — A szulfamidokkal és az antibiotikumokkal vívott csa­tákat mind megnverte. A strepto- coccust és a meningococcust le­győztük. A streptococcus most is akárcsak 25 évvel ezelőtt, elpusztul a penicillintől. A staffiiococcus aureus azonban minden szemek ellenáll. Minél hevesebben támad­juk, annál több új ellenálló vál­faja jelenik meg ennek a mikró- bának: a gyengék elpusztulnak és átadják helyüket az erőseknek. A staffiiococcus néhány válfaja még fegyvert is dolgozott ki a penicillin ellen: olyan enzimet választanak ki, amely kettéosztja az antibiotikum molekuláját és közömbösíti hatását. Laboratóriu­maink válaszul létrehozták az ..oszthatatlan” molekulájú szinté­tákus penicillint. A stafillococcus aureus azonban ennek is ellen­állt. Hotgy miképpen? Erre a kér­désre ma még nem tudunk vála­szolni.” Ez a mikróba szedi a legtöbb áldozatot a kórházi fertőzés révén és nehezen megoldható problémá­kat állít a kórházak vezetői elé. A kórházi fertőzés elleni harchoz általános stratégia és harci terv szükséges, amelyet a legnagyobb gonddal kell végrehajtani. Elsősorban az egészségügyi dol­gozókra kell figyelmet fordítani. A kórházi munka mai viszonyai között, amikor az ápolónők az orvosok és más kórházi beosz­tottak három műszakban dolgoz­nák, egyetlen nap alatt több, mint 16 ember kerülhet közvetlen kap­csolatba a súlyosan beteg páci­enssel. Williams doktor Birminghamban végzett vizsgálatai azt mutatták, hogy 457 ápolónő közül 111 (24 százalék) a legvirulensebb fajtájú stafillococcus aureus állandó hor­dozója volt. De térjünk viasza ahhoz a 16 emberhez, aki a kórházban ápolt beteggel kapcsolatban van. Több­ségűik olyan mikróbák hordozója amelyek nem támadnak „gazdá­juk” ellen. De amint sebbe vagy a beteg legyengült szervezetébe kerülnék, mind járt erősen aktivi­zálódnak. ­A szükséges anyagi eszközök hi­ánya arra kényszeríti a kórházak vezetőségét, hogy olyan dolgozó­kat is szerződtessenek, akiknek nincsenek kellő tapasztalataik a fertőtlenítés, «sterilizálás terén. A mikrobák olykor az orvosok akaratlan köznem űködésével jut­nak a betegek szervezetébe. Ez különösen a reanimációs osztá­lyokra vonatkozik. Ide gyakran kerülnek merevgörcsben gyermek- bénulásban szenvedő emberek, sokk-állapotban levő betegek. Oly­kor csak néhány másodperc vá­lasztja el őket a haláltól. Az or­vosnak gyakran kell sürgősen gé- gemertszést alkalmaznia, va.gy eltá- volftania a torokból a fulladással fenyegető nyálas váladékot. Ilyen­kor könnyen a beteg szervezetébe kerül a stafillococcus aureus. Ha lebecsüljük a szigorú fertőt­lenítést. könnyen bekövetkezhet a legrosszabb. A mesterséges léle­geztetést speciális módszerekkel és készülékekkel — respiratorral. ka­téterrel, kanüllel — végzik. Ezek elég bonyolult készülékek és gya­korlatilag nem lehet tökéletesen fertőtleníteni annál is inkább mivel sok esetben olyan anyag­ból készülnek, amelyek nem bír­ják a magas hőmérsékletet. JOBB MEGELŐZNI, MINT GYÓGYÍTANI Mess one t professzor régóta fog­lalkozik a „kórházi fertőzés” el­leni harc problémájával. Az általa javasolt szabályok egyszerűek és hatásosak; az olyan elemi intéz­kedéseket, hogy például az ápoló­nőknek steril kesztyűt kell cserél­niük, mikor az egyik betegtől át­mennek a másikhoz: a szennyes fehérneműt és kötszereket feltét­lenül hermetikusan zárt tartályok­ban kell tárolni, meg kell aka­dályozni hogy a steril ruhák a kórházon belüli szállítás közben szennyezett ruhákkal kerüljenek érintkezésbe; amikor a beteget kiviszik a műtőből, nem szabad ugyanazt a takarót. rá teríteni, mint amivel bevitték oda. A kórteremben megfelelő biz­tonsági rendszabályokat kell élet­be léptetni. így például a kórter­mekben a légnyomásnak valami­vel magasabbnak kell lennie, mini a betegszobán kívül. Ezt speciális ventillációs rendszer alkalmazásá­val lehet elérni. Ha a betegszo­ba ajtaját kinyitják — az ajtónak feltétlenül kifelé kell nyílnia — a levegő kiáramlik a kórteremből és magával viszi a benne levő baktériumokat. Bár a stafillococcus aureus el­len nincs tökéletesen biztos védő­eszköz, mégis kereszttűz alá vesz- szük az ellenséget. Ebben a küz­delemben erős antibiotikumokat, alkalmazunk. De az volna a leg­jobb, ha az antibiotikumok alkal­mazására csak végszükség esetén kerülne sor; ezeket inkább .tar­talékban” kellene hagyni és csak azután kellene bevetni, ha min­den más fertőtlenítő eljárás ha­tástalannak bizonyul. Mindig jobb megelőzni a bajt. mint gyógyítani.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents