Tolna Megyei Népújság, 1969. január (19. évfolyam, 1-25. szám)
1969-01-18 / 14. szám
Most jó úton megyünk... Tegnap még fagyott, ma minden sárban úszik. A ipelegedőbódé dobkályhájába nem fűtöttek be. A felvonulási épület most készül. Segédmunkások élesztgetik az udvaron az acélkosarakban a koksztüzet. A kubikosok a leendő iskola két- három méter mély alapját töltik sóderrel. Andrási Péter kubikos brigádvezető a hullámlemezbódé kályhája mellé gurít égy öreg vödörfélét, ráül, cigarettát kotor elő. * — Lehet kérem, kezdhetjük a beszélgetést. — Ne a munkáról. A munkásokról, az emberek gondjáról. Arról, hogy érzi magát a munkásember... — Értem, tehát arról beszéljünk ahogyan érezzük magunkat, mi munkások, itt a vállalatnál, meg ebben az országban. Hát, jól élünk. Nem mondhatok semmi roßszat. Baranyából az igazgató elvtárs hozott ide bennünket'. Jó a légkör, a fizetés ... — Szóval érvényesül az a politika, amit úgy fogalmazhatunk meg, hogy mindent az emberért. — Lehet érezni. Ha visszagondolok, mi volt régen ... Szóval a gyerek nem jár rongyokban, van ennivaló, a lakás rendben. Jobb a munkásember élete. Az ötvenes években kezdtem a brigádvezetőséget, van tapasztalatom bőven. Érezni, értékelni tudom a változást. — Tehát nincs is gond, minden simán megy, az emberekért sokat tesz a szakszervezet. .. — A szakszervezet? ötvenben még igen. Most csak akkor jönnek, ha választás van, vagy ha valami kell nekik. Kevesebbszer kíváncsiak a véleményünkre. — Most, kapásból mH tudnának mondani a szakszervezeti vezetőnek? — Az ebédlőnk kicsi, kevés a felszolgáló, drága negyedórák mennek kárba, amit munkával tölthetnénk. Mert munkával van csak kereset... — Szóval mechanizmus. — Az. De ez se megy valami világosan. Többet kellene róla beszélni, hogy ne legyen az emberek fejében bizonytalanság, és aztán hagyják az embert dolgozni. De itt nem. Ha a 128—130 százalékot közelítjük, már történik valami: a normához, vagy a munkához nyúlnak valami módon. Pedig Fock elvtárs is azt mondta, szabad az út A túlórákkal is. Azt mondta a miniszterelnök: aki elrendeli a túlórát, az fizessen. Az a pénz is jól jön ... Már úgy értem, akkor, ha a szabad szombat helyett is az ember túlórázik, mert a munka úgy kívánja. Nade, fizessék meg. — Maga hallgatta Fock elv- társat a rádióból? — Olvastam is. Minden este, amikor hazaérek, az Esti Hírlapot elém teszi az asszony. Abból sokait megtud az ember ... — Reformálták az építőipari vállalatot. Mi erről a véleménye? — Hát, már sokszor. Nem is tudnám megmondani, hogy valójában hányadik jogutód ez a mostani. Azt hiszem ez az átszervezés sikerült eddig a legjobban. jobb lett, mint komlói korában. Persze azért még sok az olyan ember, aki dolgozgat, de csak annyit keres, mint, aki dolgozik. Eltölti az időt. aztán humánus meggondolásokból jóváírják neki a munkát, aztán any- nyit keres, mint mi. Hát ez nem igazság. — Az egyenlősdire gondol? — Nem gondolok, és kimondom: kár mindig azt a lovat ütni, amelyik húz. Annyi itt a trehány, csak éppen létszámot töltő ember, hogy sok. Velük is úgy kell beszélni, mint az én brigádommal: „— Megcsináltad? Jó, akkor fizetünk”. A mechanizmus kiveri az egyenlősdit, a termelékenység lesz a mérvadó. Majd megkérdezik, hogy „Te. koma, a béredért mennyi értéket adtál, meg te is, koma?”. Aztán aki többet, az több bért is kap. Ez lesz a mechanizmus. Nem lesz kivétel: nem lesz jó, meg rossz munka, kedvelt, meg „felemelésre szoruló” ember. — Maga ezek szerint nagyon mérges a trehány, a dörgölődző munkásokra. — Igen. Mert az érdekem is ezt diktálja. Meg úgy vettem észre, Fock elvtárs a nagy politikát is így magyarázta. — Mindig egyetért a nagy, a „fenti" politikával? — Hát, nagyjából. Mint ahogy a miniszter sem ért velem mindenben egyet, úgy én sem. Apró dolgok ezek, szóval más a nézőpont. — És milyennek ítéli meg. Andrási elvtárs az ország belpolitikai helyzetét, életünket? — Most jó úton megyünk, csak ettől ne legyen roszabb. Hogy nincs, meg késik falun a kenyér, meg a péksütemény, ilyenfélék mérgesítik az embert, ez nem új, meg nem is olyan nagy baj. Tizenöt éve mondják már, hogy megjavítják a városok, meg a faluk ellátását. — Nézzük a külföldet. Idegesíti magát, amit az újságok írnak? — Nem lesz háború. Az embert megijesztik mindig valamivel, itt volt a cseh-ügy, nem tudom, mit akarnak ott az emberek, hisz jól éltek, demokráciában, mindenük van —, aztán a Vietnam is: messzi van tőlünk; majd csak megegyeznek. Kiszámíthatatlan, mit akarnak ott a Közel-Keleten. — És az elnökválasztás: olvasott bizonyára Nixon megválasztásáról. — Olvastam. Jó cirkusz lehetett. Lehet, hogy a két nagy állam közelebb jut, és akkor a kis országoknak is könnyebb lesz. * Andrási Péter a második cigarettára gyújt. A bódé ablakán, foghegyről „beszól” a művezető: „— Fagyra rakták...” Nem tudom a helyzetet felmérni: a művezető mit akart, nem kérdezett; nem felelősségrevonóan, csak úgy „bevakkantott” a bódéba, a brigádvezetőhöz. * — Beszéljünk a demokráciáról, a vállalatnál van-e szava a munkásembernek? — Erre a jelenetre gondol? Nem ebből kell ítélni. A munkásember szavának van súlya Igazgatónk mindig eljön hozzánk, beszél velünk. A kisebb vezetők gyakran úgy beszélnek, hogy nem is győződnek meg arról, mit mondanak. Itt voltak délelőtt az osztályvezetők. Biztosan azok mondták a művezetőnek, hogy fagyra rakjuk a sódert. Mentek volna le az alapba, nézték volna meg ők. Szóval az igazgatónk megszorította a népet, jobb is így dolgozni. Csak- hát, még sok embert kellepe megszorítani, néhány vezetőt is. Tudjuk, mit kell csinálnunk. Nem kell mérgelődni, ha a vezetők szólnak. Azért vannak. De a mi szavunk is mindig jusson el oda, ahova címezzük. — Mióta dolgozik együtt a brigádja? — Már húsz éve. Most tizenhatan vagyunk. — Mennyit keresnek? — A múlt évben körülbelül kétezer-négyszáz volt az átlag- fizetésem. — Sokat kell ezért a pénzért dolgozni? — Sokat. Folyamatosan, ütemesen. Az emberfia iparkodik, mindig csinálja a dolgát, aztán akkor halad is. Nem adják ingyen a pénzt. — Gondolja, hogy vannak olyan emberek, akik könnyebben jutnak ennyi pénzhez? — Tudom. Biztosan tudom, hogy nagyon sokan könnyebben keresik a pénzt, ötventől dolgozom, de még nincs autóm. Igaz, három gyereket nevelek. Házam, jól berendezett otthonom van. Jól érzem magam... Csak munka legyen,' akkor az ember nem ijed meg. — Mire gondol? — Hát, hogy nem lesz pénz, aztán mi lesz?... Csak munka legyen, mindig, akkor nincs baj * Jön a brigád. Hozzák a szerszámokat. Az emberek kézbefogják a tarisznyát, a meleg ruhát, és kiballagnak az építkezés elé. Beülnek az autóbuszba. Hat órakor meleg vacsora, a család várja őket, Somberek, Baranya megyei községben... Andrási Péter búcsúzik. Kemény, jó fogású kezét nvújtia, aztán felkapaszkodik a buszba. PÁLKOVÁCS JENŐ • • On is vásárolhat bundát áron alul a Simontornyai Bőr- és Szőrmefeldolgozó Vállalat szolgáltatási részlegénél. (Simontornya, Gyár u. 13.) Nerc bundák 42—48-as méretig 7—8000 Ft-ig Perzsa bundák 42—48-as méretig 5600—6200 Ft-ig ’ór'fibundák 46—50-es méretig 1900 Ft. (146) A vagonokon tapogatózva elindult a szerelvény mellett. Egy tartálykocsihoz ért Megkopogtatta a falát: üresen kongott. Ebben a kocsiban biztosam nem fogják keresni. Erejét összeszedve felkapaszkodott az ütközőre, onnan egy lengő létrán a tartálykocsi tetejére. Kinyitotta a töltőnyílást. Benzinpára csapott az arcába. Elállt a szívverése, mert égő cigaretta volt a szájában: ha azzal bújik a tartályba, egészen biztosam felrobban a tartály. Messze hajította a cigarettát. A nyílás azonban túl szűk volt, nem fért keresztül rajta. A töltőnyílás mellett egy kerek kiemelkedést pillantott meg. Csavarokkal vaslemez volt ráerősítve, eléggé lazán. Keserves kínnal sikerült kicsavarnia a csavarokat és felemelni a csapólemezt. Ezen, az emberderék szélességű nyíláson szoktak a tisztogató munkások a tartályba ereszkedni. A tartály túl mély volt. Leereszkedhetett ugyan a nyíláson, de hogyan jut ki ismét? / — 130 — A tartálykocsi végére ment. A létra, amelyen a vagon tetejére kapaszkodott, csapszegen járt. Sikerült kihúznia a csapszeget, a nyíláshoz vitte a létrát, leeresztette és maga is leereszkedett rajta. A tartály gyomrában koromsötét volt. Tapogatózva elment a másik végéig. A benzinpára a tüdejébe hatolt, heves köhögési rohamot kapott, köhögése tompán visszhangzott. Egy pillanatig az a vágy kerítette hatalmába, hogy feküdjön a tartály alján lévő benzintócsába, és várja be a jótékony halált, de leküzdötte halálvágyát, győzött benne az élni akarás. Vdsszatámdlygott a létrához, felment rajta és kidugta a fejét a nyíláson. A frisis levegő visszaadta életkedvét A vonat elindult, ő állva maradt a létrán. Csak akkor ereszkedett le, ha állomás közeledett. Minél messzebb járt a vonattal a fékező holttestétől, annál inkább visszanyerte nyugalmát. Egy nagyobb rendezőpályaudvarra érve elhagyta a tartályt és visszament ahhoz a vagonhoz, amelyben az induláskor, Washingtonban, az öreg csavargóval és kutyával együtt elhelyezkedett. Elsősorban azért ment vissza, hogy elhozza holmiját, a pokrócba csavart konzerveket és ruhaneműt. Még mielőtt kinyitotta a tolóajtót, horkolást hallott. Felmászott a gyapotbálákra. Most már egészen tisztán hallotta a horkolást, s a kutya is morogni kezdett. Feléje nyúlt, hogy befogja a száját, de célt tévesztett, s a kutya morogva a karjába kapott. — Átkozott dög! — káromkodott. Sam felébredt — Te vagy az, Yank? Úgy látszik, ifcissé elaludtam. — Ez a dög olyan, akár egy utcalány. Mihelyt hátat fordít neki az ember, máris nem ismeri meg — Mit értesz te a kutyához? — csitította Sam. — Látod, hogy most már egészen csendes, mert hallotta a hangodat. A szagodról nem ismerhetett meg, hiszen olyan benzin— 131 — bűzt árasztasz, hogy szinte elájulok. Egyébként is hol búj- káltál? — Ezt kérdezhetném én is. Hol voltál a kutyával, amikor a fékező jött? Az öreg nevetve válaszolt: — Hát hol lettünk volna? Itt, a vagonban. Befogtam a kutya száját, hogy ne csapjon még nagyobb lármát. Egyszerűen a bálák közé feküdtünk... Most megtanulhattad a csavargás egyik szabályát: ha fékező közeledik, csendben kell maradni. — De hiszen felfedezett bennünket! — Ugyan már, hogy mondhatsz ilyet. Kutyaugatást hallott, megkopogtatta a vagont, s mivel utána csend volt, továbbment. Te pedig bolond fejjel ki tudja hová mentél és mit csináltál. — Egy tartálykocsiba bújtam, míg a fékező megűnta a keresésemet. Mondhatom, kutyául érztem magam... Kitépett egy marék gyapotot egy bálából, s beletörölte arcát és kezét. — Lehetséges, hogy ügyes gengszter vagy — jegyezte meg Sam Kentucky —, de a csavargásról halvány fogalmad sincs. Akaszd ki holmidat a szélbe, hogy kiszellőződjön. Egy óra múlva Hobokenban leszünk. — Hoboken New Yersei államban van, ugye? — Igen. S onnan már látni New Yorkot. * A kis ház kívülről éppen olyan barátságosnak látszott, mint máskor. A kertbe vezető kavicsát frissen volt gereblyézve. A régi típusú Chevrolet kocsi a garázs előtt állt, útra készen, mint mindennap. A kéményből az elégett fűtőolaj füstje szállt az égnek. Az a kevés ember, aki ezen a decemberi reggelen elhaladt Lexingtonék háza előtt, nem its sejthette, milyen dráma játszódik le. — 132 —
