Tolna Megyei Népújság, 1969. január (19. évfolyam, 1-25. szám)
1969-01-16 / 12. szám
Mi faj Madocsán ? 4. A z elnök, Scheidl Lajos hig- gadfcságán csodálkoztunk. Valószínű, nem mindig tudja magát tartani, bár csakugyan, Ma- doesám a megértés a legjobb módszer. Végeredményben nem lehet, vagy nem szabad haragudni egyetlen szövetkezeti gazdára sem, hisz még a legszélsőségesebb tagra is az a jellemző, hogy igazságnak hiszi azt, amit mond. Nem ő tehet róla, hanem a múlt, és a körülmények, hogy az igazság nem mindig állja ki az aranypróbát. Mindezek előrebocsátásával mondjuk mi is, hogy dühvei, haraggal, gyűlölettel képtelenség boldogulni, ám megértéssel — kimondjuk — szeretettel annál inkább. Bizonyos, hogy ez az őszinte beszéd, a nyílt szókimondás ezekben a napokban Madocsát a szokottnál is jobban felkavarja. Leírjuk tehát — nem mentegetőzésképpen — kizárólag a tisztánlátás érdekében, hogy toliunkat semmiféle részrehajlás nem vezetheti. Amit Madocsáról elmondtunk, azt azért tettük, mert köny- nyebb egy kívülálló számára a kezdeményezés, sokkal könnyebb, mint az odavalósiak számára. Szeretnénk aláhúzni; nem az emberek ellen, hanem a hibák, a fogyatékosságok ellen emeltünk szót, hogy könnyebb legyen az idejétmúlt normáktól megszabadulni. G zándákunkban állt Madocsa elé tükröt tartani, lássák meg ebben a tükörben azokat a torzulásokat, amelyek nem méltóak ennek a községnek a múltjához, de főleg nem a jelenéhez. „Egymást sem bírják” — állapította meg róluk egy felületes szemlélő. Hát kell, hogy ilyen híre. legyen Madocsának? S vég- ' eredményben nem arról van szó, hogy egymást nem bírják. Mi sokkal inkább azt tapasztaltuk, hogy az új életforma nem bírja azt, amit régről hoztak magukkal. A járásnál az egyik elvtárs azt mondotta: a járásban együttvéve nincs annyi mezei lopás, mint Madocsán. Valószínűleg ez is túlzás, hisz úgy tudjuk, a szomszéd község körzeti megbízott rendőre sokkal több esetben tesz feljelentést, mint a madocsai. Hogy az egyik elnézőbb, a másik szigorúbb, az előfordulhat, egy dolog azonban bizonyosnak látszik: Madocsán nem ítéli el túlságosan a közvélemény azt, aki hozzányúl a közös vagyonhoz. Sőt! A beszélgetések során időn- ként volt olyan érzésünk, hogy néhány almát, egy kosár szilvát elvinni a fákról, vagy a fák alól, szinte „belevalóságnak” számít. Ilyenkor a madocsaiak mintha a régi értékítéletekből aki korábban tetten érte — ugyancsak lopáson — a tanút. A magántulajdonnak volt Madocsán szentsége, de a közös tulajdonnak még nincs. Ezért fordulhat elő, hogy a brigádvezető azt magyarázza csak: filléres érték, amit ő elvitt. Képtelen megérteni: a lopott holminak itt nem az értéke a súlyosbító körülmény, hanem a brigádvezetői beosztás. ÍVJ agyaráztuk neki: ezek után jobb, ha hallgat. Annakidején, tagként számtalanszor megbírálta a vezetőséget, hogy a' gyümölcsösből mérés nélkül küldték tovább az almát. Elmondta — s ebbe tökéletesen igaza volt — hogy ez a méretlen szállítás számtalan visszaélésnek lehet a forrása, akarva, akaratlanul megkárosíthatják a közöst. De mit ád isten? Amikor tavaly rákerült a sor, akkor, mint brigádvezető, ő is méretlenül továbbította a gyümölcsszállítmányt. Védekezésül most elmondja, késő este érkezett meg a gépkocsi, s egész napi munka után hullafáradtan már nem volt ereje a mérlegeléshez. De nem csapott be senkit, mert ő becsületes ember. Csakhogy amit feltételez magáról, azt miért nem meri feltételezni másokról is? Vagy miért nem tételezik fel egymásról mindannyian? Féltik egymástól a termelőszövetkezet vagyonát, de óhatatlanul ott fész- kelődik az emberben az ördögi gyanú, hogy sok tag ilyenkor magából indul ki. Donya Jánost, K. Törjék Jó- zsefet, Vrancsik Józsefet, és még több szövetkezeti tagot egy tegnapból induló, holnapba érkező embernek kell tekinteni. Magatartásuk, viselkedésük ellenszenves, de ők, maguk rokonszenves emberek, minthogy Madocsa egészében véve, rokonszenves község. Mi tehát nem ellenük, ellenkezőleg, értük vállaltuk az őszinteséggel járó szókimondás hálátlan szerepét. Most még ■ valószínűleg rosszakarójuknak hiszik e sorok íróit. De holnap, vagy a jövőben be fogják látni, hogy amit rosszakaratnak vélnek, az jóindulat. K Törjék József feltehetően nem ezt a segítséget várta, amikor tavaly novemberben Szekszárdra utazott, és a közreműködésünket kérte a madocsai „bajok leküzdéséhez”. De most itt le kell írnunk: mi ilyen helyzetben kizárólag az egész falu érdekeit tartottuk szem előtt, és nem kötelezhetjük el magunkat semmiféle családi dinasztiának, semmiféle érdekközösségnek. Ebből következik, hogy ki kell be mondanák hibáit. Ez a megalkuvás határozottan ártalmas", mind a pártszervezetre, mind pedig a felvételt kérőre. Nem volt bátorság senkiben felállni és megmondani; elvtárs, korainak tartjuk még a felvételedet, egy ideig még bizonyíts, bizonyítsd be, hogy nem az az összeférhetetlen ember vagy, akinek tartanak. Ez a jószándékú, baráti, elvtársi felszólalás elmaradt. Ennek a kimondását a járásra hagyták, Dehát a járás éppen a madocsai kommunistáktól tudja a szóban forgó elvtárs gyengéit... Akkor most melyik az igaz? Mikor volt következetes a párttagság? Akkor, amikor egyhangú szavazattal hagyta helyben a felvételt, vagy akkor, amikor jellemzést ad róla? És végeredményben, mit higgyen magáról a főszereplő, aki nem más, mint K. Törjék József? De ha az emberek elbírálása minden esetben így történik, akkor ki, mit higgyen magáról? És mit gondoljanak a kívülállók, a járási, vagy a megyei elvtársak, akiktől ki-ki a maga szája íze szerint várná el az igazságtevést? Ez zeket a súlyos kérdéseket a mai, szocialista követelményeket támasztó élet veti fel, a maga tömör, vaskos prózaiságá- ban. Aki mellébeszél, az csak árt Madocsának. A „szögénycsárdás- ban”, ha egy lépést eltévesztünk, hát eltévesztettük. De az elvi tévedés csaknem jóvátehetetlen. S ki tudja ma már visszamenőleg összegezni, hány és hány elvi tévedés következménye az a késés, ami a tudatváltozás tekintetében kétségkívül fennáll? Kedden délelőtt telefonon hívtuk fel a madocsai Igazság Tsz-t. Az elnök elvtársat kerestük, azt szerettük volna megtudni, milyen a riportsorozatunk visszhangja. Az elnök a szakiskolán tartott előadást, nem vele, a párttitkárral beszéltünk. A párttitkár elvtárs elmondotta: az egész községet fog_ lalkoztatja a riportsorozat. K. Törjék József állítólag kijelentette: bepereli az újságot. A tagok derülnek az első rész megállapításain. Derülnek? Hátv ez is valami. Egyelőre Madocsáról több mondanivalónk nincs. BOGNÁR ISTVÁN SZEKULITY PÉTER A gyári „vakságról“ Egy-egy üzemben, egy-egy munkahelyen az emberek éppúgy megszoknak, természetesnek, környezetükbe, életükbe illőnek éreznek mindent, mint, mondjak, az otthonukban. A fent említett „vakság” tulajdonképpen ebből a megszokásból, a soksok beidegződésből adódik. Az „így van” megállapításhoz azután könnyen kapcsolódik még valami: „így van jól”. Múlnak a hetek, hónapok, esztendők; az idő valahogy megkövesíti a dolgokat, igen, így van jól, nem is lehetne, nem is lenne jó másként. Pszichológiai tény: például az emberek, vezetők olykor nem veszik észre egy műhelyben a közvetlen baleseti veszélyt, napról napra elsiklik fölötte a tekintetük. Csodálkoznak, mikor a jövevény rámutat: oda védőrács kellene, sürgősen, amíg baj nem történik. Persze, nemcsak a munkásvédelemben találkozhatunk ilyenféle „vaksággal”. Ott kísért mindenütt a hétköznapok során, a megszokottság, s párban jár vele a „nem látja a fától az er- dőt”-féle mentalitás. Sok összetevője van az effajta látásgyöngülésnek, a nagyfokú dekonccnt- ráltság, a specializálódás éppúgy, mint a kényelmesség, a pillanatnyi praktikusság keresése, a .járt úthoz való ragaszkodás. Ami a legdöntőbb az egészben: a változtatás, a jobbítás igényének hiánya. Ez pedig a meglévő állapot gondolkodás nélküli elfogadásban. tudomásulvételben, az állandóság túlzott tiszteletében gyökerezik. Gyakran a friss szemekre, a változtató szándékokra, a fiatal — vagy fiatalos gondolkodású — A töprengés láncreakciója messzire visz ebben a témában. Sokféle megnyilvánulását tapasztalhatjuk. még. Van, aki a forintnál nem lát tovább, vannak vezetők, akik túzokot áldoznának fel egy soványka verébért. Mások azon vitatkoznak, hasznosnak mondható-e az a^ újítás, amelyik a dolgozók egészségvédelmét, balesetvédelmét szolgálja, s nem fiadzik közvetlenül nyereséget. Némelyek az anyagi ösztönzésben nem differenciálnak kellőképpen. Egyesek a gyárkapun túlra, a piacra nem figyelnek eléggé, görcsösen erőltetik már nem rentábilis termékek előállítását. Mások a tanulástól, tapasztalatgyűjtéstől sajnálják az időt, fáradságot, aztán szívják a fogukat, ha túl sok lesz a „tanulópénz". Sok esetben a munkás, alig vagy csak igen keveset tud arról, hogy az általa végzett műveletek előtt, s azt követően, mi is történik. Nem érzékeli a termelési folyamatot, saját munkájának helyét az egészben, ami szintén gátja lehet ötletnek, kezdeményezésnek. Egy-egy dologba beleszokni, az. ismeretlentől idegenkedni emberi dolog. Emberi gyengeségekből táplálkozik a gyári, hivatali, munkahelyi vakság is, de ezek a gyöngeségek nem legyőzhetetle- nek. A recept: a demokratizmus, a kritikai szellem élesztőse és szüntelen táplálása. Mert több szem többet lát, több koponyában több neuron munkálkodhat a közös célért: együtt kell megnézni, megvilágítani és jobbítani a dolgokat. kezdeményezőkre is rá akarják tukmálni a „helyi látásmódot”, így van ez jól, mit akartok? — mondják. A legbosszantóbb az, amikor sokra képes, tudás és rátermettség alapján nagyra hivatott jó kritikai érzékkel megáldott szakemberek is salabakter módjára viselkednek. Természetesen gyára, közössége, embere válogatja, hol, milyen a reagálás a gyári, munkahelyi vakság előfordulásaira. A beszűkülés, a szemellenzősség, a „nem lát tovább az orránáT’-féle rövidlátás kétségtelenül még mindig elég gyakori. Nem véletlenül szólunk mostanában sokat s egyre többet az üzemi demokráciáról. Ez ugyanis a meglátás és észrevétetés igényét is jelenti, a maga helyén — éppen a „több szem többet lát” igazságánál fogva — kitűnő fegyver a gyári vakság ellen. Kitűnő, de mégsem eléggé hasznosított. Simái Mihály Liszt kukoricaszárból Az Újvidéki Élelmiszeripari Kutató Intézet szakemberei jó minőségű takarmánylisztet állítottak elő a kukorica szárából. A kukoricaszár feldolgozását, lisztté őrlését eddig nem tudták megoldani mivel az sok nedvességet tartalmaz. Fenti kutatóintézetben új gépet szerkesztettek, mellyel megoldották ezt a problémát. Az új gépegység az összes műveletet elvégzi, a kukorica begyűjtését, a szárak lisztté őrlését, a cellulóz egyidejű elkülönítését, valamint a kukoricacsövek és a száraz cellulóz összerakását. A kísérletek folyamán a gép elérte a 425 kg szárat óránként. ■ A vegyi analízis kimutatta, hogy a kukoricaszár 34,4 százalék tiszta cellulózt tartalmaz és így a papíripar nyersanyagául szolgálhat. A cellulóz eltávolítása egyben megnöveli a liszt takarmány ! értékét. táplálkoznának, abból a közél- levő és mégis távoli múltból, amikor valóban belevaló legény volt az, aki hozzá mert nyúlni a gazda, a kizsákmányoló javaihoz. De ma már ez a virtus végképp elavult, hiszen aki mindenáron az ellenzéki pózában tetszeleg, az elfelejti, hogy csacsiság a2 embernek önmagával szemben el- lenzékieskedni, De hogyan tanuljon meg pirulni a közös vagyon károsítója, amikor arra is volt példa, hogy a fegyelmi bizottság szilvalopás ügyében tanúként hallgatott meg olyan személyt, aki maga is lopott szilvát. Egyáltalán, hogyan szabad megtisztelni ezt a személyt azzal, hogy tanúskodjék. Különösképpen akkor, ha jelen esetben az a brigádvezető a „vádlott”, mondani azt is: az elvszerűség időnként a vezetés köreiben is sántikál. Úgy érzi az ember, nem mindig mérnek egyenlő mértékkel. Az egyenlő elbírálás nagyon sokat segítene ahhoz, hogy senki ne higgye: azonos mulasztásért súlyosabb büntetést kap, mint az, aki „közelebb ül a tűzhöz”. Jif ülönosnek találtuk, hogy egyhangú határozattal felvesz valakit a tsz alapszervezete párttagnak, anélkül, hogy szeméNépújság 5 1969. január 16Egy vak lóért nem adnám! imondhatatlan öröm fűt reggel óta, mert a EL ma regg éli lapokból értesültem arról, hogy Franciaországban a lovakat nem patkol- ják többé vaspatkóval, hanem finom, könnyű és nesztelenebb járást biztosító műanyag patkót kapnak a lovacskák. Éljen a műanyag, éljen Franciaország elsősége a divatalkotásnak e terén is! Mondhatom, nem lep meg. hogy a szellemes és könnyed, franc.'.' vetették el első ízben a durva és nehéz vos:t. formáltak takaros patkókat műanyagból. Én kérem készen állok a lelkesedésre. Nem is egészen önzetlenül, mert óriást reményeket fűzöl, a patkócsinó- lásra alkalmas műanyag men j Penészhez. Olyan édes illúziókat táplálok mag mban, hogy a cipőipar rövid, időn belül fölfigyel erre a műanyagfajtára, s legalább kísérletképpen megpróbálja est alkalmazni az eddig alkalmazottak helyett. Képzeletem nagy nekibuzdulása a szép jövő festegetésében persze nem nélkülözi a prózai indítékokat. Valamivel a tél hivatalos beállta előtt cipőboltjaink kissé bolondos kinézetű, de szerfölött kényelmes cipőket hoztak forgalomba. Olaszországtól vásároltuk ezeket a cipőket és jól is tettük, már ami ezen lábbelik modernségét illeti. A kényelmes olasz cipőknek csupán az a szépséghibájuk, hogy a műanyag sarkuk rojtosodik. S amíg még nem hoztuk divatba a rojtos sarkú cipőket, addig a cipőviselésre kényszerülő halandók örömes- tebb vennék az olyan anyagokat, amelyek nem zárják ki a cipő viselését. Mit gondolnak, kérem? Ha van már műanyag, ami lovak patkolására alkalmas, reménykedhetünk, hogy cipősarkalásra és talpadéira is kerül a szüntelenül bővülő műanyag- túrból, viselés-állóbb műanyag? Egy műanyagpatkós vak lóért sem adnám, ha kérdésemre valaki elfogadható választ adna! — óa. —
