Tolna Megyei Népújság, 1968. december (18. évfolyam, 282-306. szám)

1968-12-05 / 285. szám

Idényvége üresek a hinták a szekszárdi sétakertben. Dombóvári remények és realitások Százötvenből nyolcvanmillió Túl a tizenhétezredik dombó­vári állampolgáron, a városiaso­dás ezernyi gondja egyre éle­sebben jelentkezik. Ez a különle­ges dinamikával telített hatal­mas község sajátos: vasutasvá­ros. E meghatározáson belül a gondok is sajátosak. És a törek­vések is, melyek minden dombó­váriban oly töménységben élnek, hogy azzá teszik az idegent, dom­bóvárivá, a szó igazi, s jó értel­mében: olyan emberré, aki szív­ügyének tekinti a község előre­haladását. Csak egy példa: alig évtizede munkálkodik Dombóvár községben dr. Szőke Sándor gim­náziumi tanár, de született köz­ségbelinek is dicsőségére válna az a tett, a fáradozás, melyet ez a fiatal, lelkes. Alföldről származott tanár itt Dombóvárért tesz. És érthető a feszültség, a vára­kozás, a reménykedés. E sorok írója emlékezik arra, soha nem tudja elfeledni — lévén dombó­vári születésű —, mit ígértek a múltban e község polgárainak. S a sok ígérgetés csodálatos módon, szinte évszázada már, mégis fenn­tartja az emberekben a reményt, hogy majd megkezdődik a község rohamos fejlődése, talán várossá is avatják. És lesz itt ipar, nehéz- és könnyűipar, még nagyobb vas­úti csomópont, városrendezés, bér­házépítés ... Legutóbb a megye egyik veze­tője egy másutt talán jelentékte­len, de itt sokat sejtető és a fi­gyelmet ide összpontosító létesít­ményt adott át. Beszélt a község jövőjéről is. A szónok a jogos dol­gokról beszélt: kell ipar, foglal­koztatni kell az asszonyokat, előbbre kell lépni a lakáskérdés­ben is. Szavait úgy fogadták, hogy a tervek máris készen vannak, csak az embereknek be kell lép­ni a gyárkapun, elfoglalni a la­kást. Az előre jelzett fejlesztési program közlése mindig azzal a veszéllyel jár, hogy az emberek kissé majd csalódnak is. Szinte minden beruházásunk, amely az elmúlt években Tolna megyében megvalósult,' eredeti rendelteté­sének ugyan megfelel — csalt ép­pen kicsi. Ilyen az említett kollé­gium is, a szekszárdi iskolák, áruházak stb. Dombóvárott híre terjedt, hogy az iparosítás első bázisaként a Láng Gépgyár telepít üzemet. Ez­zel az üzemmel kapcsolatban az­után már olyan hírek is terjed­tek, _ hogy tovább bővítik és a 150 —160 milliós beruházás lényegé­be« a kétszeresére nő majd. Mi történt a valóságban? A sorozatos tárgyalások, közgazdasági számi tások» a beruházási és hitelpoliti­ka révén az üzemből csak egy 60 —80 millió értékű ipari bázis lesz. Hasonló kérdések, remények jár­tak az ÁFOR-bázis létesítése kap­csán is. Sokan már elhatározták, hogy otthagyják a vasutat, régi munkahelyüket és az új, majd jól fizető ÁFOR-bázison állnak mun­kába. Az ÁFOR-ügy is sokkal ki­sebb lesz, mint ahogy kezdődött... Persze hozzájárul a felfokozott remények keltéséhez a néhány kezdeti eredmény, beruházás, ter­melő jellegű és kommunális. A lakásügy. A községi pártbizottság titkára azt mondja: rettenetes helyzetben vagyunk, nem hinnénk, hogy az országnak van még egy ilyen köz­sége, ahol a lakáshelyzet ilyen tragikus. A párttitkár hozzátette még e megállapításhoz: — A je­lentős változások ellenére lehe­tetlen a lakáshelyzet... Tehát az által, hogy elismerik a község­ben az eddig elért eredményeket, látják, hogy nincs többre erő, pénz, kapacitás, anyag. Vállalko­zás az van. Ebben a községben más megyék gyakorlatától eltérő­en meghonosodott és egyedülivé volt a családi ház építése. Több mint ezer családi ház épült a fel szabadulás óta. A társasházak — OTP segédlettel, állami hitellel — egyre-másra épülnek a volt Dőry- féle kastély parkjában. És hozzá- i fogtak egy különleges társasház építéséhez is: magánosok, állami hitel nélkül álltak össze társasház építésére. Következik: Magyarázni a rosszból? PÁLKOVÁCS JENŐ Rádió mellett.. Mákvirágökról, hitelesen Hétfőn, a kora esti órákban hallhattuk a közkedvelt Hú­szas-stúdió dokumentummű­sorát Hippik — magyar mód­ra címmel. Nem véletlen, hogy az alapos és föltétlenül hite­les körkép alkotóinak munká­jára oda kellett figyelni; arról szóltak a dokumentumműsor riporterei, közreműködői, ami­ről egyébként is annyit beszé­lünk. De míg ez utóbbi virág- gyerek-krónikák a külföld if­júságának mosolyogtatóan na­iv „forradalmiaskodásáról” be­szélnek, a mozgalom botrány­hős ideológusairól, tüntetésnek szánt nyilvános szeretkezések­ről és egyéb közfelháborodást keltő extravaganciáról, a hazai műsor azokat a fiatalokat bír­ta szólásra, akik inkább mák- . virágok, mint Hippik, a szó Nyugaton meghatározott értel­mében. Mi az, ami a körképben leg­inkább megragadja az átlag rádióhallgató figyelmét? Min­denekelőtt az, hogy a magyar módra hippiskedok kivétel nél­kül olyan fiatalok, akik vagy így, vagy úgy, de már veterán­jai a közrenddel való összeüt­közéseknek. Nem egy megszó­laltatott és magát hippinek valló ifjú ember és zsenge ko­rú hajadon zárt intézeti státu­szából néhány percre kiragad­va vallhatta meg hovatartozá­sát. A másik figyelmet kérő dolog, hogy az „előírásos” kül­ső ápolatlanság ijesztő méretű belső kulturálatlansággal páro­sul. Nem véletlen az, hogy a hazánkbéli virággyerekek szó­készlete csupán néhány százra tehető, nem véletlen, hogy kül­sejük primitívsége jelen van gondolataikban, érzelmeikben, minden megnyilvánulásukban. Nem tudom, sor kerül-e a dokumentumműsor megis­métlésére. Ha számít valamit a sok százezer között az én szavam is, arra szavaznék, hogy tűzzék ismételten műsorra, hadd hallják minél többen a felnőttkorúak is, akik gyakor­ta legfeljebb megmosolyogják az orángutánkülsejű ifjakat, akik úgy pompáznak ápolat- lanságot árasztó tiritarkasá- gukban, mint valami szeren­csésnek hitt cserebere folytán kiöltözött emberevő. Pedig módfelett veszedelmes és fer­tőző megbetegedése az emberi tartásnak a hippiség, illetve mákvirágság. A mosoly nem lehet ellenszere a talajtalanság kultuszának! És még valamiről! Szemére vetette a magyar sajtónak a dokumentumműsor, hogy sokat beszél a hippizmusról, mintegy ötleteket szolgáltat a művelet- lenségük miatt céltalanul ten- gő-lengő fiataloknak ahhoz, hogy és mint majmolhatnák Nyugaton élő kortársaikat. Nos, e reklamációról nekem az a véleményem, hogy e problémá­ról, nem beszél többet a sajtó sem, mint a rádió, vagy a te­levízió és jobb, ha beszélünk róla, mint az, ha elhallgatjuk azt, ami van. Közmondásos igazság, hogy a tények ma­kacs dolgok. Vannak, függetle­nül attól, hogy nevén nevez­zük-e őket, vagy sem. De, ha azt akarjuk, hogy ne legyenek, igenis beszélnünk kell róluk, legfeljebb módszereinket kell együtthatóbban megváltoztat­ni. Talán éppen azt a mód­szert kellene többször használ­ni, amit a Hippik — magyar módra című dokumentum- műsor választott, kerülve a szenzációhajhászást, az ilyen­kor mérték nélkül használt hátborzongatást. A tények szóltak itt, meglehetősen szá­raz hangon, de mindenképpen gondolkodásra késztetően. Ezért kellett a műsorra na­gyon odafigyelni. — M — Köszönet a katonának a történet, amit elmondok, ltözvetfenül érintette családomat. A háború alatt, 1944 őszén történt Tiszafüreden, ahol nő­vérem, özvegy Lovas Gáborné tanítónő lakik, édesanyámmal. A falu körül heteken át dúlt. a harc, a németek és a felszabadító hadsereg ka­tonái között. A két nő — nővérem és anyám — napokon át a pincébe kényszerültek. Helyzetü­ket nehezítette nővérem állapota. Szülés előtt állt. Tele félelemmel és aggodalommal várták a kis jövevényt. Mi lesz, ha elérkezik az idő, s a környéken nem találnak orvost. A lakosság jó része akkor már elmenekült. Sem orvos, sem bábaasszony nem volt a faluban. Nővéremnél elérkezett az idő, és édesanyám későn este, kétségbeesve rohant a szomszédos épületbe, ahova szovjet katonák voltak beszál­lásolva. Édesanyámnak sikerült valahogy meg­értetnie magát. Elmondta, hogy sürgősen orvosra lenne szükség és segítséget kért. Egy sovány arcú, fekete szemű, sötét hajú fiatal tiszthez vezették, aki azonnal vele ment. A fiatalember katonaorvos volt, s levezette a szülést. Nővé­remnek kisfia született. Utána is kezelte az új­szülöttet, s a nővéremet, mert időközben gyer­mekágyi láz lépett fel. Naponta átjárt, gyógy­szert, élelmet vitt, kezelte, gyógyította őket. Az elmúlt huszonnégy év alatt úgy élt ben­nünk a szovjet tiszt emléke, mint családunk jó­tevője. Csodálatosnak tartottuk, s tartjuk ma is, hogy olyan körülmények között megmentette életüket. Edesanyámék sokszor beszéltek Gábor­ral, a háborúról, s hogy milyen körülmények között látta meg a napvilágot. Úgy emlegettük a szovjet katonaorvost, mint Gábor második szá­mú' keresztapját. Az első számú ugyanis én va­gyok. A fiú szép szál fiatalember. Tanult, s két évvel ezelőtt szerezte meg a diplomát. Gépészmérnök. A Debreceni Hungária Műanyaggyárban dolgo­zik. Nővérem pedagógus. A felszabadulás után az elsők között kezdte meg a tanítást. Többször részesült kitüntetésben. 1957-ben megkapta az „oktatásügy kiváló dolgozója", majd 1962-ben a .,kiváló úttörövezető” kitüntetést. Most már nyugdíjas. — Hogy miért most mondom el a történetet? — Azért, mert időközben történt valami. Va­lami, ami e beszélgetésre késztetett. Nemrég levelet kapram nővéremtől. Megírta, hogy az Ország-Világ szeptemberi számában egy cikket olvasott. A cikk Gajoz Csantladzéról, a grúz or­vosról szólt, aki annak idején segített rajtunk. A lap fényképet is közölt róla. Édesanyám és nővérem, — bár megőszült, — azonnal felismer­ték. Ahogy kiderült, a szovjet orvos szeptem­berben Magyarországon járt. A cikk szerzője megkérdezte a vendégtől, van-e ismerőse Ma­gyarországon, s emlékszik-e valakire.- Azt vála­szolta, vannak „keresztgyerekei", akiket annak idején a világra segített, de személyesen nem ismeri őket, nincs velük kapcsolata. Nővérem, a cikk nyomán levelet írt az Ország-Világ szer­kesztőségének. Megírta, örömmel olvasta a cik­ket, s a képről felismerte Gajoz Csantladzet, a szovjet orvost, aki annak idején segítségükre sietett. A cikk nyomán valami elkezdődött, és várjuk a folytatást, Hálával gondolunk Gajoz Csant- ladzere, a szovjet emberre, a katonára, oki csa­ládunkban két életet mentett meg. Elmondta Létay Menyhért, a Garay gimná­zium matematika-fizika szakos tanára. Felje­gyezte: POZSONYI IGNÁCNÉ Visszhang A Mí\ segít 1868. október 25-én a Tolna megyei Népújságban közölt „A nagy enged, a kicsi nem” című cikkre válaszolva értesítem önö­ket, hogy a nehezményezett gya­logátkelőhely kialakítása a Köz­úti Építő Vállalat feladata volt Megkerestük a vállalatot a munka elvégzése érdekében és elekor közölték csak, hogy he- gssztókapacitásuk nincs a hiá­nyosság felszámolásához. Intéz­kedtem, hogy a MÁV hegesz­tői a hiányzó munkákat a válla­lat megrendelésére elkészítsék. Amennyiben a vállalat a kéré­sével előbb fordult volna hoz­zánk, úgy a segítséget korábban is megadtuk volna. A személyi és vagyonbiztonság védelme érdekében egyben intéz­kedtem, hogy a forgalmas Kese­lyűs! út pályaszintbeni kereszte­zésének állomás felőli oldalán is készüljön egy gyalogosátkelő- hely, amelynek üzembe helyezése december 31-ig megtörténik. Megkerestem továbbá a városi tanács vb-t, hogy a csatlakozó burkolat kialakításáról gondos­kodjék. Dr. Szabó Tibor az igazgatóság vezetője /

Next

/
Thumbnails
Contents