Tolna Megyei Népújság, 1968. december (18. évfolyam, 282-306. szám)

1968-12-15 / 294. szám

Hidat Antal : A NA ÜT 1917. decembere... Fehér me- rul terelte. Ezen a veszedelmes zó. Hó-l)ó. - Falu. Újra fehér me- határon egymás szavát nem ért^ ző. Es ismét falu. „Ennyi hó ta- katonákat küldött a parancsnok­ién nincs le az egész világon, eág őrségbe, nehogy ös’szeesküd- mint amennyi itt gyűlt össze” — jenek. gondolja Horváth Pista, miköz- Az osztrák belépett az épület­ben az orosz falu főutcáján húz- be. A magyar őr, aki eddig, akár- za, vonszolja magát. Bekopog az mit is kérdezett is tőle Horváth egyik házba. Senki se válaszol. Pista, hallgatott — most,. amikor Más helyen még hosszabban ko- ketten maradtak, odasúgta: pog. Már el akar menni, ámikor — Ügyelj ... csoszogást hall. Az ajtó nyiko- — Mire? — kérdezte a boldog rogva kinyílik, csak félig, mert fiú gondtalanul, alul a földhöz fagyott hó nem — Pszt! Miért jöttél vissza, té engedi toyább. Egy asszony áll borjú...? a nyílásban. Hirtelen hangosan Először azt akarta válaszolni: kiált valamit. Kérdezi, vagy kér- „Volt rá okom,” de aztán meg- geti? Horváth Pinta nem érti a gondolta,^fújta a régi szöveget: szót, de azért azt mondja: „dá, — Hazavágytam.,. dá!" ... ••• — Rokkant vagy? Az asszony széket lök Horváth — Nem! Pista elé.,,„Nincs kenyerem!” — — Az olasz frontra visznek az­mondja és egy karéj -fekete va- tán majd pergőtűzben hazavá- lamit kapar elő, levág belőle, s gyódhatsz. .. De előbb itt is meg- az asztalra teszi: „Jess!” (Egyél!) kurgatnak... Ostoba, vagy... — Három gyerek van. a szobában, suttogta a magyar határőr. Mindhárman égő szemekkel né- Horváth Pistát — miután még zik azt, aki bejött és leült. a bakancsa talpát is fölfejtették, Ugyanolyan pillantást vetnek a hogy nincs-e benne titkos írás? kenyérre, mint a jövevényre. De _ egy erős gerendázatú fülkébe hallgatnak, — Ná, jess! — ordítja az asz- szony. Látszik, hogy adni is, nem ad­ni is nehéz. — Átkudná? — (Honnan?) — Szibéria ... Az asszony a fejét csóválja. Nagy, esetlen kezét fejkendője bogán tartja. — A tyeper kudá? (És most hová?) — Dámoj! (Haza!) — Kudá eto dámoj? (Hol van az a haza?) — Vengrijá. (Magyarország.) — mondja, mintha bűnét valla- ná be Horváth Pista. — Ven-gri- já:., • — Uhl — kiáltja az asszony. Padohnyes! (Elpusztulsz!)-^— és Pista bakancsára rriutat. Az asszony a-kemencéről égy lökték, amelyen ablak se volt. Először jól érezte magát, holott naponta csak egyszer kapott enni. Egy hét múlva kihallgatásra vitték. Megnézték. Forgatták. Kü­lönösebb érdeklődés nélkül kér­dezték: — Mi a neved? Megmondta. Aztán záporozták a kérdések: — Foglalkozásod? Mikor vo­nultál be? Ezreded? Mikor estél fogságba? Miért jöttél? — Hazavágytam... — mondta a fiú, és a kihallgatást vézető kapitányra nézett, mint aki nem kételkedik abbán, hogy ezt meg­érti. .. — Hová való vagy? — Letenrébe... Zala megye. -• — És az* olyan jó hely? M Ott ‘születtem, í. — válaszol­A fiú szinte visszaütésként küld­te a választ, amely ebben a K. u. K. szobában úgy hangzott, mintha gömbvillám dörrent volna darabokra: — Ismerem... Derék ember...! És ettől kezdve kérdezhettek tőle akármit, szép szóval ököl­lel. üvöltve, verhették — nem válaszolt. | Még arra sem, hogy „Tud-e ími-olvasni, van-e test­vére, apja-anyja él-e?” Néhány nap múlva egy gabona- szállító tehervonathoz csatolt bör­tönvagonban Horváth Pistát, más átszökött hadifoglyokkal együtt „haza”-szállították. A hozzájuk betelepített fegyveres őrség — egy altiszttel az élén — rögtön ba­rátkozni kezdett nemcsak Hor­váth Pistával, de az egész „szál­lítmánnyal”. Az őrség emberei elmondták: mi van otthon: a ha­difoglyok: mi van odaát? Az őrség katonái tűnődtek: „Itt is fel kellene fordítani egy kicsit a világot, mint odaát”. Fél­tek, hogy nem kerülnek vissza az orosz frontra, ahol már nem lő­nek, ahol már béke van: féltek, hogy őket is, akárcsak a vissza­tért hadifoglyokat, az olasz front­ra küldik, pergőtűzbe. ... Tizenkilenc nap múlva, ami­kor a gabonaszállítmányhoz csa­tolt börtönvagon elhagyta Hat­ván városát, és Budapest felé kö­zeledett, a foglyok, az őket kí­sérő őrséggel együtt, fölfeszítet­ték a vagon padlózatát, és a visz- szafelé futó talpfákra egyenként leereszkedtek. A börtönvagon üresen érkezett meg Budapestre. B ARANYI FERENC: Levél hazulról F'iam, még a szokatlant sem tesszük szeleburdin, hidd ei: nem magyarázat egynéhány ködbebújt rím, mindent megindokoltok ti csűrí-szavú poéták, de nem menthet fel az se, ki versedből belédlát. Nem lesz erény a bűnből ha százaknak kiváltod, ki kért, hogy szégyeneddel szemérmetlen hivalkodj? Megérthetnek talán, de igazat mégsem adnak, s bár megható a mentség: önző s igaztalan va*”» Minket már megalázott a kéretlen öregség, testünk, lelkünk beteg már, javunk se sok — mi kell még? Méltó az áldozatnak megjátszott szívtelenség, hogy önmagának ásott vermébe mások vessék. Gyerek, gyerek hová futsz? Ó látjuk már a sorsod: hallgatsz, a holdvilág hűs hajfonatát kibontod, csöpp fütetlen szobádban meztelen égitestek kibontott.hajjal várják, hogy fényük megszeressed, a mindenség az ágyad szélére ül ledéren, s gigászi szerelemmel fog át, hogy elemésszen, kihívó itt te voltál, te kezted ezt a flörtöt, mért kell magadra rántott ég alatt összetörnöd? Hol végzed majd, fiú, hol? Haragszunk rád. de titkos féltése vén szívünknek jövőd vallatja: mit hoz? Úgy elmentél a háztól, hogy áldanánk is érte, ha. boldoggá lehetnél, ha látnánk, hogy megérte, (Részlet a Túl az éjszakán című cik lusból.) dézsa-meleg vizet tesz a padlóra* ta-a fiü még kedvesebben; úgy Pista leveti bakancsát, kap- érezte:' ennél meggyőzőbbet nem cáit. Felhúzza nadrágszárát, be lehet mondahi. akarja tenni lába fejét a meleg A jegyzőkönyvvezető tiszt egy- vízbe. más után töltötte ki a kérdőív — Pagagyi! (Várj) — ordítja az rovatait. A kapitányra nézett, te- asszony. Lehajol. Megnézi a vő- kin tétében az volt: „nem érde- röslő lábfejet, nincs-e megfagy- kés ..” nÍncS; csak íelsebzö- Maradt az utolsó kérdés. dotl a láb. — A nu-ka, szuny! — (Dugd Honnan jötte): bele!) — Tomszkból? Gyere csak kö­Vízbe dugja a lábát, és mivel zelebb... még közelebb! oroszul nem tudja kifejezni há- a kapitány fölkelt és minden Iáját, a szemével hunyorgat, s magyarázat nélkül ököllel a fjú hozzámondja magyarul: „Isten arcába csapott, fizesse meg! Köszönöm és me- Az ütés talán nem is volt olyan nagy, de Horváth Pista a sok gya­gint: „Köszönöm” Az asszony akkora csodálko­. , , . ,, loglástól, a hideg és sötét börtön­zassal hallgatja az ismeretlen fülkétől úgy legyengült, hogy nyelv szavad, minthaa sublot hangtalanul terült cl a padlón, szolalt volna meg. Nem érti. f^ább halotthoz, mint eleven- hogy mit jelent, de sejti: valami he2 hasanlított 8 a 6 e' A kápitány Horváth Pista fölé hajolt, s a szavakat tagolva kér­dezte: Horváth Pista a gyerekekre mutat: „apjuk?” — Front! ’—- ■ Az asszony az . ikonhoz megy.. Levesz alóla egy ~ Kun ® x bekeretezett fényképet. Keresz­Ha áz ökölcsapás előtt kérde­tet vet rá, meí>és odanyújt- zi, be is lett volna fejezve az ja Pistának. A gyerekekhez lép. ügy. Horváth Pista, ahogy Kun Nagv tenyerével gyöngéden si- Béla, a zászlós tanácsolta le- mogatja őket, de ordít: „szpáty!” hét az feleli: „Nem ismerem,!” (aludni!) Aztán csak a fejével, De így! Kétszeresen, megalázták: hogy „szpáty”! leütötték, s méghozzá, akikhez A gyerekek lefekszenek a ke- vágyott, a- magyarok ütötték le! mencén. Az asszony sürög-forog. Hoz még egy dézsa vizet, ösz- szetölti az előbbi — már hűlő — vízzel. Mosakodj meg! — kiáltja Horváth Pistának, és segít le­szedni a fiú blúzát. És ismét ordít: „Bisztrej!- Prosztinyes!” (Gyorsabban! Meghűlsz!) A szobában lévő egyetlen ágy­ba fekteti Horváth Pistát. Az ikonnál imátkozik egy sort. Há­romszor keresztet vet. Elfújja az asztalon álló mécsest, s lefekszik gyerekei mellé a kemencére. 'Horváth Pista ebben a nehéz levegőjű szobában úgy érzi ma­gát. mint a mesében a királlyá lett kis juhász: palotában fek­szik, selyemágyban... ...Az épületen felírás: K. u. K. Gränzenkommando (Császári és Királyi Határparancsnokság). Ide kísérte két fegyveres katona. Az egyik németül, a másik magya­Szeberényi Lehel Göne&i Mostanában a háborús időkről írtam) Emlékeket idéztem fel, sö­tét, tragikus emlékeket. Hogyan álltuk, s hogyan nem álltuk a zord időt? Magatartások és ér­zelmek után nyomoztam. Han­gulati elemek után, melyek at­moszférát adnak. így bukkantam egy különös ellenállásra, a sötét­ségben egy groteszk kis fényre, ott, ahol legkevésbé kerestem, tulajdon falumban. Sőt, a köz­vetlen, utcabéli szomszédunkban. Csak az kellett hozzá, hogy ma­gam elé idézzem azt a márciusi napot, negyvennégyből, amikor az ablak mögül néztem száraz szem­mel, torokszorulásos depresszió­ban a falunkon átvonuló páncé­losegységeket. Egész nap remeg­tek az ablakok. S a hadigépek szakadatlan zöreje mögött a kí­sérteties csend, a dolgát végző falu köznapi csendje, amely azon­ban most szándékoltnak hatott. Röviddel e nap után, hogy a németek hazánkat „ellenőrzésük” alá vették — történt ez az eset, mely kesernyés mosolyt csalt ak­kor fásult ajkunkra, s mint de­rűs betét, beilleszthető valahol passzív ellenállásunk történetébe. Gönczi mama a történet hőse, áldás poraira, már akkor az élet szélén állott, az emberi kor szélső határán. A faluban boszorkánynak tar­tották, aki teliholdkor söprűjén az útkereszteződéshez lovagol. Egyesek esküdtek rá: „karácsony szent éjszakáján tulajdon két sze­mükkel látták más boszorkányok között, amint éppen körül táncolta az oltárt, és bárki láthatja, ha veszi a fáradságot és Luca szé­kén ülve hallgatja végig az éjféli misét”. Az ilyen szófia-beszédek termé­szetesen nem jelentettek semmit. Gönczi mama, való igaz, kétrét görnyedve és bottal járt, orra hegyes volt és rezes, mint a vas­orrú bábáknak, de máskülönben pontosan olyan volt, mint a többi öregasszony. Özvegy |i élt csen­des, cikornyás ablu..|.i házában. Idejét a rózsafüzér szemelgeté- sével, s a percek számolgatásával töltötte, vajon mennyi van még hátra halála órájáig. Máskülön­ben csirkéit etetgette, tojásukat összegyűjtötte és piacolt velük. Kis földjén már nem tudott mun­kálkodni, azt kiadta felesbe. így aztán megvolt, ami egy ilyen öregnek kell, hogy a. sír széléig elvánszoroghasson. Kapott valami kis özvegyi pénzt is, de főképp abból élt, hogy a tisztaszobát, amit úgyse lakott, nyaranta ki­adta. Néhány napra rá, hogy a né-, met megszállás történt, szétfutott a hír a faluban: jönnek a rekvi- rálók. Hogyan, miképp szivárgott ki, nem fontos. Egy héttel ko­rábban tudtuk, hogy jönnek. Ki- nek-kinek volt ideje, hogy ezt- azt elrejtsen. Komótosan tehette, alapos körültekintéssel. Mire a rekvirálók megjelentek, ünnepi rend honolt a faluban. A rendet a rekvirálók is dicsérték, csak éppen a nagy felesleghiány nyug­talanította őket. Két hétig járták hiába a háza­kat. Felesleget nem leltek. — Nincs itt kérem semmi, — ismételgette a községi bíró — nagy nyomorúságban élünk, had­nagy uram. A hadnagyuram kényes, sima­képű tisztecske volt, s Gönczi mamához kvártélyozták. A tiszta­szobában hált, s reggelente kial- vatlan, karikás szemmel lépett ki a ház kapuján, hogy a rekviráló katonák élére álljon. Mit művelhet vele ez a boszor­kány — suttogtak a faluban. Többen „tudták”, hogy éjfélkor elváltoztatja magát, és ifjú hölgy képében jelenik meg a hadnagy­uram előtt, sóvárgásait csillapí­tandó. A katonák fülébe jutott e me­se, s hadnagyuram ugratások kö­zéppontja lett. Nem győzött es- küdözni, hogy magában tölti az éjszakát, igaz, álmatlanul a ku­tyakemény díványon, ráadásul hajnalig hallja a vénasszony han­gos fohászait, behallatszik a konyhából: „Asszonyunk, Szűz Mária, Istennek szent anyja.. és így tovább a végtelenségig. A kis hadnagy a hét végére már kék-zöld foltokat hordott a derekán, tomporán, majd erősen bicegett, tapogatta az ülepét, szid­ta a „dívány-istenit”. A „dívány-istene” csak az utol­só napon mutatkozott meg, ami­kor üres szekerükkel, reményeik­ben megtépázva, már a szomszéd faluba készültek a rekvirálók. De talán meg se mutatkozott volna, ha nem kerül egy árulkodó. Virágéknál az utolsó napon megtaláltak egy zsák búzát, a füstölőben, hamuval és üszőkkel finoman borítva. Virágné elvesz­tette a fejét és jajgatott: — Tőlem viszik el? Pont tő­lem?! — Onnan viszünk, ahol van. —. Akkor vigyék el Göncziné­től is, attól a boszorkánytól. — Annak nincs. — Hogy nincs!? Hát akkor tud­ják meg, a tisztúr is azon aludt. Most már csak megmondom. Ha az enyimet elviszik, vigyék a másét is ... A tisztúr odanyúlt a fájós tom­porához: álom-e, vagy való. A szekerek diadalommal tá­voztak falunkból. Három zsák búzát vittek. S Gönczi mamát hajlott korára, s az eset mulat- ságnss-vára való tekintettel csak az ujjúkkal fenyegették meg.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents