Tolna Megyei Népújság, 1968. november (18. évfolyam, 257-281. szám)
1968-11-07 / 262. szám
Hidas Antal: Hazafelé Amíg a táborban egyik nap úgy telt el, mint a másik, s a hetek egy nappá szövődtek össze, amíg semmiféle jele nem volt annak, hogy valami is megváltozik — Horváth Pista, mint a szántást, vagy vetést, kötelességtudóan végezte a rábízott munkát; s reg- gelenkint a haláltól menekült ember boldogságával ébredt föl: élek! De az orosz, 1917-es februári forradalom után a táborban lazább lett a rend, és Horváth Pista megbízatásokkal járt ki a városba. Sőt, a május elsejei felvonuláson is — életében először — részt vett. A napok nem hasonlítottak egymáshoz, mint a hadifoglyok földszínű fehérneműi. A táboron kívüli munkába kerülve egyre több „plenni” (fogoly) érintkezett a szabályszerű eleven világgal. A foglyok híreket vettek fel, hoztak a táborba. Egyik-másik fogoly megszökött, és már olyan is akadt köztük, akinek sikerült, nem pusztult el, nem hozták vissza, mint azelőtt. A táborban is néhányan levetették a katonanadrágot, a blúzt és ilyen vagy olyan, de civil ruhában jártak. — Horváth Pista mind többet hagyott el jókedvéből. Egy szeptemberi reggelen, amikor a táborból a város felé ballagott, s az út két oldalán szibériai parasztok kaszáltak, a levegő kimondhatatlanul tiszta volt, az eget ragyogóvá csiszolta az ősz, vándormadarak kiáltoztak egymásnak — olyan honvágy rohanta meg a fiút, hogy le kellett ülnie az árokparton. — Mi az, Kishorváth, mi történt magával? — kérdezte tőle a zászlós, amikor a fiú jelentkezett nála a városban. — Semmi... Csak... — No... — Csak nem akarok többé a városba jönni. — Miért? — Mert itt sínek vannak... Vasút... A zászlós a fiút nézte, sokáig, aztán, mintha az asztalon keresne valamit, mondta: — Ugyan már... Most... amikor. .. hiszen erről nemegyszer beszéltem magának: jön egy másik forradalom... amikor hamarosan megszűnik a hadifogság. Nem folytatta. Érezte: ez most nem illik ide. Inkább azt mondta: „Kishorváth...” Gyöngéden. S ebben ott volt: „Kedves fiam, ügyeljen magára, az ilyesmi nem használ.. A fiú lehajtotta a fejét. Makacsul hallgatott. — Jól van — mondta a zászlós. ... És ettől kezdve a fiú valóban abbahagyta a városba járást, a táborban üldögélt. A lelke ugyan nem billent helyére; a fiú szótlanul, tűnődve mosolygott. Máskor egy nap alatt többet mozgott, mint most egy álló héten. ... Mindenütt hó borította a földeket, amikor Pétervár Októbere után megnyíltak a tábor kapui. Piros kokárdás emberek jöttek, kihirdették, hogy a hadifoglyok ezentúl szabad, egyenjogú polgárok, oda mennek ahová akarnak, — mondta az egyik vörös kokárdás orosz —, de a Vörös Gárda se rossz hely — mondta a másik kokárdás —, mindenki maga döntse el — szólt a harmadik. Horváth Pista bement Tomszk- ba, a zászlóst kereste, aki a városi pártszervezet épületében dolgozott. A szobában gyönge villanylámpa égett, füstfelhők billegtek alatta. A zászlós civil ruhában — az íróasztal mögött állt Az íróasztal előtt emberek járkáltak föl-alá, oroszul beszéltek, olykor egyszerre hárman is, hangosan, mintha haragudnának egymásra, holott csak vitáztak: lesz-e Németországban forradalom és mikor, és milyen, és Ausztria—Magyarországon? Az ernyőtlen villanykörte felé újabb felhők gomolyogtak. A zászlós alaposan „pusztította” a cigarettákat, miközben figyelt, minden szóra, minden véleményre, és ha beleszólt a vitába, erős hangjától a villanykörte alatti füstfelhők egymásba kavarodtak. A zászlós észrevette Horváth Pistát. Mosolyogva jelezte, hogy örül neki, s egy fejbiccentéssel, hogy üljön le, várjon. Amikor a távozó emberek után becsukódott az ajtó, a zászlós megszólalt: — Na, mi van, fiam, Kishorváth? — Kun elvtárs! — mondta Horváth Pista olyan komoran, amilyen komorrá csak vidám emberek tudnak változni. — Én hazamegyek. — Hová? — Magyarországra... — Rossz itt? — kérdezte Kun Béla. — Éppen, hogy — jó. Nagyon is... — Nem értem A fiú hallgatott. — Nem avatkozom bele — szólt Kun Béla. — Maga szabad ember, de gondolja meg... Magyarországtól hatezer kilométerre vagyunk. És egyelőre tart a háború... front... Hogy megy át? — Tessék rám bízni. — Otthon újra elviszik katonának. .. Az olasz frontra... — Tessék rám bízni azt is... — Jól van, — mondta a zászlós, és a civil ruhában még szélesebbnek látszó vállait felhúzta, mint aki nem érti a dolgot, vagy védekezik ellene. — Ekkora út... Maga tudja, milyen kavargás van itt is az országban. — Odaérek. — Sajnálom, hogy elmegy... Ha várna egy keveset, együtt utazhatnánk. — Ne fájdítsa a szívemet, Kun elvtárs! Nézte a fiút, tűz gyulladt ki szemében. — Várjon fiam! — mondta. Elővette erszényét, belenyúlt, és amennyi a keze ügyébe akadt, kimarkolta. — Itt van, az útra... írást is szerzek magának... Délután érte jöhet... — és gyöngéden hozzátette: — Kishorváth... Horváth Pista erre nem számított. Azt hitte, hogy a zászlós szidni fogja. Nem ez történt. — Kun elvtárs, én visszajövök! A zászlós már az íróasztalnál ült, és valami irat olvasásába fogott. Föl se nézett, halkan mondta: — Gondolja, ez sikerül? — Tudom! Olyan határozottan mondta, hogy az erről való vitának többé semmi értelme nem volt. A zászlós nem nézett föl. Azt mondta: — Adok egy tanácsot. Ha otthon kérdeznék, mondja azt, hogy engem nem ismer. — Megtagadjam, mint Péter a Názáretit? — Fiam ne legyen marha — szólt a zászlós, anélkül, hogy az olvasást abbahagyta volna. — Hagyja azt a Názáretit... — Kun elvtárs... nyögte Horváth Pista. — Kérhetek valamit? — szólt csendesen a zászlós, de most se emelte föl olvasásból a fejét. — Tessék... akármit... szívesen. .. — Ha valóban hazajut, és teheti, menjen el Kolozsvárra, felírom a címet... nézze meg a feleségemet meg a kislányomat... — elakadt a hangja. — A kislány hároméves — tette hozzá, mintha ez magyarázat lenne, mért akadt el a hangja. — Szóval... — s most fölemelte a fejét, a fiúra nézett — mondja meg a feleségemnek, hogy látott, jól vagyok, megjövök, persze, együtt a többiekkel... Ezt nem azért mondtam, hogy megbántsam magát... hogy rosszkedvű legyen... A rosszkedvű ember elrontja a dolgát. Menjen jókedvűen. — ügy megyek! — mondta Horváth Pista. — Maga azt hiszi, hogy nekem nincs... — a mondatot a zászlós félbehagyta, „honvágyam”-t nem mondta. Fölkelt. Elfordult a fiútól. Kinyitotta az íróasztal mögött álló szekrény ajtaját, és — becsukta. Időt akart nyerni, hogy lecsillapítsa magát. Amikor visszafordult, így szólt: — No, isten megáldja! — Isten...? — mosolygott Horváth Pista, mert a zászlós vallás- ellenes előadásaira emlékezett. — Ne legyen már olyan nagy forradalmár — csapott le Hor- váthra a hang. — Inkább azt mondja meg: mikor ér oda? — Azt hiszem, karácsonyra... — Az három hét... Igyekezzen! Határozott mozdulattal nyújtotta a kezét. Leült, tollat fogott, s írni kezdett. Horváth Pista még állt egy ideig, de a zászlós végleg belemerült a munkába. mmm TAKÁCS BÉLA RÁTfcA Az ifjúság FILMMŰVÉSZETÜNK fokozódó érdeklődéssel fordul az ifjúság felé. Az idei pécsi filmszemle két versenyfilmje is a serdülő és felnőttkor határán álló fiatalok közé visz (Sándor Pál: Bohóc a falon, Mészáros Márta: Eltávozott nap), de általánosságban is megszaporodtak azok a filmek, amelyek közvetve vagy közvetlenül a „nemzedékváltás” problémáját feszegetik, s különleges érzékenységgel ábrázolják azt a küzdelmet, amit a fiataloknak kell folytatniok jellemük, eszményeik kialakításáért, a világban való helyük meghatározásáért. Elég itt a tavalyi moszkvai fesztivál díjnyertes filmjére, Szabó István: Apa című alkotására utalnunk, mely mindeddig a legmélyebben, igen összetetten és magas gondolati igénnyel ábrázolta a nemzedéki útkeresést. Mondhatni, filmjeink kulcsfigurája lett az „életbe kilépő” fiatalember. Ez a figyelem részben annak tulajdonítható, hogy a filmstúdiókba is „betört” az új nemzedék. A legyártott filmek készítői közt növekvő számban találunk az ötvenes évek fordulóján vagy azután szakmába került fiatalokat, s a művelődéspolitika is törekszik arra, hogy a szűk gyártási kapacitás ellenére is — évente 20—22 film — helyet szorítson az „elsőfilmeseknek”, elképzeléseik kifejtésére. így érthető, hogy a fiatalokról szóló filmek jórésze‘önvallomás jellegű. Igen gyakran a művész személyes tapasztalatait, önéletrajzának eseményeit fedezhetjük föl bennük. A Bohóc a falon finom iróniával hirdeti is a maga önéletrajzi eredetét. Látszólag magától értetődő jelenség ez, valójában új vonás filmművészetünk történetében. A szakmába került ifjúságnak ezelőtt — a jnai negyvenesekre célzunk — jó "ideig sem témában, sem szemléletben nem volt alkalma a maga önálló útját járni. Innen, hogy például Jancsó Miklós, vagy Kovács András művészi pályája viszonylag csak későn, szinte a náluk tíz-tizenöt évvel fiatalabbakkal egyidő- ben bontakozott ki. Jancsó első jelentékeny játékfilmje, az Oldás és kötés mindössze egy évvel előzte meg Gaál István Sodrásban-ját (1963), s a Nehéz emberek, melyben Kovács András magára talált, 1964-ben készült. Mindez világossá teszi, hogy a fiatal nemzedék térfoglalása összefügg a jobb alkotói föltételek biztosításával, s egy mai „elsőfilmes” már csak azért is szerencsésebbnek mondható, mert művészi bemutatkozásában a maga útját járhatja. E filmeket gondolatban újravetítve, sajátos kép bontakozik ki belőlük ifjúságunkról. A társadalmi életbe bekapcsolódó minden korosztálynak megvan a maga küés a film lönleges gondja. A mai ifjúságra az életformaváltás ezer terhe szakad, súlyosbítva még a tudományos és technikai forradalom során támadt, megnövekedett követelményekkel. Egy faluról városba került szakmunkás vagy egyetemi diák útja például a kétlépcsős rakétához hasonlítható: nejncsak gyökeresen más viszonyokhoz kell alkalmazkodnia, de a gyorsuló változással is lépést tartania. E problémák korábba^ nem jelentkeztek ilyen élesen, s főleg nem ilyen tömegméretekben. Egyebek mellett ez teszi az új nemzedék sorsát drámailag rendkívül érdekessé. FILMJEINK jórésze magányosnak, már-már elhagyatottnak ábrázolja az ifjúságot. Mondhatni, elzárják őket a felnőttek világától, általában a szélesebb társadalomtól. Ezt némelykor indokolja a művészi módszer, mint a Bohóc a falon-ban, ahol a rendező a serdülőkor jellegzetes lelkiállapotának belső rajzára, mintegy kivetítésére törekszik. De már e film „lezártságában” is rejlenek bizonyos veszélyek. Hőseinek képzelete gazdag, figyelme és kritikai érzéke éber, de szembetűnően szegényes a gondolatviláguk. Valamilyen „nemzedéki beltenyészetben” élnek, s nem is nagyon akarnak kiszakadni a maguk köré varázsolt világból. Egyelőre még az álmodozásban vannak otthon. S a rendező alig-alig ütközteti az álmokat a valósággal. Mészáros Márta Eltávozott nap-jában a fiatal lány elhagyatottsága szó szerint is teljessé válik. Szülei cserbenhagyták. Helyzet, melynek változataival sokszor találkozunk az életben. A lány önmagára utaltságában azonban az elsőfilmes rendezőnő az ifjúság valamiféle általános magárahagyatott- ságára következtet Hősnője, divatos szóval élve, „elidegenült”, amint társai s alkalmi szerelmei is azok. A felnőtt világban a gyávaság, s megalkuvás ismétlődő illusztrációi látszanak. Hogy a nemzedéki ellentétek e felfogása mennyire terjedőben van, bizonyítja — más oldalról — Zolnay Pál lelkiismeretfurdalástól áthatott Próféta voltál szívem című filmjének csattanója: „ne engedjétek hozzánk a gyermekeinket!” Arra, hogy a nemzedékek közt a folytonosság megszakadása, a fiatal és felnőtt korosztályok közötti szakadék éppen a fiatalok erkölcsi megingásához és az önpusztítás kalandjaihoz vezethet, bizonyság Bacsó Péter Fej lövés című filmje, A probléma tehát, hogy a magyar filmművészet milyen módon tudja az ifjúság problémáit a társadalmi élet egész szövetébe beleépíteni, meg tudja-e, s milyen hűséggel a nemzedékek közötti kapcsolat jellemző szálait ragadni? Filmjeink egy részében ilyen kapcsolat nincs, még összeütközés formájában sem, illetve maga az összeütközés is a lelki kapcsolat hiányát tárja föl. Ez kétségkívül létező probléma, de semmiképp sem általánosítható az ifjúság egészére — a társadalom átalakulásában pedig nem a nemzedéki harc az alapvető tényező. Ifjúságunkról azok a filmek vallottak hűségesen, amelyek tudatosan vállalták az előző nemzedékek értékes örökségét, s a fiatal hős jellemét a kölcsönhatások bonyolult szövedékében építette fel a művész. Elég itt Kosa Ferenc Tízezer nap-jára, vagy az Apára utalni; az előbbi fiatal hőse József Attila szavaival tesz hitet ajoái küzdelme mellett: „százezer éve nézem, amit meglátok hirtelen”. Az utóbbi félárva fiatalember leszámol azokkal a legendákkal, amelyeket a halott apa köré álmodott, de az ő jövőjét is a tevékeny élet megszenvedett erkölcse határozza meg. E RÖPKE ÁTTEKINTÉSBEN természetesen nem e filmek művészi értékét vizsgáltuk, hanem az ifjúság problémájára adott eltérő válaszokon tartottunk szemlét A magyar ifjúságnak az a része, amely az életkor természetes kalandéhségén túl művészi élményért jár moziba, bizonyosan nem osztja a „nemzedéki harc” elméletét. Lelkes híve a filmszemlélet forradalmának, legyen az alkotó bármilyen életkorú, s a film témája bármely korból való. Az egyetemi filmvetítések, a filmklubok vitái elég meggyőzően bizonyítják, ami különben is magától értetődő. Amit ez az ifjúság nem bír kiállni, az az ósdi ízlés, a szirupos érzelmesség, a kőkorszak- beli játékmodor, a giccs ezer fajtája. De ebben az előttük járók is „ifjak”, amint a modern filmművészet minden nagy úttörője, Adyhoz hasonlóan, „ifjú szívekben él s mindig tovább”. B. NAGY LÁSZLÓ
