Tolna Megyei Népújság, 1968. november (18. évfolyam, 257-281. szám)

1968-11-24 / 276. szám

Leskó László: Féltek-e a haláltól?“ w Tanácselnök: Élet-halál. Ezek nagy szavak. Jókaihoz inkább illők, mint hozzánk. De mégis azt mondom: keveset beszélünk Életről, Halálról, nagy É-vel és nagy H-val. Manapság az em­berek, mintha szégyellnék az ér­zéseiket, gondolataikat... Tanító: Mert mit is csináltam én ez alatt a huszonnégy év alatt? Csináltam-e valami olyant, ami miatt érdemes volt végigélni ezt a 8700 napot? Meg­tanítottam néhány gyereket ar­ra, hogy ez aa lomb között gyümölcsök ringnának meztelent és Fanni várna szőkén a rőt sövény előtt, s árnyékot írna lassan a lassú délelőtt— ez gyönyörű! Valaminek még lennie kell, hogy azt mondhas­sam: most már elvégeztem min­dent, amit lehetett. A halott bányász apja: Te, szoknyás csaló! Te tudtál-e az isteneddel tenni a halál ellen?! Tudtál? Mit tudtál?... És ti, ti tudtatok-e az én fiam halála el­len tenni?... Agronómus: Én itt Őszibarack­országot akarok! És meg is csi­nálom, higgye el! Ha beleszaka­dok, akkor is! Ha ellenükre kell tennem, akkor is! B. apró falu, nem éppen az is­ten tenyerén. A kopasz oldalát mutató hegy lábánál lapul meg, házai, mint héjjától félő csibék húzódnak a súlyos, rendíthetet­len álromán templom oldalá­hoz. A legközelebbi lakott hely több mint tíz kilométer. A vi­lághoz csak egy göröngyös, fog­híjas kövesét köldökzsinórja kö­ti. Lélekszáma hatszáz körüli. Ennyi volt a harmincas, a negy­venes években, ennyi ma is. A háború messzire elkerülte, az öregebbek néhány véletlenül er­re tévedt Liberátorra emlékez­nek, de ezek is olyan magasság­ban repültek kelet felé, hogy csak a legélesebb szeműek vet­ték észre őket. Tanácselnök: A falu férfila­kosságát' a bányák, az asszonyo­kat a szövetkezet foglalkoztatja. Békés nép ez itt. Nézze meg es­ténként a kocsmát! Nincs részeg ember, pedig tudja, hogy a bá­nyászok gyakran néznek a po­hár mélyére! Ha hiszi, ha nem, itt majdnem több forgalmat bo­nyolít le az italbolt vezetője cu­korból, csokoládéból, üdítő ször­pökből, mint szeszes italból. Tanító: Soha nem gondolkoz­tam én még ilyen komolyan a halálról. Egész nap a gyerekek között voltam, tanítottam és csak arra vigyáztam, hogy az óráimat szabályosan vezessem, megfelelően szilárd ismereteket nyújtsak, a didaktikai mozzana­tok szép sorban következzenek egymás után, úgy, ahogy az a „nagykönyvben” áll. De most, ez az eset ezzel a bányásszal na­gyon megdöbbentett... A temető jólfésült, rendezett. Nem afféle gubancos falusi te­mető. Többségben vannak a fa­ragott köves sírok. Ének: Ments meg engem, Uram, az örök haláltól! Ama rettenetes napon minden bajtól... Pap: Istenfélő hű gyermeke volt egyházközségünknek Arató János... A halott bányász apja: Te! Te szoknyás csaló! Te tudtál-e az isteneddel tenni a halál ellen?! Tudtál? Mit tudtál?... És ti, ti tudtatok-e az én fiam halála ellen tenni?! Ének: Reszket minden tagom, borzadok és félek. Földi pályát végzett szegény bűnös lélek... A halott bányász anyja: El­mentél, Janim, örökre elmentél. Itthagytad anyádat, a drága két szép gyermekedet, testvéreidet... Az apádat... a gyerekkori jó­pajtásokat! Ezért ápoltalak?! Ezért neveltelek?! Ha a szén omlott volna rád! De a meddő kő, istenem... a meddő kő! Tanító: Hát ez az, látja! 24 éves volt Arató János. Annyi, mint én. Két kisgyerek maradt utána, meg a felesége. Nem mentem el a temetésre. Itt áll­tam az osztályban és a függöny mögül néztem a vonuló mene­KÉPES GÉZA: Ez a föld Ez a föld a tied bár nincs rajta egy nadrágszíjnyi hely mit magadénak mondhatsz s nincs egy kunyhó, akár csipetnyi, ahol, ha ég a nyári nap, pár napra meg tudnál pihenni — De itt de itt a börtönőrök is testvéreid itt vannak barátaid itt vannak ellenségeid Itt ha valamit írsz amilyet csak te írhatsz egész sereg arc felderül egész sereg arc elborul sokan örülnek sokan dühöngnek szeretnek és gyűlölnek Mehetnél máshová hol tárt kapuk cs percekig tán tárt karok fogadnak szerezhetnél villát kocsit magadnak kaphatnál pénzt kemény valutát fontot dollárt márkát koronát s tán hónapokon át elszédíthetne a siker Mindezt megkaphatod — Mi kell még? Megyek már. Vár a földem Ezt örököltem s gyermekeimnek ezt hagyom örökségképpen s a golyóstoliam s egy életem át szétvert írógépem. tét. Azt mondják, még soha, so­ha ennyi idegen nem volt a fa­luban. Még búcsúkor sem. Nem­csak a közvetlen munkatársak jöttek el Arató János temeté­sére, de kilométereket gyalogol­va eljöttek a más aknákban dol­gozók is. Ahogy ott álltam az ablaknál, egyszer csak azt vet­tem észre, hogy folynak a köny- nyeim. Azt hiszem, magamat is sirattam akkor. Mégiscsak ne­vetséges, hogy egy huszonnégy éves ember úgy bőg, mint egy taknyos kölyök... De életemben először gondoltam a halálra, mint konkrét valóságra, mint lehetőségre ... Agronómus: Ha valaki annyi mindent megér, mint én, már keveset gondol a halálra. Ver­tek a csendőrök, vertek azok, akikkel egy csecset szoptam. Az rosszabb volt a halálnál! Ami­kor az emeli az öklöt, aki teg­nap még elvtársazott. Nem félek én már száz haláltól sem!...Két éve kerültem ide, akkor azt mondtam: nekem ezeket az em­bereket élni kell tanítanom, he­lyesen, úgy, hogy mindig nekik legyen a legjobb. Voltam én már gyenge tsz-ben ezelőtt is ket­tőben, mind a két helyen sike­rült. Még most is kapok leve­leket tőlük, hogy „Gergely bá­csi így gyere vissza, meg úgy gyere vissza” ... Nem megyek. Ott már rendben van minden, minek mennék? ... Tudja, ami­kor rehabilitáltak, bedugtak a minisztériumba. Gondolom, va­lami kielégítésféleképp. De nem sokáig bírtam ott. A papírok, folyton csak a papírok... Azt mondtam: „Elvtársak, nekem nem itt a helyem! Engedjetek vissza a földekre!” A halott bányász felesége: Tu­dom, azt várja, hogy sírjak, vagy a hajamat tépjem fájdalmam­ban .: Az anyósom is azt mond­ta tegnap...... ■ *• A halott bányász anyja: Te Róza, nem sirattad meg egy könnycseppel se az én fiamat, nem is szeretted te soha! A halott bányász felesége: Hát mit mondtam volna erre? Nem sírtam a temetésen és nem sí­rok most sem. Nincsenek köny- nyeim. Tudja, mennyivel nehe­zebb így? Csak állok a kre- dencnek dőlve és erőltetem, eről­tetem, hogy sírjak, vagy szű­köljek legalább,’ mint az állat, de nem megy.. És jól is van ez így. Nekem nem szabad kisír­nom magamból őt. Nem szabad... Érti ezt? Napok óta úgy érzem, égek. Itt a homlokom, a nya­kam, mindenem. Nem, én nem félek a haláltól, inkább kívá­nom. De akkor arra gondolok: nekem még tartozásom van: ne­kem még fel kell nevelnem ezt a két szép gyereket... Néha, ha nagyon éget már a a hiánya, vi­zet teszek fel a rezsóra, mint amikor borotválkozóvizet mele­gítettem neki... Lekefélem a kabátját... Keresem, nem hiány- zik-e valahol egy gombja ... Tanácselnök: Érezte a döbbe­netét a temetésen? Tudja, ma­napság sokat, talán túl sokat látunk, hallunk a halálról. A tévében, a moziban. Háború, ha­lál. De ez mégsem érint ben­nünket megrázó erővel. Mesz- sze van. Én úgy gondolom, hogy az ilyen „kis” halálokról is kel­lene egyszer beszélni, amik el­törpülnek a háborúk halottainak statisztikai adatai mellett. Job­ban megdöbbentik az embere­ket, mint a számadatok. Ez a halál is... Legfeljebb egy rö­vid hír a megyei újságban. Jegy­zőkönyvet vesznek, vagy vettek fel az esetről, tanúkat hallgat­nak ki, azok elmondják mit lát­tak, vagy hallottak. De a véle­ményüket nem kérdezi senki! Érti mit akarok mondani? A VÉLEMÉNYÜKET. Mit tartanak a Halálról, az Életről az embe­rek az atomkor küszöbén ... Tanító: Mit is mondjak? Fé­lek, igenis félek a haláltól! Néz­ze, itt ez a Guevara, akit most öltek meg. Már azt is -hallottam, hogy valaki korunk r.agv ro­mantikus hősének nevezte. Csak LOVÁSZ PÁL: Feljegyzések TÖRTETŐK Hogy előzzenek: gáncsukat vetik, könyökükkel a Napot elfödik, s fejük a sötét célba beverik EGY HATALMASKODÓ SÍRJÁNÁL Gőgjéhez mérten gúlát érdemelne, s itt fekszik méltán — férges kis veremben ISTENI TESTTARTÁS Hangya átlépem fusson tovább jóságos kegyes akaratomra OKTOBER A fűbe csalt a fény Alig hevertem haldoklás nyirka vonta be ruhámat Fölsírt bennem virág fa földi féreg s a Tél fehér fogától sebzett állat romantikus lett volna? Álmodo­zó, Don Quijote-szerű alak? Ha így végzi valaki, mint ő, azt az embert én mindenki elé helye­zem. Aki tudta, hogy miért hal meg. De véletlenül, értelmetle­nül ... ez számomra elviselhetet­len ! Sokszor gondolkoztam már: a mi nemzedékünknek nem ada­tott meg, hogy internacionalista brigádokban harcoljon egy ide­gen nép szabadságáért, nem ada­tott meg, hogy szembeforduljon a fasizmussal. Élünk, napról napra, közben embereket ölnek meg Vietnamban, Bolíviában, meg isten tudja hol... Ha ott halnék meg, akkor elmondhat­nám, hogy értelmes élet után, értelmes halált kaptam. De így, ölhetett kézzel várni, várni, míg máshol szükség lenne ránk. Persze, ne higgye, hogy csak ebben látom az élet értelmét! Éz így nagyon egyoldalú kép lenne rólam. De most napok óta így gondolkodom. Nem elítélő­táviratokat az agresszornak, nem szavakat a megtámadottnak, de saját két, fegyvert fogó kezün­ket!... Nem tudom, érti-e ezt ebben a kicsit izgatott, pontat­lan megfogalmazásban? Petőfi ezt száz évvel ezelőtt pontosab­ban megfogalmazta. Bányász: Azt mondják itt a faluban: csodabogár vagyok. Úgy hívnak: a könyves Fábián. Mert sok a könyvem. Gyerekkorom óta gyűjtöm őket, az unokáimra kö­rülbelül 80 ezer forint értékű könyvet hagyok. Higgye el, na­gyobb érték ez a rengeteg könyv, mint a családi ház, vagy a Wartburg autó! Nem félek a ha­láltól. Három unokám van. Mond­jam azt, hogy mindent elértem, amit akartam? Hazudnék. Köny­veim vannak, nézze végig őket, egy délután nem lesz elegendő... Úgy érzem ez mindent kárpótol. Azt hiszem, a könyvek adtak nekem mindent: erőt, hitet. Hogy a jót, rosszat egyformán el tud­jam viselni. Tudja, lehet, hogy nem ejtem jól a külföldi írók nevét. Lehet. Talán ki is ne­vetne valami tanult ember ezért. De amit elolvastam, az mind itt él bennem, az enyém! És én ki tudom olvasni ezekből a könyvekből, amit az az em­ber, aki írta, nekem mondani akart! Tanító: A temetés utáni napon kérdőívet tettem a nyolcadiko­sok elé. „Féltek-e a haláltól?” Erre kellett nekik felelni. Miért tettem ezt? Talán, hogy lássam: a félelem a haláltól, él-e bennük is? Tizennyolc gyerek, tizennyolc válasz: voltok akik csak az „igent”, vagy „nemet” írták a papírra, voltak, akik indokolni is igyekeztek válaszukat. Első fiú: „Fétóc a haláltól. Hi­szem, hogy van isten, aki a jó­kat megjutalmazza, a rosszakat pedig megbünteti. Én nem va­gyok jó.” Második fiú: Félek. Nem tu­dom, milyen lesz az, ha meghal­tam. Fekszem és nem tudok sem­miről. Ez nagyon rossz. Ugv kép­zelem, hogy valahogy fölülről, vagy k'vü'-őj látom rr 'nmnt >•, nem tudok megmozdulni.” Harmadik fiú: Nem félek a ha­láltól. Én még nem halhatok meg! Tanító: Öt irigyelem legjobban. Ezt a megingathatatlan, konok hi­tet önmagában. A kis statisztikai felmérés eredménye: a 18 gye­rekből hat félt a haláltól, a többi nem. Mit tagadjam? Ez esetben nekem, a tanítónak keli tanul­nom tőlük. Mit 's? Talán valami életfilozófiát, bölcsességet? Agronómus: Amikor két éve idekerültem, a szövetkezet már tizenegy elnököt nyűtt el. Akkor én megfogadtam: én innen e! nem megyek, amíg *tt az Élet nem győz. A halál, uram? Az élet! Nem a halál! Az Élet ezen a nyomorult köves talajon, ami­ből egész évi munkával alig tu­dunk kisajtolni valamit! Asszony­erővel! Mert az asszonyok, az asszonyok szövetkezete éz itt Én nem érek rá a halállal foglalkoz­ni, az Élettel kell, elég az ne­kem! Már rég túl vagyok a nyug­díjkorhatáron. „Akarsz-e nyug­díjba menni Gergely bácsi?” — kérdezték három éve. Nem és nem amíg itt görbédé, semmiért dol­gozó asszonyokat látok! Én itt Oszibarackországot akarok! Ha egyedül kell tárt mellel odaállni nyolcvan ember eüé, akkor s! Egy éve is megtettem. A közgyűlés előtt azt mondtam: „Vergődünk, vergődünk, gond tetejébe gond nő évről évre, mert nem okosan irányítjuk sorsunkat! Búzát, ku­koricát, krumplit vetünk; — ez öngyilkosság! Szerezzük be eze­ket máshonnan, ahol ezek terem­nek meg jobban! „Csináljunk Öszi- barackországot”! Egyedül az őszibarackot meg a szőlőt érde­mes itt nagyban termeszteni. Pár év múlva milliomosok leszünk! Ezt én garantálom! Hümmögtek. laposan néztek. Szerettem volna ezt mondani nekik: „Hát tudom én, érzem én, mi az, amit nem mondtok ki, de ami ott él ben­netek, sunyin, lapulva: az év­százados paraszti félelem az új­tól, a kockázattól!” Mert higgye el, ez vodt a baj. Ez a csontja­inkba ivódott ragaszkodás a meg­szokott rosszhoz. Kockáztatni kell, anélkül nem születtek nagy dol­gok! .. .Este, a közgyűlés után valaki karóval leütött. Azóta el­telt egy év, az idén újra alig tud­tuk kisajtolni a megélhetéshez valót. A következő taggyűlésen újra kiállók eléjük és kiabálni fogok, ha kell, De megterem­tem az „Őszibaracknrszágot!” Ellenükre, de értük! Érti már, miért nem félek én a haláltól? Bányász: Engem, itt a faluban csodabogárnak tartanak. Úgy hív­nak: könyves Fábián. Most, hogy ez a gyerek, az Arató Jani meg­halt, valahogy leszállás közben, amikor a kas lefelé röpít, gyak­ran elibém iöéződik az arca. Nem félek a haláltól. Tudja, az a rosszabb, ha valaki már életé­ben nem számít az élők közé. Akinek nincs célja, vágyai, nincs miért élnie. Én éltem. -És nincs félni valóm a haláltól. (A KISZ Tolna megyei Bízott­‘ '~rak pályázatán el^ő díjat, nyert írás.) \

Next

/
Thumbnails
Contents