Tolna Megyei Népújság, 1968. október (18. évfolyam, 230-256. szám)

1968-10-10 / 238. szám

Egy látonatás és i\em minden a a tanulsága pénz! Sokszor szó esett már a pál­fai állami egészségügyi gyermek­otthonról. Ismerjük az intézet rendeltetését, a benne folyó éle­tet, Ez az élet egyszerre gyö­nyörű, ha a munka oldaláról közelítem és megbénítóan szo­morú, ha lakóira gondolok, a szép cselekvés alanyaira, a há­romszáztizenöt gyermekre, akik közül számos már 22—24 éves. Éppen a napokban utaltak át szociális otthonba egy 24 éves fiatalembert, aki hosszú évekig élt itt. A buciiú sűrű könnyhul- latásokkal zajlott. Hozzátartozók híján számára a gondozónőle, a pálfai embereik jelentették a családot. Nem tudom, ez is ho­gyan lett. miként jött létre és erősödött meg a pótmama- és pótpapa-n-ozgalom. Egy. bizo­nyos, látogatási napokon, — hogy azok a gyermekek se ma­radjanak öröm és aprócseprő ajándékok nélkül, akiknek nin­csenek hozzátartozóik —, a pál- faiak közül számosán felkere­kednek látogatni. És azt sem ér-. tem. hogyan választ pályát az. aki ennyire speciális helyre jön gondozónőnek, ahol nem egy re­ményteljes gondozni való ember­anyaggal kel.1 dolgoznia? Az ön­kéntes papák és mamák csakúgy, mint a gondozónők, rajongással csüngnek ezeken a gyermekeken, hivatásukon. Nemrég kellett le­szögezni egy interjú kapcsán, hogy kicsi vonzása van az egészségügyi pályának, lányaink közül kevesen választják az ápolónői, gondozónői hivatást. Itt, e gondnak még árnyékát sem ismerik, pedig a munka eredményed olyan nehezen mér­hetőek, hogy alig is mérhetőek. Elmulasztottam megkérdezni, milyen volt Pálfán a fogadtatása annak a tervnek, hogy itt egv .szellemi fogyatékos gyermekek számára rendelt intézetet hoz­nak létre. De akármilyen volt a fogadtatás, most ez az intézet annyira pálfai. hogy ki sem le­hetne tán szakítani innen. ve hallgatom azokat a történe­teket, amelyek ékesen cáfolnak korunk emberének annyiszor emlegetett közönyére. — Egy gyerekünket nemrég fel kellett szállítani Budapestre, sú­lyos, mozgásszervi betegségben szenvedett, ami operálható. Egy pálfai férfi, aki hosszú időn ke­resztül papaként látogatta a ki­csit, nem sajnálta a fáradságot, felutazott a gyerek után. .. Egyik gondozott nem sokkal azután, hogy hazaszállították szüleihez, meghalt. A nővérke, aki' éveken át gondozta őt, sza­badságot kért, hogy ott lehessen a temetésen.. . Aki ide belép, azt érzékelt, gondolatok viharzása keríti ha­talmába, mindent inkább el tu­dok képzelni, mint azt, hogy va­laki közönyös tud maradni. So­kan valljuk, hogy az értelem napfogyatkozásánál nincs iszo­nyúbb csapás és ez az. ami meg­rendíti a leghűvösebb kívülállót is. Mm* élnek az ilyenek...? Németh Józsefné gondozónő meséli, hogy nemrégiben kés­hegyre menő vitája volt egy is­mert nevű fiatal íróval, aki a Tajgetcsz-elmélet modernebb vál­tozatainak létjogosultságáról be­szélt, mondván, hogy ezek a sú­lyosan sérült gyerekek egyaránt terhére vannak önmaguknak, családjuknak, a társadalomnak. Minek élnek az ilyenek? A vita csaknem haraggal végződött. Némethné hét éve dolgozik az intézetben, munka mellett szer­zett száikkénzettséget. s jóllehet. gyc>Ti?-géoírói szakképesítése is vp n, soklszor hívták máshova dolgozni, nem tud in elképzelni az életét másutt. Olyasmit fogal­maz újra, ami ismert igazság, noha a különösen nehéz hiva­tások gvakorlóinak enné] a fel­oda kerültek, ott dolgozhatnak, ahol képességeik javát kell ad- niok ahhoz, hogy a helyüket megállják. Ahogy én gondolom, ez a magyarázata annak, hogy innen nem kívánkoznak el a gondozónők. — Nem is volt olyan, aki jött és elment, mert úgy ítélte, nem fogja győzni ezt a munkát? — De voltak ilyenek is, na­gyon kevesen. Horváth Bálintné négy éve főnővére az otthonnak, mind­össze 29 éves és már tizenkét éve dolgozik itt. — Tizenhét éves voltam, ami­kor képesítés nélküli gondozó­nőként beléptem ide, fiatalabb jó néhány gondozottunknál. Édes­anyám, aki akkor még nem volt nyugdíjas, szintén itt dolgozott a konyhán. Nem örült a válasz­tásomnak, úgy ítélte, nehéz do­logra vállalkozom gyereklány­ként. A történet folytatása elmondás után olyan egyszerűnek tűnik: szakképesítést szerzett és amíg a munkával és ezzel volt elfog­lalva, a választott szakma, for­rón szeretett hivatássá nemese­dett. — Sokan járták meg ezt az utat a pálfai lányok és asszo­nyok közül. Hetvenkilencen va­gyunk, ebből csak tizenhétnek nincs képesítése. Ezek között többen idősek már, azért nem tudták a szaktanfolyamot el­végezni. mert nincsenek befe­jezve az általános iskolai tanul­mányaik. — De ezek is el akarnak jut­ni a tanfolyam elvégzéséig, mert most tizenöten jelentkeztek pél­dául az általános iskola esti tagozatára. A pálya anyagi vonzása miatt van ez az igyekezet? Ugyan! Horváth Bálintné mondja: — Három évig 560 forint volt a fizetésem. Hívtak jobb fizeté­sű munkakörbe, de hiába volt akkor már a csalogatás. Úgy éreztem, csak itt tudok úgy dol­gozni, ahogy szeretnék. ismerésnél többre van szüksé­gük. — Tessék elhinni, a pénz nem minden! Az emberek általában keresik a helyüket az életben és A hivatástudatból naponta je- azok az igazán kiegyensúlyozott, lesre vizsgázó nővérekkel beszél- boldog emberek, akik úgy érzik, Nagyon kell szeretni őket! Kedvesek, ragaszkodóak 1 JEGYZET Számrejtvény — házak között — Olyan életkörülményeket kell teremtenünk gondozottaink számára, mintha csak otthon lennének, a családban. Nagyon nehéz dolog ez. Súlyo­san sérült gyermekekről van szó, ifjakról. A közeg, amiben dol- gozniok kell a gondozónővérek­nek, eltér minden vonásában a megszokottól. Invitálnak, néz­zem meg a gyerekeket, győződ­jem meg arról, milyen kedve­sek, ragaszkodóak. Csak szeret­ni lehet őket. I A. I B. I c. IT a. ITT), lile. Ilid, H e, ill j, B/3, B 5, B 6, B 1, B 2, B 4, E/n, F/l, F/2, F 3, F 5, E/l, E 2, E 3. . . Látszólag értelmetlen számok, vagy, ha úgy tetszik, teljesen azok. Kifejezhetnének valamiféle rejtvényt — bár nyugodtan nevez­hetjük rejtvénynek is. Esetleg szekszárdi Ki mit tud-nak. . . Mert közöttük eligazodni csak a Város­gazdálkodási Vállalat körzeti gondnoka tud, esetleg a postás. Az orvos, a körzeti ápolónő, a szénhordók, a gázosok már alig. A város más részén lakók, vagy vidékiek egyáltalán nem. Egyik­másik lakónak külön szórakozást jelent, azt figyelni, hogy időn­ként hogyan kering félórákig egy-egy idegen, tanácstalanul kér­dezgetve a járókelőket, tulajdon­képpen, melyik házban is lakik X. Y. Ezek a számok tulajdonképpen szakítást jelentenek a régi ha­gyományokkal, amelyek szerint egy-egy utca házait egyik olda­lon páratlan, a másik oldalon pá­ros számmal jelölték. Ezek a számok a Tarcsay ut­cai lakótelep házait jelölik. Úgy­szólván, teljesen ötletszerűen, il­letve ahogyan annak idején a be­ruházási program, illetve az épí- tövállalat munkahely-megjelölése meghatározta. A húszegynéhány épületből azért van például háromnak azo­nos, vagy megközelítően azonos- számozása: E II, E/2, illetve II c. Ha valaki, idegen csak úgy, hall ja ezeket a számokat, bizony ide­jébe telik, amíg a három ház hatvanegynéhány lakója között megtalálja, akit keres. Szóval, lehetett volna egysze­rűbben is elvégezni a számozást, hiszen a lakótelep építése nem öt­letszerűen, hanem jó előre kidol­gozott építési terv szerint történt — és mi lesz, ha majd tovább folytatódik a még üres területek beépítése, egészen a Vasvári ut­cáig? Igaz, megnehezíti a számozást, hogy a lakótelep házai nem a ha­gyományos, utcasor szerinti épí- tésmóddal épültek. így lett az el­nevezés is Tarcsay lakótelep. De ettől függetlenül a II a, n/b, II c, II d, H/e jelzésű lakóházak -- mi­után a Gróf Pál utca egyik olda­lán sorakoznak — nyugodtan kaphatták volna, vagy kaphatnák az utca egyik oldalának megfe­lelő számozást. Most a Gróf Pál utca olyan utca, amelynek mindkét oldala beépült — egyiken családi házak sorakoznak, a másikon bérházak — mégis csak egyiken van ennek megfelelő számozás. A harminchat lakásos III/j épület esetében sem indokolja semmi, hogy a Tarcsay utca számsorában szerepeljen, már csak azért is, mert tulajdonképpen a Bencze Ferenc utcában van. A Tarcsay lakótelep, illetve a Gróf Pál utca lakói maguk is érzik e számozás teremtette helyzet fonákságát, és úgy nyilvánítottak véleményt, hogy célszerűbb lenne egyszerűbben átszámozni ezt a lakónegyedet. Igaz, pénzbe kerülnének az új ázszámtáblák — bár számtábla : házak többségén nincs még — •is bizonyos adminisztrációval is 5árna. Viszont könnyebben meg­találna mindenkit az orvos, a kör­zeti ápolónő, a szenes, a gázos — és a vidéki látogató is. BI. — Van egy új fiúnk is. Teg­napelőtt jött, a környezet még idegen számára, sírdogál, szo- morkodik. Fehér köpenybe bújtatnak. De, ami számukra életelem, az en­gem már az első osztálynál úgy torkonragad, hogy legszíveseb­ben elmenekülnék. Az új fiú, a szükségképpen dédelgetett, aki nem tud beszélni, hozzám bot­ladozik és úgy ölel át, mintha érte jöttem volna, hogy haza­vigyem. Fiúk várnak itt az ebédre. Süket csöndben várakoznak és talán ez az egészséges lárma hi­ánya a legnyomasztóbb, a ré- veteg tekintetek látványa. És a hangok, ami beszéd, csak én nem értem. A nővérek igen. Hallva, hogy újságíró vagyok, a fiúk azt reklamálják, mikor lesz már szívküldi. Folytassam? Az igazság kedvéért folytatom. Bocsánatot kértem házigazdáim­tól és megkértem őket, hogy ne kelljen tovább mennem, mert kéntelen vagyok. Megértőén mosolyognak és én távozóban elsőként azt szöge­zem le magamban, hogy a hiva­tástudatnak ismét egy emberi csodájával találkoztam, s ami« még vannak ilyen csodák, az emberiességet nem kell félteni az elgépiesedéstól . .. Először is megfelelő megfigyelőhelyet keresett. Terep­szemlét tartott, s talált egy snack-bárt a Nightingale Stree- ten, ahonnan szemmel tarthatta Helen Pokus lakását. Mc- Ginnistől megkapta áldozatának fényképét. A vendéglőben akarta bevárni O’Keefe felbukkanását. Ideje volt elég, türelmesen várakozhatott. Habár vállalkozásáért jól megfizették, a bárban még egy pohár whiskyt sem engedett meg magának, sőt még egy pohár sört sem. Alapelve volt, hogy „munka” közben nem iszik szeszes italt. .Mindig csak egy üveg Pepsi-Cola állt előtte az asztalon. Egy csöndes délutánon a csapos leült mellé a kis már­ványasztalhoz. — Vár valakit? — kérdezte. — Nem — válaszolta Trigger. — Látom, sok a szabad ideje — jegyezte meg a csapos. — Igen. időm az van ... de jobb lesz, ha a saját dolgá­val törődik — mordult rá Trigger barátságtalanul. A csapos sértődötten visszament a pult mögé. Trigger felállt, egy tízcentest kotort elő a zsebéből és a zeneautomatába dobta. Egy népszerű sláger hangzott fel. — 208 — Megfordult és majdnem összeütközött egy akkor érke­zett vendéggel. Megrezzent. — Ö az! — állapította meg. A sokat tanulmányozott fénykép alapján felismerte áldozatát. Visszaült asztalához és elsáncolta magát egy újság mögé. O’Keefe féldollárost dobott a bárpultra. — Gin-fizzt! — Nem whiskyt? — Ma nem. Melegem van. — Hamarosan még nagyobb meleg szakad í’ád, — gondolta magában Trigger az újság széle fölött figyelve áldozatát. Tapasztalt szeme végigfutott O’Keefe alakján, könnyű nyári öltönyén, s nem fedezett fel rajta áruló ki- dudorodást, sem a csípője táján, sem a hónalján. — Úgy látszik, nem hord magánál pisztolyt, — állapí­totta meg, s gondolatban rpgtön hozzáfűzte: — De ki is hord pisztolyt, ha a szeretőjéhez megy... O’Keefe felhajtotta az italt, köszönésfélét mormolt és elment Trigger utánanézett, s látta, hogy eltűnik a szemközti házban, ott, ahol Helen Pokus lakik. Ö is fizetett és távozott. Egyelőre eleget tudott. Szem­től szemben látta áldozatát. Hazamenet eszébe jutott a szép, barna leány, aki az elkövetkező napokban, talán hetekben a lakótársa lesz. El­határozta, hogy még aznap este megismerkedik vele. Igen egyszerűen kezdte. Megkérte a háziasszonyt, mu­tassa be a missnek. — Azt hiszem, úgy van rendjén, hogy az ember ismerje a lakótársát, — mondta. Mrs. Hutton, a háziasszony, mosolyogva azt válaszolta, a maga részéről nagyon örül, ha lakói jó viszonyban van­nak, feltéve, hogy ez a viszony megmarad az erkölcs és az illendőség határai között. — 209 — — Ebben nem is kételkedem, — fűzte hozzá. — Miss Dentine rendes, tisztességes leány, s ön. Mr. Burke, nézetem szerint, tökéletes gentleman. Burke-Trigger nem mulasztotta el biztosítani Mrs. Hut­tont, hogy kiváló emberismerete ezúttal sem hagyta cserben. Megpróbálta felidézni magában a helyes viselkedés szabályait, amelyekről valaha régen ifjúkorában hallott, s követte Mrs. Huttont Miss Dentine szobájához. A háziasszony bekopogott, Miss Dentine ajtót nyitott. A kissé suta üdvözlő szavak után a leány hellyel kínálta meg látogatóit. Mrs. Hutton elfoglaltságára hivatkozva magukra hagyta őket. Burke-Trigger éhes, mohó pillantással mustrálta a leány telt alakját, azután lesütötte a szemét. Újra elfogta régi gátlása. Mesterségét a legnagyobb nyugalommal és hi­degvérrel űzte, de mihelyt egy nő közelébe került, gyáva és tehetetlen volt, akár egy kamasz. Idegesen köhécselt, hogy megtörje a nyomasztó csöndet. — Nagyon szép szobája van, — nyögte ki végül. — Igazán szép szoba. — Valóban szépnek találja? — kérdezte a lány gépie­sen. Még nem volt tisztában a helyzettel, még nem tudta, bátorítsa-e a férfit, vagy visszautasító magatartásával egy­szeriben elvágja közeledésének útját. A javára könyvelte el, hogy Burke zavarában a nyakáig elvörösödött. Készségesen hidat épített a további beszél­getéshez. — Először van Bostonbah? — kérdezte. A barátságos érdeklődés némileg enyhítette Burke zavarát. — Igen, most vagyok itt először. Nagyon örülök, hogy Bostonban lehetek. — Bizonyára a Harvard egyetem hallgatója? — kér­dezte Cathy. — Igen ... tanulok ... — dadogta Trigger. A leány felélénkült. — 210 — L. I.

Next

/
Thumbnails
Contents