Tolna Megyei Népújság, 1968. október (18. évfolyam, 230-256. szám)
1968-10-03 / 232. szám
Magyar katonák között Csehszlovákiában Augusztus 21-én az öt szocialista ország hadseregeivel közösen a magyar néphadsereg alakulatai is Csehszlovákia földjére érkeztek. Azóta már több hét telt el. Vajon hogyan élnek ott katonáink, hogyan telnek hétköznapjaik, miként teljesítik dolgozó népünk, pártunk és kormányunk parancsát, a szocializmus védelméből rájuk háruló feladatokat? Erre voltunk kíváncsiak, amikor a napokban a Csehszlovákiában állomásozó magyar katonai alakulatainkat meglátogattuk. * A szokásos formaságok elintézése után Volga gépkocsink fürgén vág néki a kilométereknek. Csehszlovákia földjén járunk. Néhány perc után már csak apró pontként integet visz- sza a határátkelő-állomás. Az országúton nagy a forgalom, gépkocsik százai közlekednek, viszik az árut. a terményt, a rakományt. Itt-ott fiatalok hajtják nevetgélve kerékpárjaikat, a — Rend, nyugalom van. Az emberek dolgoznak — állapítjuk meg és átadjuk magunkat a csendes nézelődésnek. Ahogy egyre jobban az ország belseje felé közeledünk, feltűnik, hogy a házakon, ablakokon, kerítéseken egyre több szlovák, magyar, szovjet felírás akad — igaz nagy részét már lefestették, — valamint sok útjelző tábla mutogatja rossz szándékú emberek okozta sérüléseinek nyomát. Jön a posta A távolban, a város alatt hosz- szú sötétzöld színű erdő tűnik elő. A földúton őrök és fasorompó állja utunkat, hogy később elvezessenek bennünket a parancsnokságra. — Nézzenek széjjel, beszélgessenek az elvtársakkal, ismerkedjenek meg az életünkkel — mondja a parancsnok. Fejünk fölött éppen helikopter húz át, majd leszáll a rétre. A napi postát és az. újságokat hozta meg Magyar- országról. — Mindennap kapunk levelet és újságot. így tájékozódva vagyunk az otthon történtekről. A rádiót is hallgatjuk, — magyarázza Poncz Barnabás, majd társaival együtt beletemetkezik az újságokba. A sátrak felől Tóth San dor tiszt elvtárs siet felénk. Előbb ő kérdezősködik, majd elmondja, hogy a katonák példamutatóan látják el feladatukat, maradéktalanul végrehajtják a parancsokat. Harckészültségből, internacionalista kötelességteljesítésből kitűnőj-e vizsgáztak. Hív, tartsunk vele. Harckocsik, kétéltűek, sátrak, ágyúk, rádióskocsik, járművek között sétálunk, ahol szolgálatot teljesítenek, vagy karbantartást végeznek a katonák. Mindenkinek akad munkája, de azért jut idő a beszélgetésre is. Az egyik fa árnyékában szovjet és magyar katonák széles gesztusokkal magyaráznak egymásnak valamit, s hogy szót értenek, bizonyítja barátságos vállveregetéseik és mosolyuk. A másik helyen viszont a levélírás a legfontosabb teendő. Gyorsan telik az idő és szinte mi is táborlakókká válunk. Már otthonosan mozgunk az erdőben, eligazodunk az ösvényeken, a sátrak tengerében. Az egyik egységnél, ahol hosszabban időzünk, Szabó Géza és Kádár Sándor tisztek mondják el, hogy a beosztottjaik fegyelmezett emberek. Tábori menü — Nagyon jólesett és esik, hogy sok szlovák internacionalista, kipróbált kommunista, volt partizán felkeres bennünket, virágokat hoznak, szorongatják kezünket és megköszönik segítségnyújtásunkat, — veszi át a beszélgetés fonalát Kozma László. A katonák egyhangú véleménye: addig maradunk itt, míg pártunk és kormányunk ezt kívánja tőlünk. — Pedig sok dolgunkat hagytunk félbe odahaza — folytatja Takács Miklós —, van, aki házat épít, szüretelne, én például nősülnék. Már minden elő volt készítve a lagzira, amikor elszólított otthonról a kötelesség ... Ezen aztán valamennyien akaratlanul is jót derülünk, s amikor leszáll az est, magasra csap a tábortűz lángja, az előbbi beszélgetésre célozva, jegyzj meg tréfásan Káló István: — Egyszer talán még hálás is leszel érte. Lehet, hogy egy elhamarkodott lépéstől mentettek meg téged ... S a kis közösség nagyot kacag az iruló-piruló vőlegényjelöltön. Egyszóval a humor nem hagyja cserben katonáinkat, még a legkényesebb helyzetben sem. Balogh József és Dávid István újságolják, hogyan vágta ki magát nehéz helyzetéből egyik kollegájuk. öreg nénike zsíros kenyérrel akart kedveskedni neki. Nem akarta elfogadni, mert nem sokkal előbb ebédelt, nem volt éhes. — Tegye el, jó lesz később — hajtogatta az öregasszony. — Köszönöm nénike — válaszolt —, fogyassza el csak ön egészséggel. Ha elhízok, hát odahaza nem fogad be a feleségem. — A „kajára” igazán semmi panaszunk nem lehet — mondja Forgó István. — ízletes, bő és tápláló. Érzem, hogy legalább egy kilót híztam, — Mi volt a mai menü? — Borsógulyás, túróscsusza, alma, csokoládé — válaszol a főszakács, Szilágyvári István főtörzsőrmester. — S repeta is volt. Az otthoniak üzenete Komolyabb dolgokra terelődik a beszélgetés. Simkó Géza, Ve- rebélyi Géza tisztek és Ferenczy Károly szakaszvezető újságolják, hogy jólesett a katonáknak a gyár kollektívájának levele, amelyet a napokban kaptak meg. Ebben a munkatársaikat tájékoztatták az otthon történtekről. Megírták, hogy már eddig is minden távollevő katonafiú családját felkeresték és bármilyen problémájuk vetődött fel, annak megoldásában a legmesszebbmenőkig segítséget nyújtottak. Természetesen a levélben szó volt a gyárban történtekről is. Végül arra kérték a kin tie vöket, hogy a szolgálatot továbbra is a haza hű fiaihoz méltóan, a parancs- najc. megfelelően teljesítsék. — Nincs könnyű dolgunk. Látjuk, tapasztaljuk, hosszú kitartó munkára van szükség ahhoz, hogy az itteniek megértsék a jelenlegi helyzet lényegét. Sok becsületes ember gondolkodását megzavarták a felbújtók, s itt- ott még most is agitálnak a szocialista rend ellen — mondja fodor József és Mákos Ágoston tiszt. Sok hamis hírt terjesztenek és incidensek kirobbantására összpontosítanak. Különösen néhány újság agitál durva hangon ellenünk. A mi katonáink azonban felkészültek az ilyen helyzetekre, nem engedik magukat befolyásolni. Szorosan együttműködnek a becsületes, haladó gondolkodású szlovákokkal a szocialista rend megszilárdításában. — Történt-e baleset itt-tar- tózkodásuk alatt? “Fegyveres összecsapásra nem került sor, — válaszolnak, majd dr. Czinége Mátyás orvos arról tájékoztat bennünket, hogy üres a gyengélkedő, csupán egy katonát kellett kezelésben részesítenie, aki a minap a sötétben rosszul lépett, és meghúzódott a lába. Napirend — Mivel töltik az idejüket? — Fegyvernemenként változik a program. Mi például járőrszolgálatot teljesítünk. Szabadidőnkben karbantartjuk fegyvereinket, politikai foglalkozáson, kiképzésen veszünk részt, de jut idő a levélírásra, újságolvasásra is — sorolja a hadnagy. A körülállók hozzáteszik: — ha kedvünk tartja tekézünk, röp- labdázunk, sakkozunk, barkácsolunk és pihenünk. Általában, mint odahaza, reggel 6 órakor van az ébresztő, este 10 órakor pedig a takarodó. — Éjszaka nem fáznak? — Nem fázunk. Vagy két napja azonban kezd hajnalban hűvösödni, de mi megtaláljuk ennek is az ellenszerét. Minden esetre nem olyan kényelmes, mint odahaza a paplanos ágyban. — Mit üzennek haza? — Ne nyugtalankodjanak! Mi jól vagyunk, írjanak többet. Amint lehetővé válik, megyünk haza. Addig is becsülettel helyt- állunk. (Fazekas István és Kiss Béla képes riportja) Megérkezett a napi sajtó. A központi lapok mellett megtaláljuk a különböző megyei lapokat is. A képen Ormai Sándor, Molnár Mihály. Balázs Pál. Poncz Barnabás és Sándor Dezső elosztják az újságokat. távolban dolgos munkáról tanús- Értik és ismerik feladataikat, kodva pipálnak a gyárkémények, készek a további parancsok tel- a mezőkön pedig folyik a be- jesítésére. takarítás ... — Nem szeretnék elé%e vágni döntésüknek, hölgyeim és uraim — válaszolta Wilson udvarias meghajlással. — önök bizonyára tudni fogják, mit kell tenniük. — Térjünk vissza egy pillanatra érdekes vallomásának kiindulópontjához — szólt közbe az elnök. — Nézete szerint mi késztette Garity államügyészt arra, hogy olyan súlyos vádakkal illesse Fred Gainest? — A jelek szerint az államügyész úr nem állt feladata magaslatán — válaszolta a főfelügyelő. — Mit ért el módszerével? Mint láthatták nem mást, mint azt, hogy alaptalanul bemocskolt egy minden tekintetben derék rendőrtiszt- viselőt. Azt hiszem, az államügyész úr levonja majd a kellő tanúlságot, ha elolvasta a mai tárgyalás jegyzőkönyvét. Wilson már menni készült, de hirtelen megfordult és megjegyezte: — Utólag szeretnék még egy tippet adni az államügyész úrnak. A tipp megér tíz dollárt. Az imént, amikor idejöttem, láttam, hogy tilos helyen parkolt kocsijával. Ezzel kapcsolatban annyi a mondanivalóm, hogy Bostonban az államügyésznek sincs több joga, mint a város bármely polgárának. Tehát ha most még mindig a tilos helyen találom — 190 — kocsiját, gondoskodom róla, hogy embereim, a szokásos tíz dollár költség felszámításával elvontássák onnan... Harsogó nevetés volt a válasz. Wilson teljes győzelmet aratott az államügyészen. Élmenőben a folyosón találkozott vele, s így szólt hozzá: — Fogadjon el tőlem egy baráti tanácsot, Mr. Garity. Kérje meg a Garnd Jury gyorsíróját, olvassa fel önnek vallomásom utolsó mondatait. Megéri... Wilsonnak egyébként igaza volt. A Grand Jury rövid tanácskozás után megállapította, hogy az előterjesztett gyanúokok nem elegendők ahhoz, hogy Anthony Pinót és társait vád alá helyezzék a Brink's Express Company kirablása címén. McGinnis, Pino és társaik megnyerték az első menetet. A tiszteletlen magatartásuk miatt kiszabott büntetés letöltése után szabadlábra kerültek O’Keefe és Gusciora kivételével, akiket visszaszállítottak Pennsylvania államba börtön- büntetésük hátralévő részének kitöltésére. Azonban a nyomozás változatlan eréllyel tovább folyt. 1953. január 17-én elévült volna a Brinks-eset a szövetségi 'törvény értelmében, és e nap után a tetteseket — még ha le is tartóztatják őket — nem lehetett volna szövetségi bíróság elé állítani, s a rendőrség sem nyomozhatott volna tovább. Azonban az FBI jogászai valóságos jogi mesterfogással elejét vették az elévülésnek. Módosították az egyelőre még ismeretlen tettesek elleni vádat; nem bankrablás címén, hanem fegyveres rablótámadásra való összeesküvés címén emeltek vádat ellenük, s összeesküvésre nem vonatkozik az elévülés. Ennek alapján az FBI sem ejtette el az ügyet, sőt még nagyobb eréllyel nyomozott, és igyekezett bizonyítékokat gyűjteni. Valóságos becsületbeli ügyének tekintette a Brinks bankház kirablásának felderítését. Mivel a Grand Jury előtti előzetes tárgyaláson az FBI kénytelen volt felfedni „kártyáit”, azaz a rendelkezésére álló adatokat, a meddő tárgyalással súlyos csapás érte. — 191 — Ezért Edward Powers, az FBI bostoni különítményének parancsnoka elhatározta, hogy egy cselfogással meggyorsítja az események menetét. Habár O’Keefe büntetett előéletére való tekintettel nem számíthatott arra, hogy idő előtt elbocsátják a börtönből, Powers kijárta, hogy a törvényben előírt minimális idő leülése után feltételesen szabadlábra helyezzék. Powers abból a valószínű feltevésből indult ki, hogy O’Keefe szabadon bocsátása után rögtön visszatér Bostonba, hogy tovább harcoljon zsákmányrészéért. S ha megindul a nyílt harc a gengszterek között, valamelyik közülük feltehetőleg végzetes hibát követ el, s ezzel megkönnyíti a nyomozást. Ez volt az előzménye annak, hogy Joseph O’Keefe, a Pápaszemes Joe-nak nevezett gengszter 1954. január 4-én visszatért Bostonba. Miközben a gép leereszkedett a bostoni repülőtéren, Pápaszemes Joe Helen Pokusra gondolt. — Megvárja-e a repülőtéren? New Yorkból megtáviratozta neki érkezését. Nem akarta, helyesebben nem merte felhívni telefonon. Attól tartott, hogy Helen visszautasítja közeledését. így legalább addig remélhetett, amíg gépe Bostonban leszállt. Annak idején, három évvel ezelőtt, Helen Pokus hajlandó lett volna őt akár Mexikóba is követni, de ez már régen volt... Három év múlt el azóta... Melyik lány hajlandó három évig várni egy börtönben ülő gengszterre ... ? Helen kiszállt, megpillantotta a várakozók között. — Ebédeltél? — Ez volt az első szava. Mintha nem börtönből tért volna vissza, hanem egy hétvégi kirándulásról. O’Keefe régi helyén, a magas bárszéken ült. Felsóhajtott. — Ma nem vagy valami beszédes — jegsmzte meg Helen. — A börtönben leszokik az ember a beszélgetésről. Inkább gondolkodom. — 192 —
