Tolna Megyei Népújság, 1968. október (18. évfolyam, 230-256. szám)
1968-10-20 / 247. szám
Egy négyszáz éves utópia A költésxet hívására Borsos Miklós művei Pontosabban, nem az utópia, hanem a szerzője született négyszáz évvel ezelőtt, 1568-ban. Tommaso Campanella Napváros című munkájában fejtette ki az elképzelt tökéletes állam rendjét, amely természetesen — mint az előtte és utána írt összes utópia — megvalósíthatatlan. E tényt tekintve, az utópia a leghiábavalóbb műfajnak nevezhető, mégis a kiváló elmék hosszú sora próbálkozott meg vele. Platón Államától Wells Vj világáig. Méltán adták közös gyűjtőnevükül Morus Tamás művének címét, melyet a görög u-topos = sehol- ország szóból képezett. Az elképzelt eszményi országok sehol sem lehetségesek, Campanella Napvárosa azért nem, mert túlságosan racionális, márpedig a végletekig ésszerűen elrendezett társadalmi és életforma elviselhetetlen lenne. Csak egy-két, $ nem is a legkirívóbb példa e mintaváros életéből: Nincs saját lakás, nincs külön étkezés, nincs senkinek saját asszonya, saját gyermekei (következésképp férje és szülője sem); minden közös. Mint Platónnál, csak következetesebb módon, az embereket a fölöttes hatóságok felügyelete alatt tenyésztik (a generatio — nemzés szót ebben az értelemben használja); o Napváros lakói, írja: „kinevetnek bennünket, kik a kutyák és lovak nemzésén szorgos gonddal fáradozunk, az emberek nemzését teljességgel elhanyagoljuk”. A Napvárosban tehát a kutyák és lovak tenyésztéséhez hasonlóan, de persze eu- genétikai alapon szabályozzák az emberek „nemzését’ is: a „Szerelem” főtisztviselője szabja meg, kik kivel, mikor és hogyan párosodjanak. S így megy az élet vezényszóra mindén téren. Meg kell vallanom, mikor a Napvárost elolvastam, a benne ecsetelt ideális életrend egyetlen mozzanatát sem találtam vonzónak, sőt kibírhatónak sem, s avval a meggyőződéssel tettem félre, hogy a született rabszolga-természetűek is fellázadnának ellene, annyira emberietlen. A mű magyar fordítója és magyarázója, persze, tüzetesen és hitelesen kifejti, mily szoros kapcsok fűzik Campanella elgondolásait az egykorú dél-olasz állapotokhoz, hiszen ezek tűrhetetlen volta sodorta összeesküvésbe a spanyol uralom ellen, melynek/ börtönében sínylődött huszonhét esztendeig. Műve ennyiben fontos történeti dokumentum és forrás, s ez a jelentősége. Mert a börtön magányában, a világtól elzártan kielmélt javaslata a gyógymód, amit ajánl, irreális. Magyarázói általában elfelejtik, hogy a Napváros ifjúkori, legelső munkája (harmincéves korában írta), s noha utóbb maga fordította latinra és átsimította, életművéhez, nagyarányú munkásságához viszonyítva csak mellék- termék. Ennél sokkalta többet akart és adott is: új, korszerű természetbölcseletet, melynek tapasztalati úton szerzett és a természet igaz törvényeinek felismeréséből kijegecítetl tételei alapul szolgáljanak az elavult középkori világrend megreformálásához. Spanyol „világmonarchiát" akart, mely már nem spanyol, éppen mert egyetemes, s amelynek a birodalom (mely fölött „nem megy le a Nap”) csak kereteit adja meg; a panteisztikus bölcselet jegyében megújhodott, egységes kereszténységet hirdetett, melynek élén egy „ideális” pápa áll. Eszméi annyira megnyerték Vili. Urbán pápa tetszését, hogy kiszabadította a római inkvizíció börtönéből, ahová spanyol fogsága után került eretnekség gyanúja miatt. Ekkor Franciaországba ment, a király szintén nagy tisztességgel fogadta, s haláláig ott is élt. Igazi jelentősége abban a szerepben van, amit az újkori természetfilozófia kialakításában játszott, s amelynek tudománygyakorlati módszereit Galilei teremtette meg és dolgozta ki. Elődei, Girolamo Fracastoro, Gero- nimo Cardano és kivált Bernardo Telesio nyomán indul, de jóval túlhalad rajtuk, s a teljes szakítást követeli az arisztotelizmus- sal. Szenzualista, szerinte minden ismeret az érzékelésből ered, tehát csak a megfigyelés és tapasztalat lehet a filozófia alapja. Campanellát már az Újkor, pontosabban a Barokk nagy rendszerező szelleme hatja át. Rendszere természetesen még haza, ellentmondásokba bonyolódó, de magva tisztán kibontható: velle — posse — nőssé, azaz minden akarás célja a bírás (értsd: a cselekvő képesség, a tenni bírás), de bírás csak tudás (ismeret) által lehetséges. Végső tétele még egyszerűbb: tantum possumus, quantum scimus, magyarul: annyi a hatalmunk, amennyit tudunk. Látjuk, nem más ez, mint nagy kortársának, Bacon-nek híres axiómája: Wisdom is power, a tudás hatalom. VÁRKONY1 NÁNDOR BÁRÁNY! FERENC: Az elhagyott kisfiú dala Apu, a kisautón elromlott a lámpa, tengelye is eltört, nincs, ki megcsinálja, apu, nagy a csönd most. lemezt sose forgat , senki a lakásban — hol a dal s te hol vagy? Apu, a focisták összefolyó foltok mi a nevük? Honnan tudjam, ha nem mondod? Apu, hogyha bőgök, anya megpirongat, és ő minden éjjel sírhat és szipoghat? Apu, tegnap este eljött nagyapám és nyakába vett folyton: „Gyere, te kis lángész !” Ara jobb, amikor te térden lovagoltatsz, nem fütyül más senki olyan indulókat! Legutóbb — emlékszel? — messze vitt a vágta: karameli-köveken toppant a ló lába, csokoládé-hegylánc fogott körül minket, drazsé hullt a fákról, megtömted az inged, anyunak is hoztunk, mókás volt a képe, kacajától folyt a könny az édességbe, úgy ette a cukrot, könny-keseredetten, fintor volt szép arcán — olyan jót nevettem! Ma reggel kiságyam léceire néztem, mint a hárfahúrok sorakoztak szépen, jaj, közébük csaptam s daliam kelt a fából, csokoládé-hegylánc visszhangozta távol, jajgatott a léc-húr: app, gyere vissza! ->t. ■ j . Apu, gyere vissza, apu, gyere vissza! (Résziét a „Túl az éjszakán” című ciklusból) a Petőfi Irodalmi Múzeumban Végre egy kiállítás, amelybe belekóstolhat minden műbarát, anélkül, hogy otthonról kimozdulna. Legalább is a tárlat egy részét könnyen megismerheti. Elég hozzá, ha leemeli a könyvespolcról például Ady összes verseinek 1961-es kiadását, vagy belelapoz a Bánk bán öt esztendeje megjelent kötetébe, vagy Kosztolányi Aranysárkányának Olcsó könyvtári sárga füzetére pillant, s máris érezheti a Petőfi Irodalmi Múzeum új rendezvényének hangulatát. A kiállítás célja imponáló: bemutatni nemzetközi hírű Kos- suth-díjas szobrász- és grafikusművészünk, Borsos Miklós irodalom ihlette alkotásait, összegyűjteni a mester műveit, amelyeket az irodalom hívott életre kőből, bronzból, festékből. Borsos Miklós az írókkal és irodalommal emberi és szellemi kapcsolatban élő képzőművészek közé tartozik, írószobrai és irodalmi élményből született plasztikái, kortárs és klasszikus költőket megörökítő plakettjei életművének nagy részét alkotják. Borsos illusztrációi, íróportréi és könyborítótervei is egyaránt méltatott művei a magyar iroSzeberényi Lehel: Okos a srác Egy barátommal találkoztam a minap. Őszülő halántékot hord már. Világéletében tele volt ambícióval. A csőszerelő szakmát átmeneti foglalkozásnak tekintette, mint jófejű gyerek, nagyobbra tört A kellő nyugtalansága is megvolt mindig hozzá, hogy elérjen az életben valamit. Újításait elfogadták, de valamennyi döcögve ment. — Hiába, hiányzik az iskola, — mondogatta, — Ilyenkor érzem. Most beiratkozott a „Kandó”- ba. Azért is szükség volt erre, mert a fia kezdett már többet tudni, mint 6. — Nagy ám a gyerek — újságolta büszkén. — Technikumba jár, s most egy és ugyanazt tanuljuk. Ez a legviccesebb. Sőt, tegnap ugyanaz a számtanpélda volt neki is feladva, ami nekem. S képzeld, hogy lebőgtem. — A gyerek előtt? — Nem, még ez a szerencse. Nem vette észre. — Hogyhogy? — Aludt. Kezdtem odafigyelni. — Na, hogy értsd — mondotta, — az atyai szigorból nem engedhet az ember, ez világos. Év eleje van, a gyereknek még nem nagyon ízlik a dolog. Príma az idő is, akár nyáron. Én megértem azt a srácot is, hogy nincs kedve odabent ülni, négy fal között, körmölni, könyveket bújni. Imádja a lasztit. A haverok ott fociznak üvöltve az ablak alatt. Mondom, én megértem a srácot. De ha engedek, s nem fogom szórásra a gyeplőt, soha nem lesz ember belőle. Most kell fogni, mert aztán késő. Látom én tegnap is, a srác el van kenődve rettenetesen, sóhajtozik, nyikorogtatja a széket, rágja a ceruzát. Mondom neki: — Mi baj? Nem fülik hozzá a fogad? Mennél, mi? — Apuci — azt mondja, — igazán segíthetnél. Neked is ez a példa van feladva. — No ne beszélj — néztem fel az újságból, mert éppen olvastam. — Ezt honnan szeded? — Láttam a matekfüzetedben. Fel van adva házi dolinák. — No nézzék csak. Te kutatsz az én dolgaim között? Látom, a srác kajánul pislog, rágja a ceruzát. — Gondoltad, hogy lepuskázod az enyémről, mi? — Igazán segíthetnél. Neked is meg kell ezt csinálnod. — Édes fiam — mondtam atyai fölényem magasából —, én majd megcsinálom magamnak, és te is csináld meg szépen magadnak. Szokd meg az ‘önállóságot. Az életben nem lesz ott melletted senki, hogy a dolgaidat helyetted elvégezze. Használd csak szépen az eszed. — Én használom, de irtó nehéz. — Nem akarásnak nyögés a vége, fiam. Az az igazság, hogy a játék jár azi eszedben. — Látod, milyen vagy... Sajnáltam a gyereket, mert majdnem sírt. De ha engedek, akkor máskor is énrám baziroz. A következetes neveléshez sokszor a könyörtelenség is hozzátartozik. — Fiam, én embert akarok, belőled faragni — szóltam —. Alkudozásnak helye nincs. Míg meg nem csinálod, ott ülsz annál az asztalnál, értetted? — A hangomból hallotta a kölyök, hogy a dolognak, frász is lehet a vége, amit aztán, ha beígérek, be is váltok. Nem is ejtett aztán egy zokszót sem. Megcsinálta a példát. Egy órahosszát kotlott felette, az igaz, de a végén mégiscsak meglett. Mert okos srác, olyan esze van... Nem azért, mert az én fiam, de ritka, én mondom. — No és a lebőgésed? — kérdeztem — ennyi volt? — Dehogy. Este nekiláttam magam is megoldani azt a Példát. Nyolckor kezdtem és ott ültem az asztalnál még éjfélkor is. Az istennek sem akart sikerülni. Szégyen, nem szégyen, reggelig itt nem ülhetek, mondtam. Hát kérlek, négykézláb odalopóz- tam a fiam szobájába, föl ne ébresszem. Úgy csentem ki a táskájából a füzetét. — S lemásoltad? — nevettem. — Mit tehettem mást. A pofámról égett a bőr. De hát meddig üljek ott az asztalnál!... dalom és a magyar képzőművészet történetének. Az avatott illusztrátor — e megállapítás a kiállítás minden részéről leolvasható — nem utánoz, hanem újraalkot. Nem lemásolja vonallal, folttal, színnel, formával az írott dolgokat, feloldoz, átalakít, — de úgy, hogy egyszerre hű az íróhoz és önmagához. Ezért magasztosan nehéz művészet az illusztrátoré, ezért születhet csak kitűnő író, s kitűnő képzőművész találkozásából illusztráció. S amit a jó rajzillusztrációról mond a tapasztalat, még egy feltétellel súlyosbítva érvényes az íróportréra: külsőleg is őriznie kell valamit a modell arcvonásaiból. Babits Mihály vörösmárvány mellszobra azért tartozik modem művészetünk legjobb alkotásai közé, mert egyszerre sűríti magába a nágy homlokú, bajszos költő ismert arcát, szép, csiszoH homlokának, s durván pattintott, elnagyolt részeinek ellentéteivel. Mennyivel keményebb és élesebb a mindig harcoló Kassák Lajos éles metszésű orra, és ismét más a Radnóti -portré szelidsége, a Szabó Lőrinc-i hajsátor tragikus lezúdulása. Ezt kellene részletesen elmondani Borsos érmeiről is, hiszen a műfajban ugyancsak a legjelesebbek közé tartozik a. mester, s modelljeinek hosszú névsora Arisztofanésztól Weöres Sándorig, Csokonai Vitéz Mihályiéi Dérj* Tiborig, Illyés Gyulától Eminescuig tart. De befejezésül egy különleges, ritka műfajról kell beszámolnunk a különleges kiállításról szólván: a szoboriUusztrációkról. Egy művész irodalomszeretetére aligha találnánk jobb bizonyítékot, mint ezek a kőbe faragott irodalmi élmények, s egy művész irodalomértésére aligha lelnénk sok olyan remekeket, mint Borsos szobrai. Az irodalmi élmény tovább él a grafika befejezése után is, a szobrászműteremben. Ezek mostanáig záróművei a borsosi képzőművészetnek: az irodalom hívására jöttek világra. A műveknek, amelyek — minthogy kitűnő alkotó keze alatt születtek — nemcsak jöttek: válaszoltak is az irodalom hívására. (zs. gy.)
