Tolna Megyei Népújság, 1968. október (18. évfolyam, 230-256. szám)

1968-10-19 / 246. szám

NYUGDÍJASOK A ' Tolna megyei Tanácsi Építő­ipari Vállalat szakszervezeti bi­zottsága dombori saját üdülőjé­ben fogadta a vállalat nyugdíja­sait. (Újsághír) ’— Kérem szépen, egy kis fi­gyelmet kérek. Most egy suhanó kér szót. Köszönjük a vállalat vezetőinek, szakszervezeti bizott­ságának, hogy meghívtak ben­nünket erre a családi összejöve­telre. •A „suhanc” Görbéi János, 87 és fél éves, ő is pohárköszöntőt mondott. . A még most is egyenes tar­tásé, hatalmas ember úgy ma­gasodik ki társai közül, mintha széken állna. 1962-.ben ment nyugdíjba. Ad­dig hajtotta a vállalat lovait, fogaton volt Görbéi bácsi. Ott volt, amikor alapították a válla­latét és vele mentek nyugdíjba a .,négylábú lóerők” — mint mondja. * 'ftj vugdíjasok ülnek körben a fehér asztalnál. Szokáshoz híven, most is Pruzsina János, — mint annyiszor e vállalatnál, — kitűnő halászlét főzött. — Azt gondoltam, hogy az idős emberek rossz étvágyúak, nem esznek (sokat, s kicsit rövidebb lével főztem a halat. Majdnem kevés lett. Hiába, tudnak még enni a ..gyerekek”. * Soha nem tudtam magam el­képzelni nyugdíjasnak. Itt egy Olyan világot ismertem meg, amely semmiben sem különbö­zik a jópajtási együttléttől. Ép­pen úgy megruigdalják K. bácsi bokáját, mint amikor együtt A vásárlóközönség örömére megjelent a kereskedelemben a tranzisztoros rádiók család­jának egy, a szovjet gyártmá­nyú Sokaihoz hasonló tagja, a lengyel Minor. A megjelenés nem most történt, a kis készü­lékkel kapcsolatos panaszok ké­sőbb jelentkeztek és jelentkez­nek. Félreértés ne essék, nincs a készüléknek konstrukciós ba­ja, kifogástalanul működik, re­mek hangja van, amíg van mi­vel működtetni. De éppen itt a bökkenő. Az eredetileg rúd- elemes működtetésre konstru­ált Minort ugyanis a Medicor által előállított tölthető akku­mulátorteleppel látták el. E te­lepet árban is, megbízhatóság­ban is veri a mondhatni fil­lérekbe kerülő rúdelem. Azaz, hogy csak verné, ha kapható lenne, de csak ritkán kapható, a kereskedelem nem megren­delés, hanem elosztás révén jut ehhez az áruhoz, néhány óra leforgása alatt el is adja ezt a keresett áruféleséget. A hop- ponmaradottak pedig elmond­hatják magukról, hogy van egy csaknem kilencszáz forintos ké­szülékük, aminek hol veszik hasznát, hol nem. Többnyire ez utóbbi érvényesül. Ha nem­tetszésüknek igyekeznek hangot adni, az vesse rájuk az első követ, aki könnyű szívvel dobál ki több száz forintot haszonta­lanul ... Tehát, a gnómelem hiány­cikk. Utoljára a nyáron talál­koztam ezzel az áruval, lent a Balaton mellett. Azt mondják, késő bánat eb gondolat, én mégis sajnálom, hogy nem vá­sároltam, belőle sokat, eleget, mind a saját szükségletemre, mind pedig azoknak a boldog­talanoknak. akik már álmuk­ban is ezt motyogják az álom­béli villamossági boltba lépve: — Van gnómelem? inaskodott társaival, negyven évvel ezelőtt. — No, gyerek, hogy vagy, rég nem láttalak. — Nem, mert mindig úton vagy, mindig mászkálsz. * Grábics bácsi meséli: Negyven évig voltam kovács. A.Zt hiszi, fiam, meg tudtam válni a munkától? Dehogy. Pe­dig ekkorka kis gyomrom van ni, — öklén mutatja, mekkora, — a belemből is levágtak vagy két métert.. Naponta mégis kell a hét deci bor. A múltkor vala­mi miatt nem dolgoztam, nem volt munkám, vagy valami ha­sonló. Hát beteg lettem. Csak sá- pitoztam a konyhában, az asz- szony borogatott, tablettázott, az­tán fogtam magam, letámolyog­tam a műhelybe. Kaparászni kezdtem. Találtam egy szép ka­zánlemezt. Begyújtottam, a va­sat felizzítottam. Két patkót csi­náltam. Délben dupla porció ebé­det ettem, egész nap másfél li­ter bort szopogattam el. Mert én szeretem az italt. Csak egy kicsit, mindig egy csipetnyit Munka közben nem is lehet ereikül meglenni. .. * XT ;em Ferenc alacsony, so_ vány, inas ember. Szép, ünneplő ruhában, ragyogó fehér ingben, mint lakodalomba, úgy érkezett a nyugdíjasok találko­zójára. .. — Kilencszázti zenhattól hatva­nig faragtam a, téglát. Most is. Azt hiszi, tégla nélkül tudnék élni? A fenét! Mi már az állá­son halunk meg... — Nincs kérem. — Mikor lesz? — Nem tudjuk kérem. A szekszárdi villamossági bolt vezetőhelyettese arról tá­jékoztatott, hogy éppen most kaptak 200 darabot. A múlt héten pénteken is volt, de pár óra leforgása alatt elfogyott. Arra nem tudott választ ad­ni, miért rossz az áruellátásuk. Utalt viszont arra, hogy régeb­ben kaptak ebből az elemfaj­tából a lengyelektől és csehek- től is. E tény arra enged kö­vetkeztetni, hogy a VBKM Ak­kumulátor- és Szárazelemgyára nem tud eleget tenni a szük­ségletek kielégítésének. Illetve nem tudott. Mert hiszen az im­port elem kikopott a kereske­delemből. De mi van akkor most? Kíváncsiak vagyunk, mit te­gyenek azok, akik Minor-tulaj- donosok? Könyveljék el, hogy behoztunk, forgalmaztunk egy tranzisztoros készüléket, meg­drágítottuk egy hazai készít- ményű és tökéletességében még kifogásolható akkumulátor- teleppel, ami ha tönkremegy, a Minor nyugdíjba tehető rész­legesen, mert hiszen a szeren­cse forgandó. Aki a hét három napján azt hallja a kereskede­lemtől, hogy gnómelem nem volt és nem tudják mikor lesz, az a további napokon feladja a keresést. Az a továbbiakban csak bosszankodik. Valami megnyugtató és jó megoldásra lenne itt szükség. Első lépésnek ajánlom, hogy csak olyan tartós fogyasztási cikkeket forgalmazzunk, amihez adott a hasznosítás, használat­ba vétel minden kelléke — ol­csón. — óa — — No, az még odább van — szól közbe Schalli Antal. — Ö volt a vállalat legjobb műveze­tője. Most is gyakran emlegetik, példának állítják a fiatalok elé. — Amikor néha átugrok Szek- szárdra — mondja Schalli —. mindig nézem, hogyan állnak azok a házak, amelyeket én építettem. Nem kell szégyenkez­nünk, öreg nyugdíjasoknak. * — Creg?! — kérdd, s mondja „fenyegetően” Nübl János, a hí­res ács. — Fiatotok vagyunk még, akik így bírják magukat, és még mindig dolgoznak, azok fiatalok. Még Görbéi bácsi is fiatal... Észre sem vettük, hogy már tíz éve nyugdíjasok va­gyunk. Szalad az idő. — Szalad ám, — kesereg Nagy János bácsi, ő is jó hírű műve­zető volt — csak az egészség lenne olyan, mint korábban volt. A motor — mutatja mellén a szív tájékát —, a motor az már nem olyan, mint régen volt. * Az üdülőt jórészt a vállalat dolgozói építették társadalmi munkával. A nyugdíjasok nagy szakértelemmel vizsgálgatják a falazást, a vakolást, a műkő mozaiklapok lerakását. — A mozaiklapot művezetők készítették — mondja Mattesz József szb-titkár. — Látjuk legalább, hogy ők is tudnak dolgozni — mondja Sá- rosi István nyugdíjas technikus. Aztán úgy végig bogarássza az egész épületet, mintha most len­ne a műszaki átadás. Elégedet­ten állapítja meg: — Azért fiúk, tudnak most is dolgozni a vál­lalat emberei. • I) ebulay Antal, nyugdíjas fő­■*"' könyvelő Hamar János jelen­legi főkönyvelővel hosszas esz­mecserét folytat a gazdálkodás időszerű kérdéseiről. Beavatko­zik a beszélgetésbe Gáti György- ,né nyugdíjas számlalikvidátor is... És a nagy beszélgetés vé­gén eredeti ötlettel áll elő De- bulai Antal: — Néhány sort beírtam ide az emlékkönyvbe — szépen bekö­tött könyvet mutat nyugdíjas társai felé — névsornak is fel­fogjuk az aláírást. Jövőre, köte­lező lesz megjelenni minden aláírónak... Nevetés, kacagás. — Jövőre?! Úgy látszik a Tóni bácsi elfe­ledkezett arról, hogy már nyug­díjasok vagyunk — mondják többen is, s ez a névsorügy al­kalom arra, hogy színig töltsék a poharakat finom fehér borral, és koccintsanak a nyugdíjasok barátságára... ♦ Mattesz József szb-titkár, Már­kus László párttitkár elfogódot- tan jár-kel az idős emberek kö­zött. Alig győzik a sok kérdésre a választ: hogyan áll a vállalat a nyereséggel, mennyien dolgoz­nak, ki ment el, ki jött a vál­lalathoz. .. Késő délutánra jár már az idő, amikor a lemezját­szóra — mi mást is — a hat­vannyolcas fesztivál lemezeit rak­ják fel. És a nóta, a tánc nem áll távol a nyugdíjasoktól. Dóm­ján József né, Császár Mihályné, és a többi nyugdíjas felejthetet­len napot töltött Domboriban ... Csak Görbéi bácsi volt elé­gedetlen. A többiektől külön sétálgatott, hátr'atett kezekkel. Megállított egyszer, s azt mondta: — Látja, ezekkel én már nem tudok beszélgetni. Fiatalok, gye­rekek ezek még. Úgy vagyok ve­lük is, mint a lányokkal, már azokat sem ismerem ... Görbéi bácsi húsz évvel idő­sebb, mint a többi nyugdíjas. — Pálkovács — Népújság 4 1968. október 19. Panaszkönyv helyett Hiánycikkbővitéssel járó választék Nincs olyan vastag börtönfal, amelyen nem jutna ke­resztül titkos üzenet. Senki sem tudja pontosan, ki indította el útjára 1954. szeptember 5-én a springfieldi börtönben a következő üzenetet: „Pápaszemes Joe, figyelem! Triggert 'megszöktették a walpole-i börtönből. Vigyázz magadra. McGinnis újabb tá­madást tervez ellened!” Hosszú utat tett meg az üzenet, sokan sokat kopogtat­tak a falakon, arrííg eljutott Joseph O’Keefe cellájába. A gengszter az ágyán feküdt, és búsan elmélkedett sorsán. Lehangoltságához az is hozzájárult, hogy hozzá méltatlan alakokkal volt kénytelen megosztani celláját. Egy zsebtolvaj, egy kerítő és egy jelentéktelen betörő volt a cellatársa. Az egyik közülük megragadta a lábán. — Hé! Nem hallottad az üzenetet? Neked szólt Már megint alszol? Három szempár irányult rá leplezetlen érdeklődéssel. — Mit akartok tőlem? — kérdezte O’Keefe. — Hagy­jatok békén! — 232 — — Az imént lekopogták, hogy Trigger megszökött a börtönből, s McGinnis még mindig az életedre tör. — Úgy? — jegyezte meg Pápaszemes Joe egykedvűen, és a másik oldalára fordult. A zsebmetsző megragadta a vállán, és alaposan megrázta. — Úgy látszik, nem értetted meg, amit mondtam. Trigger szabadon van, s McGinnis újabb támadást készít elő ellened. — Értem — mondta O’Keefe. — És mit fogsz csinálni? — Semmit. — De kell valamit tenned! — Miért? Ugyan hagyjatok már békén! Egy órával később O’Keefét a börtönigazgatóhoz vezették. — Az a hír járja, hogy az életére törnek — mondta. O’Keefe csak megvonta a vállát. *— Nem félti az életét? — kérdezte a börtönigazgató. O’Keefe nem válaszolt. — Még ma érintkezésbe lépek az államügyészséggel — magyarázta az igazgató. — Habár nem hiszem, hogy itt valami baja eshet, mégsem akarom, vállalni a felelősséget. Ez a börtön meglehetősen régi, másutt nagyobb biztonság­ban lesz. Mit szól hozzá? Szállítsuk el innen? — Tegyen, ahogy jónak látja — válaszolta O’Keefe únottan, mintha nem is róla volna szó. Már másnap, erős őrizet alatt, a Boston közelében lévő Cambridge-be szállították, és az ottani új, Middlesex bör­tönben helyezték el. Egyes zárkát kapott, ajtaja előtt ál­landóan fegyveres őr állt. O’Keefe élete megért ennyit az igazságügyi ható­ságoknak. _ 233 — Gondoskodásuk akkor sem szűnt meg, amikor értesül­tek, hogy 1955. január 26-án Folly Beach fürdőhelyen kézre került Elmer Burke-Trigger bérgyilkos. Egy detektív tetten érte egy áruházban amint női fürdőruhát lopott, A ba­rátnőjének szánta. A rendőrszobán azután kiderült hogy a detektív pom­pás fogást csinált. Nem közönséges áruházi tolvajt fogott el, hanem régóta körözött többszörös gyilkost. A körözőlevél adatai pontosan egyeztek a letartóztatott tolvaj adataival, Trigger hiába tiltakozott, ujjlenyomatai alapján ráolvasták, hogy azonos a keresett bérgyilkossal. Dél-Karolina állam hatóságai átadták a New York-i rendőrségnek. A bostoni hatóságok kérésére Triggert újra kihallgattak az O’Keefe esetről, de ezúttal sem volt hajlandó megmon­dani, kitől kapott megbízást a gengszter leterítésére, sem azt, hogy kik szöktették meg a walpole-i börtönből. 1955 nyarán Elmer Burke-Triggert a New York-i bí­róság hatszoros gyilkosság címén halálra ítélte, s röviddel később a Sing-Sing börtönben villamos székbe ültették. Egy este Fred Gaines felügyelő a szokottnál tovább maradt a rendőrségen. A kantinban ült, kávét ^ivott, elbe­szélgetett fiatalabb társaival, amikor a pincérnő a telefon­hoz hívta. — Mr. Pino kéri a készülékhez. Sürgős közölnivalója van. Gaines gyorsan kihörpintette kávéját. Nem tudta mire vélni Pino jelentkezését. Már hetek óta nem találkoztak, mintha szándékosan kerülték volna egymást. — Mi újság Tonny?' — kérdezte. — Beszélnem kell veled, Fred. Sürgősen. Most, rögtön — mondta Pino az izgalomtól rekedt hangon. — Rajta, mondd el, mi a bajod. — Nem a telefonba, Fred. Feljöhetnék hozzád a hiva­talba? — 234 —

Next

/
Thumbnails
Contents