Tolna Megyei Népújság, 1968. szeptember (18. évfolyam, 205-229. szám)

1968-09-15 / 217. szám

BÁTA

Foto: Bakó Jenő.

Lesko László:

Az űrhajós halála

Czégyellte, hogy a lapáttal ^ csak csapickol, míg a lány aki vele szemben ült összezárt combokkal, melegítőben, erősen húzott, összeszorította a fogait, szerette volna, ha a vér sós ízét érzi szájában, mint mindannyiszor, amikor nyüszített benne a megalázottság. A feliratot nézte a lány melegítőjén: Vörös Meteor. Még sohasem látott meteort, nem tudta, hogy csakugyan vörös-e egy meteor, vagy csak egy rossz ízű szókapcsolás eredménye az összetétel. Bölcsész volt.

Arcába ezernyi apró vízbuborék csapódott. Harapós kedvű tavaszi szél ostorozta végig a folyó vízét, ráncokat gyűrve sima felületére.

Titokban a lányra figyelt. Az a kemény, dacos kis vonás az orra tövében új volt Ábel számára. A haját jól ismerte, ujjai között érezte selymét, a nagy szemekre csukódó szemhéjak bársonyát, az arc gödröcskéit is. Simogató mozdulatokkal számtalanszor bekalandozta már. Szerette volna, ha gondolatai támadnak a lánnyal kapcsolatban, de a legapróbb töredék is úgy pattant szét agyában, mint a szappanbuborék. Csak nézte a lányt és akarta, hogy beigya lényét. Tulajdonképpen nem is tudta minek köszönheti, hogy a lány egyáltalán szóba állt vele. Keskeny vállú, bozontos sörényű fiú volt, nagy, fekete keretes szemüveggel. A lány kisportolt alakú, indiánforma lány volt.

A sziget alsó részénél kötöt- tek ki, a lány biztos kézzel csomózta meg a kötelet.

— Ha ezt az „edzést” Árpi bácsi látná! — mondta, és kiemelte a csónakból az ételesdo- bozt.

— Az Árpi bácsidra... — kezdte a fiú, de a lány félbeszakította az ingerült hangon megkezdett mondatot:

— Ábelbábel morcos medve, Ábelbábel morcos medve...

Már futott is a fiú elől nagy szökelésekkel. Ábel fákat kerülgetve rohant utána. A lány meg- megállt, bevárta, aztán amikor kinyújtotta utána a kezét, újból futásnak eredt. Nevetése Ábelban újra a megalázottság érzését keltette. Tudta, hogy sohasem érné utol a lányt, ha az meg nem állna. Akkor a szaladó lány úgy tett, mintha megbotlott volna egy kiálló gyökérben. Furcsa kis grimasszal dőlt neki a fának, a lábát fájlalta. Letámogatták egymást a partig, közben hatalmasakat nevettek.

Pokrócon ülve vajas kenyeret majszoltak. Lábuknál szöszmö- tölt a víz. Fekete, elszenesedett faágak úsztak a folyóban az árra bízva magukat. Ábel nézte a gallyakat.

— Nézd! Az ott olyan, mint egy kéz. Még ujjai is vannak!

A lány idegenül hallgatta. Ilyenkor nem szerette a

fiút.

— Nézd a vizet! — mondta Ábel. — Mennyi szín van benne. Hűvös zöld, szürke, égszínkék, rozsdabarna, mint az éjszaka. A víz tele van színekkel!

A lány a parthoz törleszkedő hullámokat figyelte, orra mellett a bőr egy pillanatra gunyoros ráncot vetett.

— Látod? — kérdezte a fiú. — Az a mély. A mélyben szeretnék élni mindig, nem a felszínen. Nem a hangzatos közhelyek felszínén.

A hátukon feküdtek. Ábel bekapcsolta a táskarádiót.

— Ne! — mondta a lány. — Azt ígérted, hogy csak ketten leszünk, teljesen egyedül. Csak te, meg én.

A táskarádió halkan zümmögött. „Mint a gerendák, amiket ácskapcsok kényszerítenek egymáshoz...” — gondolta a fiú. Oldalról nézte a lányt, az észrevett és visszanézett rá, egyenesen a

"maébe, s ettől mintha elültek ■ "'na a lengedező szelek apró zafiú? — kérdezte a lány nagy sokára.

Ábelt bosszantotta a banális kérdés, ingerültem felelt:

— Azt, hogy félnem kell tőled! Túlságosan tudod, mit akarsz. Én nem szeretem azokat, akik mindig tudják, mit akarnak!

A lány nevetett. Akkor szó- lalt meg a bemondó. Hangja kicsit fáradtnak érződött. Az űrhajós halálát jelentette be. Aztán újra zenét sugároztak, a zongorából nehézkesen pattantak ki a hangok.

_ A lány várakozva nézett rá. Ábel mereven feküdt, gyomra remegett. Gyengének érezte magát. A lány a haját simogatta, az arcát. Rövid, tömpe ujjai voltak.

— Nem! — rázta a fiú a fejét. — Nem! Nem! Nem!

A lány idegesen rándult össze, mint akin végigvágtak, hangja elfulladt:

— Gyáva! Gyáva nyúl! Ezért könyörögtél egész héten át?!

Felállt, megigazította ruháját, és gyors mozdulatokkal eloldozta a csónakot.

— Hát nem érted, hogy most nem lehet... — mondta halkan Ábel.

— Majd írok! — csattant a lány hangja.

Ábel a parton állt és fásultan nézett a távolodó után. Kis idő múlva visszaült a földre. Ujjai nedves, zöld növényt morzsolgat- tak.

A csónak délután jött vissza érte.

— Na, mit bámulsz? — kérdezte a lány. — Olyan vagy, mint egy másnapos bányarém! Nézzék, most meg bőg! Ne töröljem meg az orrodat véletlenül?

Ábel nem felelt. Szégyellte gyengeségét. Valamit mondott az űrhajósról, aztán nem fejezte be a mondatot. Már a lány is hallgatott, nem nézett a fiúra.

— Gyere, szállj be — mondta egy idő után.

¥ assú, fáradt tempókkal eveztek. Az ég szürke volt. Nem elomló, lágy szürke, hanem fényesen csillogó, mint a krómozott acél színe. Nem beszéltek, mindketten hallgattak a felismerésről, amely már megfogalmazódott bennük, de nem mondták ki, anélkül is tudták, hogy ezután egymás nélkül járnak majd hosz- szú sétáikon.

IHÁSZ-KOVÁCS ÉVA:

A Balatonon

Végtelen-gyöngéd símogatás.

Szívünkig érezzük, mint a szerelmet,

mint sosem-érzett anya kezét,

érzi az árva.

úgy zár a magasság és a

mélység vadonába a víz.

A vitorlások szétszerelt csillagok

ékei; most buknak föl a vízből.

keresik egymást,

fehéren, vágytalanul,

míg lassú imáit zúgja a hullám:

egy messzi madár széttépett énekei

ideszálluak.

BÉNYEI JÓZSEF:

Kiszakadt

Emlékeidből, jaj mi lett? Eltépted gyökereidet, és nedvek nélkül jó ha vár egy közönséges szép halál, de kiszáradsz. És nincs egyéb, számodra nincs más menedék, egy más világ be nem fogad: szarvasok közé vadlovat.

Hasztalan már a mellverés, a szalmalángú szó kevés annak, ki jelene megett mindent, mindent felégetett.

Hallottam egyszer, sírt a fa. letört egy ága éjszaka.

Utánad soká sírt hazád, falvak és széjjelszórt tanyák, arcodig nyúltak hasztalan.

Az ágnak külön árnya van.

És most színlelt nyugalmadat hadd üssék, verjék e szavak. Pirulj, de akár azt se tedd: nagyon puha a tenyered.

Nagyszerű ember volt

— Mit látsz a szememben, kis- Távolabb már Látszott a part.

Egy emberibb, szebb világra vágyó, s tragikus sorsú művész emlékének adóztak kegyelettel szeptember második vasárnapján Szekszárdon. A mártírhalált szenvedett Áldor János László festőművész tiszteletére emlék- kiállítás nyílt a Béri Balogh Ádám Múzeumban. Ebből az alkalomból a tárlatot megnyitó dr. Mészáros Gyula múzeumigazgató a művész özvegyét is üdvözölhette a megjelentek körében. Az egykori jóbarát, Sárkány Loránd festőművész idézte fel hajdani művésztársának az embertelenség tobzódásában derékba tört munkásságát.

Áldor János László élete egy tisztaságra törekvő művészegyéniség, a szülőföldjéhez hű, bátor és igaz ember története. Ez tükröződik nagy felkészültségről, tudásról tanúskodó, változatos és sokoldalú művészetében. A Duna mente, a Sárköz szépségének, a magyar tájak emberi hangulatainak meleg szeretetéről vallanak hazai művei; mennyivel hidegebbek, borongósabbak az idegenben, Stockholmban és Velencében festett képei. Külföldön biztonságban, jól élhetett volna; mégis, a legsötétebb időszakban hazajött, hogy sok szenvedő honfitársa sorsában osztozzon.

— Nagyszerű ember volt... Nem is tudom elmondani, hogy mennyire jó volt mindenben — emlékezett vissza felesége. A diadalmas életet, a szépséget megtestesítő fiatalkori múzsa negyed- százados özvegységének magányában sem tudta elfeledni, nem ment férjhez újra. Törékeny termete remegő, finom arca a szenvedést viselők fájdalmát fejezi ki, szeme elfátyolozódik még ma is az emlékek felidézésében. De oly varázsos ifjúsága sohasem múlik el férjének vásznán.

Pillantásom megakadt az Alvó nő című nagy aktfestményén, amely a csodálatos, az örök női szépség hódolata.

— Ezért a képért sok pénzt ígértek svédek, szívesen megvették volna — jegyezte meg halkan.

Valójában nagyon nehéz lenne választani, melyik tetszik jobban? Látható a művésznek utoljára festett nagyméretű női portréja is, amelyet Szekszárdon őriznek.

— A nagyobb svéd városokban nagyon „felkapott” volt — említette az ezüstös hajú festőművész kortárs. — Alkotásai annak a kornak a tükrében fogantak* amelyben élt. Lesújtó, hogy a második világháborút lángra lobbanó gonoszság áldozata lett. Ha ma is élne, elképzelhető, hogy élettel teli művészete milyen erőteljesen fejlődött volna tovább. Fájó veszteség, hogy nem történhetett így.

A bemutatott 37 festményt lelkiismeretes munkával gyűjtötték össze, köszönet illeti a szülővárosnak azokat a fáradozóit, akik lehetővé tették az emléktárlatot. Bizonyára sokan élnek a ritka alkalommal, hogy megismerjék Ál- dpr János László művészetét, s gyönyörködjenek alkotásaiban.

BALLABÁS LÁSZLÓ