Tolna Megyei Népújság, 1968. augusztus (18. évfolyam, 179-204. szám)
1968-08-08 / 185. szám
Ä népművelés időszerű kérdéseiről Bonyhádi újdonságok Örömmel és megnyugtató érzéssel olvastam a vitára késztető sorokat, mert a töprengő és egyre újabb utakat kereső népművelők vitája csak előbbre lendítheti a nép művelésének ügyét. A népművelési intézményeik tipizálása mindannyiunkat foglalkoztatja. Igazat kell adnom a cikk azon megállapításának, hogy a rendelet végrehajtása egyelőre csak formai és szervezeti keretek között mozog Mint tudjuk, a művelődési házak költségvetélsének osak kevés hányada a községi tanácsokon keresztül nyújtott állami támogatás. Ez legtöbb esetben csak az állandó alkalmazottak bérét és azok közterhét fedezi. A költség- vetés kiadásainak többi részét saját bevételből kell előteremtenie, amj viszont a rendezvények látogatottságának függvénye. Ilyen anyagi lehetőségek mellett nem csoda, ha sok művelődési intézmény húzódik a magasabb színvonalú és maradandó művészi élményt nyújtó rendezvényektől — mert ezek szinte megfizethetetlenek —, hiszen Damoklész kardjaként lebeg feje fölött a ráfizetés veszélye. Ég miből fizessen rá? így előállhat az a népműveléshez méltatlan helyzet is (főleg kisebb községekben), hogy egy-egy komolyabb rendezvény előtt biztos kasszasikemek számító, de olcsó és nívótlan produkcióval teremtik meg a másik, a tudatformáló előadás költségeit. KIS KAPU — A PÉNZÜGYI SZABÁLYOK MELLETT Érdekes és elgondolkoztató, — mint olvastam — Lengyelországban az állam a kultúrházak működési bevételének minden zlotyjához még egyet térít. A mi viszonyainkban az is óriási jelentőségű lenne, ha magasabb színvonalú előadásainkat képviselő rendezvényekhez kapnánk a fentiekhez hasonló támogatást, így nem történhetne meg az, hogy míg az operettek nagy részét ismeri a közönség, addig örökbecsű nemzeti drámáinkat is alig tudjuk bemutattatni, mert a ráfizetés hátha elvinné a másra szánt forintokat is. Időszerű lenne azt is megvizsgálni, hogy vajon fennálló pénzügyi szabályaink segítik-e a népművelés munkáját. Miért kényszerül a népművelő arra, hogy a tartalmi munka serkentése érdekében a pénzügyi szabályok labirintusában keresgélje az úgynevezett „kis kaput”? Régóta vajúdó probléma a községekben lévő gazdasági szervek kulturális alapjainak centralizálása. A korszerű népművelés gazdasági megalapozásának talán ez az egyedüli és reális útja. Ennek helyességét azonban ne a népművelőknek, hanem az iletékes gazdasági vezetőknek bizonygassák. A MŰVELŐDÉSI HÁZAK FELADATÁRÓL Semmi esetre sem az a műsor- központú szemlélet, ami régebbről él még a vezetők és a nép tudatában. Hiszen ebben az esetben a művelődési házak csupán szórakoztató intézmények szerepét töltenék be. Feladatát röviden talán úgy határoznám meg, hogy a népművelő személyének társadalmi céljainkkal való azonosulása az ember életében, helyi igények és adottságok figyelembevételével. Nem értek egyet a cikk azon megállapításával, hogy csupán a művészi produkciót nyújtó műkedvelő együttesekre volna szükség. Ha csak a közönségsikert tekintjük, talán igen. De a népművelés szürke hétköznapjaiban együtt dolgozó öntevékeny együttesek nevelésére itt nyílik lehetőség. Az eredmény pedig az alkotás örömét megízlelt ember mámorával vetekszik számukra még akkor is, ha nem művészi fokú a produkció, bár arra törekszünk. Nem is szólva arról, hogy a produkció eszmei mondanivalója elsősorban őket neveli, formaija. Meghatottság nélkül soha nem tudok arra gondolni, hogy a mindent jobban tudó, cinikus kis „vagányok” hogyan szelídülnek a népművelő akaratához, a népművelési célok megvalósítóivá. MEGBECSÜLÉS Tulajdonképpen hová tartozik a népművelő? A községi tanácshoz? A művelődésügyi osztályhoz? Az oktatáshoz? Felelősség szempontjából mindenhová. Kérései elbírálásánál, kedvezmények juttatásánál, jutalmazásnál ez a kérdés már nem tisztázott. És kik a segítői munkájában? Sokszor a nagy igéket és eszméket hirdetők között magára maradt apostol. Igazi segítője csak az emberben való mélységes hite, emberszere- tete és bivatásszeretete. A mindenkinek eleget tevő, mindenki szájai ze szerint beszélő népművelőt sokszor jobban becsülik, de ez egyéniségének és népművelői elveinek feladásával járna. Munkájával ha középszinten tud lavírozni, akkor hosszú életű lehet e földön, de ha nem is a becsvágytól sarkallva kiemelkedik az átlagból, az elismerés és tisztelet mellé társul az irigység és rosszakarat. A továbbiakban vagy bírja és viseli munkájának „ódiumát”, vagy megalkuszik, vagy menekül ebből a munkakörből míg idegei épek és innen ered a népművelői fluktáció. Egy pedagógus munkájába csak a szakigazgatás szólhat bele még akkor is. ha az illető „pedagógus” csupán érettségivel rendelkező, szerződéses viszonyban álló, teljesen kezdő, semmi gyakorlata nincs és semmilyen pedagógiai, lélektani képzettséget nem szerzett, ö a dolgozók iskolájában is taníthat, mert nevelő. De a főiskolát végzett népművelő, aki annyi pedagógiát, lélektant tanult, mint a tanárképzősök, sőt külön felnőttnevelést, felnőttdidaktikát, ismeretterjesztést is, mégsem taníthat, óraadó sem lehet a dolgozók iskolájában, vagy a továbbképző iskolában, mert nem pedagógus. Pedig társadalmi és nevelői szerepét is alátámasztaná a nép szemében, ha tanítana is, nem beszélve arról, hogy népművelő, szervező munkájában milyen nagy segítség lenne ez. Úgy tudom, hogy a debreceni felsőfokú népművelési tanintézetek ilyen értelmű beadványukban leérik, hogy a népművelő is taníthasson heti pár órában, s ha a megyék összefogása ezt létrehozná, a népművelők megbecsülése és hovatartozása tisztázódna. A népművelő nevelési lehetőségei is nehezebbek a pedagógusénál. A pedagógus kézbe kapott tankönyvekből, tanmenetekből tanít, neveli a helyébe odakötelezett tanulókat. Ezzel ellentétben a népművelő szemben találja magát a serdülő évek fiataljaival és sokszor letűnt korok szemléletét árasztó felnőttekkel. Mindezt produktív és reproduktív képzeletével olvassza a tartalom és forma gazdaságilag is megalapozott, harmonikus egységébe. FELSŐFOKÉ KÉPZÉS Szubjektív véleményem szerint a népművelők felsőfokú képzése sem a legmegfelelőbb, mert főleg lexikális, elméleti tudást nyújt. A népművelés módszertani kérdéseivel keveset foglalkozik és így nem a gyakorlati életre készít fel. A tananyag hatalmas mennyisége, szétszórtsága lehetetlenné teszi az elmélyülést, egy- egy tárgyban. Sorolhatnám gyakorlati életünk többi, most nem érintett problémáit is, de a teljességre való törekvés nem állt szándékomban. A népművelés igen szerteágazó, sokrétű, nehéz, de mégis szép feladat. S a problémáit tudom nem lehet egy csapásra megoldani, bajait orvosolni. Hogy mégis beszélünk, vitázunk róla annak az a magyarázata, hogy a gyakorló népművelők döntő többsége felelősséget érez választott hivatása iránt és keresi azokat a lehetőségeket, módozatokat, amelyekkel munkáját eredményesebbé, célszerűbbé tehetné. Ösztönzi ebben őket a soha nem lankadó lelkesedés és a nehéz munkával elért eredmények szépsége. Bőgős Gyuláné az i regszemcséi művelődési ház igazgatója Javában folyik a Bonyhádi Cipőgyár rekonstrukciója. Régi téma régi változatban (Tüzelőbehordás) Szekszárdon minden évben felmerül valamilyen formában a tüzelő hazafuvarozásának problémája. Ezúttal az a probléma, hogy az AKÖV nem vállalja a tüzelő behordását a fáskamrába, csak akkor áll szóba a fuvaroz- tatóval, ha az megelégszik azzal, hogy leszórják a szenet a kapuja elé. A fuvaroztató természetesen nem ingyen kéri a behordást, ám ez mit sem segít. Ugyanez már tavaly is probléma volt, csak akkor a különböző oldalakról jövő „nyomás” következtében mégis vállalták továbbra is a behordást, a fuvarok meggyorsításával együtt. Most azonban — élve az új gazdasági mechanizmus adta lehetőségekkel —, a fuvardíjat felemelték 25 százalékkal (eddig 4 forint volt a mázsán- kénti szállítási díj, most 5 forint), a fáskamrába való behordást pedig lelkiismeretfurdalás nélkül megszüntették, mert sok volt vele a gond. Hogy miért? Tavaly is azzal érveltek, az idén is arra hivatkoznak, hogy nincs elég emberük, ezért a pénzért a munkások nem akarják vállalni a behordást. A vállalat négy forintot kért mázsánként, külön a behordásért, a behordást végző munkás azonban ennek csak egy kis töredékét kapta. Tavaly emeltek valamit, de ez sem sokat segített. Az AKÖV erre fel szüntette meg a behordást, mondván, így legalább nem lesz gond. Márpedig az elemi igény, hogy ha valaki tüzelőt vásárol, ne legyen különösebb gondja arra, hogy az hogyan kerül a fáskamrába. A városban ugyan akad iféhány magánfuvaros is, és velük lehet egyezkedni a behordásról. Igen- ám, csakhogy ők lovakkal fuvaroznak, s nem tudnak felmenni nagy terhekkel a domboldalakon lévő negyedekbe, kis teherrel pedig drágább a fuvar. A fuvarok zömét különben is csak az AKÖV kapacitásával lehet ellátni. Tehát ha már egyszer ilyen előnyös helyzetben van az AKÖV, s feladata közé tartozik a lakossági igények kielégítése is, joggal várná el mindenki, hogy azt Komolyabban vegye. Az egyik AKÖV-munkás már kioktatott: „Egyszerű ez, kérem, nem kell az irodához fordulni a behordásért, hanem a munkások kai kell megegyezni. Ha ők kap ják a négy forintot mázsánként szó nélkül behordják a szenet’ Az AKÖV igazgatóhelyettese, Pech József közülte, hogy van is tudomásuk az ilyen fekete* behord ás-vállalásróL A lakosságnak ugyan mindegy, hogy kinek fizeti ki a tarifa szerint a behordási díjat, de nem mindegy az, hogy külön alku alapon tudja csak behordani a tüzelőjét. Ennél mégis csak nyugod- tabban szeretné mindenki intézni az ügyeit! Az alku vagy sikerül, vagy nem. Vagy olyankor viszik a tüzelőt, amikor az illető kéri, s otthon tartózkodik, vagy nem, s ilyenkor még csak nem is alkudozhat, a szenét lesszórják az utcára. A Tolna megyei AKÖV sorra kapja a különféle kitüntetéseket, kiemelkedő teljesítményeiért, kár, hogy nem zavarja őket az ilyen „szépséghiba”. A TÜZEP-re sem vet jó fényt ez az áldatlan állapot. Mivel a fuvarozás — tüzelő és építőanyag egyaránt — évek óta vissza-vissza térő probléma, a vállalat már gondoskodhatott volna saját fuvareszközökről. Ahol valamennyire is kulturált kereskedelem van, ott nagyon természetes, hogy a vásárolt árut kérésre megfelelő fuvarköltségért, vagy szívességből hazaszállítják. A legtöbb fuvarigény a TÜZÉP-pe! kapcsolatban merül fel, ám mégis ott tartunk, hogy nem elég megvenni az árut, külön kálváriát kell járni a fuvarért. Az AKÖV-nél ászt a felvilágosítást kaptuk, hogy ismét megvizsgálják a lehetőségeket. Ahogy visszaemlékszem, minden évben ez volt a válasz, amikor felvetődött a tüzelőfuvar ügye. Egy időre mutatkozott is némi javulás, de aztán. . . Nem tehetek róla, de nekem rossz előérzeteim vannak. BODA FERENC Négymillió forintos beruházással korszerűsítették a bonyhádi AFOR-telepet. A munkálatokat a múlt év őszén kezdte el a Nehézipari Építő Vállalat. A telep már egy hónappal ezelőtt elkészült és a napokban adták át rendeltetésének a rekonstrukció keretében — másfél milliós költséggel — létesített új üzemanyag- töltő állomást is. Az új benzinkútnál normál és szuperbenzint, valamint gázolajat lehet vásárolni és természetesen különféle kenőanyagokat is. Az egyik kútoszlopot hamarosan keverőfejesre alakítják át, így tetszés szerinti összetételben lehet majd keveréket is tankolni. Az üzemanyag- töltő állomáson — amely mindennap, tehát vasárnap is — reggel hattól este kilenc óráig van nyitva, nagy a forgalom, hiszen nemcsak a bonyhádi és környékbeli autósok-motorosok „látogatják”, hanem a 6-os úton erre járók is. A 6-oson ugyanis nincs a közelben másik benzinkút. Megnyitása óta körülbelül négyszer akkora forgalmat bonyolít le naponta, mint a régi. Népújság 5 1968. augusztus 8,
