Tolna Megyei Népújság, 1968. augusztus (18. évfolyam, 179-204. szám)
1968-08-24 / 198. szám
A megyei parancsnokság hírad ósai antennát telepítenek. Az „ellenséges" csoportot elfogtuk A helikopter 3,55-kor érkezett — „Csata“ a Sárközben Már tizedik órája esett az eső. Az utak .mentén patakok keletkeztek, a hegyekről agyagot, löszt hordott le az eső. A szekszárdi járás területéről ezen az estén munkásőrök indultak gyakorlatra, harci feladat végrehajtására. A járás községeiből tehergépkocsik szállították a munkásőröket a harcfeladat színhelyére. A gyakorlatot vezető Kiss András járási parancsnok harcálláspontjára, — egy magas hegy tetején, ahonnan az egész harci cselekményt végig lehetett kísérni, — tucatnyi terepjáró gépkocsi dagasztotta „úton” lehet csak feljutni: ide jöttek fel a többi járásból érkező parancsnokságok képviselői, hogy szemmel kísérjék a valóságban, térképen kövessék az összes eseményt... Az első rádiójel „ellenséges” gép érkezését jelezte ... parancs repült a jól szervezett híradás nyomán az éterben. Megkettőzött figyelemmel kémlelték az eget, figyelő sávjukat a munkásőrök. A helikopterből 3 óra 55 perckor ejtőernyősök ugrottak ki... Csak a helikopter motorja zümmögött, egyre távolabbról... És abban a körzetben, ahol az ejtőernyősök földet értek, felhangzott az első lövés. Az „ellenség” üldözése ez zel megkezdődött. Valóságos csata alakult ki. Rakéták, gránátok, pirotechnikai eszközök tucatja puffant, villant a hajnalban. S közben, Gál Antal és Farkas Miklós a megyei munkásőr parancsnok helyettesei, és Kiss András járási parancsnok a jelenlevő társ fegyveres testületek, a pártbizottságok képviselői előtt értékelte a munkásőrök tevékenységét. A gyakorlaton, a harcállásponton, és a terepen gyakran feltűntek a munkásőrök között a párt megyei vezetői. Tolnai Ferenc és Somi Benjamin elvtársak éppen olyan izgatottan várták az „ellenség” felszámolásáról érkező híreket, mint a gyakorlatot vezető parancsnokok. A megyei titkár elvtársak sorra járták a fontosabb települési helyeket... Kerekes Miklós, a megyei bizottság és Frei László, a városi bizottság osztályvezetőit ugyancsak a munkásőrök között, a legnagyobb sárban a rejtett figyelőben, az egészségügyi segélyhelyen éppen úgy meg lehetett találni; mint a gyakorlaton részt vevő társ fegyveres testületek képviselőit... Öt óra előtt rádió útján jött a hír: az „ellenséget” elfogták. Rakéták kúsztak a magasba. Piros, zöld, sárga csillagok röppentek száz felé ezen a kora reggeli párás-esős sárközi mezőség fölé. Ázott, fáradt munkásőrök ismét gépkocsira szálltak ... Az 56-os úton sorakozott fel az egység. Itt tartották a gyakorlat értékelését. Általános vélemény mind a gyakorlatvezető, mind a megyei parancsnokság képviselői részéről: jól sikerült a gyakorlat, gyorsan, pontosan hajtották végre feladataikat a munkásőrök A párt vezetői elismerően nyilatkoztak; s dicsérte a munkásőrök harci cselekményét az ideiglenesen hazánkban tartózkodó egyik szovjet alakulat magas rangú képviselője is... És ezután már csak egy kiadós reggeli volt hátra, s kezdődhetett a szekszárdi járás munkásőreinek kétnapos ünnepe... Szöveg: PÁLKOVÁCS JENŐ Az első hír az „ellenségről”, Fotó; BAKÓ JENŐ Egészen rendes embernek látszott. Részegségétől eltekintve modora kifogástalan. Öltönye mérték szerint készült inge, nyakkendője nem külvárosi üzletből való. Bizonyára bánatában iszik. Talán elhagyta a felesége, és italba fojtja bánatát... De nem lehet nős, hiszen nincs jegygyűrű az ujján, s mellényzsebébe se rejtette, mert meglátszana a nyoma. Helen Pokus, a bárhölgy, már elég régen dolgozott a szakmában, hogy pillanatok alatt felbecsülje és kiértékelje vendégeit — Ez a vendég úriember — állapította meg. — A Harward egyetem tanára, vagy mérnök, esetleg ügyvéd. — Szépnek éppen nem mondható — gondolta. — Az orra ferde, az ajka keskeny, de a szeme akár az azó parázs! Nem, ez nem bánatában iszik, hanem dühében — szögezte le. Helen Pokus lesimította hosszú, szőke haját, és közelebb lépett vendégéhez a bárpult másik oldalán. O'Keefe szórakozottan elnyomta cigarettáját, amire éppen az imént gyújtott rá, anélkül, hogy feltekintett volna, felemelte poharát, jelezvén, hogy ismét üres. — 88 — A bárhölgy vállat vont és töltött. Mégis felülkerekedett benne a részvét, az együttérzés — vagy talán a kíváncsiság — s megkérdezte: — Nem inna meg két whisky között egy csésze kávét? O’Keefe legyintett. — Köszönöm — hebegte. — Megmaradok a whisky mellett — C6ak ne lenne olyan megközelíthetetlen — gondolta magában a bárhölgy. — Bosszantotta, ingerelte a konok vendég magatartása. Megpróbált beszélgetést kezdeni vele. — Megkínálhatna egy cigarettával! — mondta. O’Keefe automatikusan a zsebébe nyúlt, egy csomag Lucky Strike cigarettát húzott elő, a nő felé nyújtotta, s voltaképpen most nézett rá először. — Tessék — mondta^ Tüzet is adott. MiköSen a nő az öngyújtóhoz hajolt, haja O’Keefe arcát érintette. Helen Pokusnak nagy gyakorlata volt abban, hogyan kell a férfiakkal bánni... — Milyen ápolt a keze — gondolta magában. — Milyen aranyszőke a haja — állapította meg magában O’Keefe Órák óta ez volt az első pillanat, hogy gondolatai nem jártak a banda körül, amely kitagadta, s megfosztotta zsákmány részétől. — Hogy hívják? — kérdezte — Helen Pokus. Pápaszemes meghajlásszerű mozdulatot tett a magas bánszéken, s majdnem lezuhant. — Az én nevem Joseph O’Keefe — mutatkozott be. — Megiszik velem egy pohárral? — Szívesen — válaszolta a nő. — Mégiscsak sikerült felkelteni az érdeklődését — gondolta. — A Harward egyete men dolgozik? — kérdezte, miután megtöltötte a két poharat. — 89 — — Szabad foglalkozású vagyok — válaszolta a gengszter némi gúnnyal. — Ez jövedelmezőbb, de kockázatosabbig. Helen Pokus ügyesen elleplezte csalódását. Tehát mégsem egyetemi tanár... O’Keefe az ittasság sűrű ködén keresztül a nő bájos arcát látta maga előtt. Egyszerre olyan kutyául érezte magé, mint még soha. Füle zúgott, testének minden pórusából hideg verejték tört elő. Arca elszürkült, elfakult. A magabiztos gentleman álarca lehűlt róla. Ellenállás nékül szabad utat engedett érzéseinek: nem is próbálta meg visszafojtani könnyeit. Helen Pokus tanácstalanul nézte vendégét. Odaintett egy pincért és segítségével betámogatta az irodahelyiségbe. Óvatosan egy heverőre fektették. Helen egy párnát tett. a feje alá; — Ne menjen el, ne hagyjon magamra — kérlelte O’Keefe. Helen mellé ült a heverőre, s kigombolta ingének gallérját. — Szegény ember, ki tudja, milyen bánata van — gondolta részvétteljesen. —■ Csak segíthetnék rajta! ___ M egsimogatta a homlokát. Szeméből még mindig csurogtak a könnyek. Akkor O Keefe hirtelen felült és kiáltozni kezdett: — Átkozott disznók! Egytől egyig kinyírom őket, ha nem adják ki a részemet! A nyakukra küldöm a rendőrséget ...! A váratlan dühkitörés még tanácstalanabbá tette Helent. Üzletember és társai becsapták? De mi köze ehhez a rendőrségnek? Akkor, mintha hályog hullt volna le a szeméről. Ő is olvasta délben az újságokban azt, amiről az egész város beszélt. A nagy bankrablás történetét. Ég természetesen arról is tudomást szerzett, hogy a bank és a biztosító társaságok óriási jutalmat tűztek ki a nyomravezetőnek .. — Szóval ez a pityergő részeg nyomorúság egyike a bankrablóknak! — 90 —
