Tolna Megyei Népújság, 1968. július (18. évfolyam, 153-178. szám)
1968-07-07 / 158. szám
Illés Endre A gyáva Különös, merész orra volt. A szája kissé ferdén futott, mintha régi, mély vágás hasította volna be ezt az arcot. Nem is ajkak válnak ott szét, de egy heges forradás emléke kísért. Mindig erre az arcra kellett gondolndok. Aznap este már egészen égett volt körülöttük a levegő. Ott ültek kettesben a forró kávé gőzében. Kis örvény kerekedett a süllyedő cukor nyomán a sötét habok közt, azután halk bugyborékolás támadt a parányi tengerszemben. — Mondd, Eszter... Péter tudja, hogy itt vagyok? — Szóltam neki... — És mit felelt? — Semmit. Felállt, hogy cigarettáért megy. Nem jött visz- sza. Érezték, hogy a bőrük vékonyabb, mint máskor. — Iszol valamit? — kérdezte az asszony. — Várj. neked is töltök. Sápadt vagy. Eszter kissé előredőlt, rekedten, komolyan mondta: — Ne félts.. nyugodt vagyok. Nem... Mégis hamisan beszélnek. Nyugodtak?' Csak elszántak. Milyen ízetlen már ez a helyzet. ízetlenek ők is... Kezd hinárosodni, rothadni az egész hazug takargatás, mint egy sással lepett zsombék. Nincs más hátra — bele kell lépni, át kell gázolni rajta. Már olyan közönséges részletek vannak, mint Péter asztalán a névtelen levél.., Péter persze mindent tud. Nem várhatnak tovább... bele kell vágni ebbe a gyulladt hazugságba, késsel belevágni, s egészen mélyre hasítani!.., György felállt, odalépett az asszonyhoz, átfogta felső karját, mintha nagyon gyengéden fel akarná segíteni. — Készen vagy? De Eszter hátradőlt, csak az arcával fordult felfelé. Hangtalanul bólintott — „készen’’. Még sohasem volt ilyen az arca: egy skarlátos kisgyerek nézett vissza a férfira, forróságot lehelő, elpárásodott bőrrel, égő, száraz szemgolyóval. Amikor György belépett Péterhez, a férj a másik szoba sarkában ült. Nem fordult hátra, a rádió gombját csavargatta. Tüntető elfoglaltság, kezet sem kell adui. — Szervusz — lépett hozzá György. — Fél órája várunk. — A nyolcórai hírek jobban érdekelnek. — Néhány percre mégis megzavarlak. .. A fiatalabb férfi, megállt mellette, állt, fejét egy közeli könyvespolc élének támasztotta,.. — Hagyd azt a rádiót, Péter..; Mindketten pontosan tudták: most kezdődik. — Ha azt mondom, hogy a hírek jobban érdekelnek, el kell hinned. Ne zavarj, gyere később. A bőrre freccsent kénsav perzsel olyan alattomosan, mint az ostoba fölény. György halántékán gubancba ugrott egy ideg, majd ismét kioldódott: szégyell- te, émelyegve szégyellte magát. Milyen egyszerű, tiszta, s kegyetlen az ő dolga... Ez a szegény komédiás szánalmasan megjátssza most, hogy nyugodt, nem ad kezet, a rádió gombját csavargatja, pedig csak egy hasán lapuló, nyomorult varangy, — neki csak néhány szót kell mondania, s ez a ripacskodás összehüll... Úristen, hát ilyen nehéz kegyetlennek lenni? — Péter, ne játsszunk. Eszter csomagol. (Hát vállalhatja, hogy már összecsomagolt? Már egyedül van!). Eszter csomagol... És én most elviszem. Elváltok. Ezt mégis másképpen kellett volna mondani... Ehhez a váláshoz talán köze van ennek a másiknak is... De már nem javíthatott semmiféle fordulattal... A rádió gombját csavargató férfi hátrarúgta székét, felállt, vértelen, sápadt arccal rámeredt. György tudta, hogy ez a maszk hetek óta készül, és mégis megdöbbent tőle. Az idegen jobbkar most alattomosan, ahogyan a madarak ívelnek fel. hirtelen, alulról fölfelé vágott, de György keze ösztönösen rácsapott az előrelendülő csuklóra és lerántotta a mélybe. Azután a balkézzel ismétlődött meg a jelenet, már bágyadtabban, jóval erőtlenebből. Mintha egymáshoz láncolták volna testüket — a férj jobb- és balkezét iszonyú erővel húzta lefelé a fiatalabb férfi szorítása. De ha egy pillanatig szabadulhatna tőle!... Ezt érezte György is. Ha egy pillanatra szabadon engedné... Milyen erővel vágna arcába ez a lefogott ember, hogy zúdulna rá a gyűlölet, hogy öklözné és szaggatná... S nem kéne-e megengednie? Legalább eigy ütést, — hogy ez a lihegő test lecsillapodjék. .. Ö most itt áll, erősebben, fiatalabban, elveszi Esztert, itthagyja ezt az elárult embert, — valami kárpótlást mégis illenék adni... Lazítani akarta a fogást — s nem ment! Nem tudta elengedni Péter csuklóját. Igen, szereti Esztert! De jobban szereti, mint ez a másik? Honnan tudhatná? Talán csak közelébb tudott lépni hozzá.., ’Valami mégis jár ennek a férfinak, valamiféle elégtétel, igazolás — legalább villanásnyi győzelem, hogy ember maradhasson. így szebb Is, teljesebb is elvenni tőle az asszonyt... De amikor elképzelte, hogyan csattan bőrére az idegen kéz, ez a csontig vágó undor még esztelenebb görcsbe szorította ujjait — nem, nem megy! Meg keil tagadnia Pétertől ezt az elégtételt is! Érezte, hogy gyáva, ordítani szeretett volna, hogy gyáva, öklendezésig fájt ez az ostoba, nyers fölény — s mégsem ment. Valahogy tisztának, nyíltnak érezte eddig a szerelmüket, s most meglátta az igazi arcot: milyen piszkító és lehúzó érzés ez is, mennyire megalázza a védtelen harmadikat — s mégsem tudta elszánni magát az áldozatra. Azután jött egy perc, amikor már vállalta az ütést, de egyszerre beléhasított a világosság: hazudni akar magának — Péter izmai már ernyedtek ... Már elengedheti, nem fog ütni ... Nem ütött. Rángatózó ajakkal fordította el fejét, valahogy oldalt lépett, egyet, majd még egyet, szinte eldőlt, úgy zuhant rá a szégyen és a nyálkahár- tát kaparó keserű íz, szánalmasan, félig szélütötten billegett egyre messzebb Györgytől, s egyszerre belenyekkent a legtávolabbi óriásfotőjbe. „Ha Eszter most bejön, évekig nem fogunk tudni egymáshoz melegedni” — gondolta György. Mert egyedül őrizni valamit — még csata lehet. Lassan-lassan elássuk. De ha ketten amlék- szünk ugyanarra a szégyenre, mindörökre gyanakodva fürkész- szük egymás arcát. Eszter nem jött be. — Péter... ne haragudj, Péter — kezdte dadogva György. Azután egyszerre megérezte, hogy ki kell mennie. Szerette volna megütni magát. És azonnal kiment. bArdosi Németh János: Fény és árnyék KXJNFFY LAJOS HÁZÁBAN Festményeidet az arany zuhatagú teremből zaklatva elhagytam, képeid izzó fénye kisért, a magyar paraszti lét, sárga kalászok tengere, pipacsos dombokon dolgos aratók, cigány ok, s a „Somogytúri gyermektemetés” gyászába bezúgva Párizs, az érzékeny, messze világ, De te csak a tiedet daloltad, a fény, fények ecset-remekeivel. És íme, egy hatalmas fa lombsátora alján puszta sírod döbbent elém, a szegénynél szegényebb gyep-sír Ezer hold ura, te, ki kincseidet, földi javaidat, a köz kezére adtad. árván maradt sirhalmodért könnybe borultam. Ö haza, hazám, be mardosó ez a sivár sír, ennyi gyémántszóró élet utá>Iegalább egy szál lenge virág, zöld repkény futná be a sírt, ahol a hű kedves oldalán porlad dúltan a mester a somogytúri rögben. Jobbágy és paraszt A paraszt szó a régi magyarságban nem egészen azt a Jogaimat fedte, amit a legutóbbi időkig jelöltünk vele, azaz nem csupán a szegény földművesréteget nevezték így. A. századok során, a szocialista földtulajdon bevezetéséig, eléggé éles megkülönböztetések alakultak ki: a zsellér, a földtelen, vagy a kicsiny birtokából megélni nem tudó földműves volt a paraszt, fölötte következett a kisgazda, aztán a nagygazda, avagy megrovó éllel a zsíros paraszt és a basaparaszt. Persze, voltak ezek. közt is, akik tüntető büszkeséggel parasztnak nevezték magukat, mások viszont lealázó élt éreztek benne, s tiltakoztak ellene. Ez a tiltakozás mutatta épp a differenciálódás elevenségét, a fogalom történeti módosulását. A paraszt szó tehát végül vagyoni állapotot jelzett, valaha azonban csupán foglalkozást jelentett. A név, s a foglalkozás viszonyának fordulatait a századok alatt jogtörténetünk tisztázta már, ám ezen itt fölösleges végigmennünk, megelégedhetünk azokkal az utalásokkal is. amiket az irodalom nyújt. Középkori emlékeink parasztnak neveznek mindenkit: urat és szegényt, aki a föld műveléséből, vagy hozamából él; nevezik jobbágynak is, de ennek a szónak már hűbéres vonatkozása van, azaz jobbágy lehetett a nemes úr, a katona, vagy udvari ember is. így mondja a Szent László királyhoz szóló ének: Környőlfekszenek téged császárok, Püspökök, kerályok és jobbágy urak... Tinódi a XVI. században még paraszt-urakról beszél. A mai szóhasználat szerint tehát a jobbágy-úr hűbérest jelentett, a jobbágy-paraszt pedig kishaszon- bérlőt, akinek szolgáltatásait azonban nem egyéni megegyezés szabta meg, hanem országos törvény. Az egész középkoron át a jobbágy nem volt rab, nem volt urának tulajdona; csak Werbőczy törvénykönyve tette szolgává, azaz a középkor rabszolgájához hasonlóvá. Ez a szolgaréteg csakugyan rab volt. meghódított népekből, hadifoglyokból, vásárolt szolgákból került ki, vagyontárgy1-:nt r.zercyelt. s az alkotmány sánc-i~> kívül ált. Erre célozva írja Heltai Gáspár a XVI. század közepén krónikájában, Mátyás népvédő törvény- hozásáról: „Mi és a szent királyok nem jobbágyul adtuk a szegény népeket és falukat a városokhoz, hogy a bírák és tanácsosok rabul bírják azokat... Még a nemeseknek is nem adtuk a szegény népet jobbágyul, vagy rabul, hanem csak. a földet adtuk nékik az ő vitézségekért, hogy majorkodjanak rajta, és a szegénység is major kod jék rajta. És miért, hogy a szegények élik az ő földjüket, azért adjanak nékik a király adója mellett és bizonyos napokon is szolgáljanak nékik; és azért viszontag tartoznak a nemesek véle, hogy gondjukat viseljék és megoltalmazzák őket” (ti. az ellenségtől és minden fosztogatótól). A középkor, vagyis a feudalizmus java idejében a kisebb népsűrűség és a kollektív rend úgyszólván mindenkinek nyújtott életlehetőséget és védelmet. Az Ínség, a szenvedés, a hatalmas- kodás, erőszak, egyéni túlkapások, vagy járványok és háborúk következményeként jelentkezett, s ez utóbbiak a kor vallásos felfogásához híven Isten büntetésének, a Gondviselés javító célzatú fenyítékének számítottak. Parasztnak lenni akkor még nem jelentett vagyoni elesettséget, hanem csak hatalmi alárendelést, s az irodalom nem szűnik inteni a hatalmasokat, hogy ne éljenek vissza helyzetükkel. Hogy ö társadalmi elégedetlenség leginkább a nagy elemi csapások idején tört ki erőteljesebben és öntudatosabban, arra jó példa a XIV. században fellépett óriási pestisjárvány, amely évtizedeken át pusztított világszerte, s amelynek utórezgései száz év alatt sem ültek el teljesen. A fekete halál Dél-Orosz- országból indult el, 1348-ban elérte Angliát, 30—40 évvel utóbb pedig már Kínában öldökölt. Európában huszonötmillió ember hullt el egyesek szerint, Kínában tizenhárommillió; felbomlott a társadalmi rend, gazdasági válság tört ki, s az ínség és a rettegés lázongásokban keresett levezető utat. A föld nyomorgó neue a Bibliára hivatkozott: ..Míg Éva font, Ádám kapált, vr-t a földön ki talált?" — ahogyan Tr>hv Bull. fi „kenti őrült pan” J ári tó költeménye mondta: Wyclif eretneksége, <j husziták mozgalma aligha érthető meg a lelki megrendülés nélkül, mely a nyomorral és a társadalmi felbomlással járt együtt. Az európai parasztlázadások hullámai a XV. században érnek el hozzánk, éppen a huszitizmus közvetítésével, de a mi mozgalmaink kevésbé hevesek és nagyarányúnk. Pozsony megyében Balázs bíró, Nyírségben Márton bíró, Erdélyben pedig Budai Nagy Antal vezetése alatt támadt fel a parasztság. Budai Nagy Antal serege kétszer is szétverte a nemesek hadait, s végül is Kolozsmonostoron egyezséget kötöttek. Csodálatos dolog: ebben a szerződésben szinte a paraszt-rend megteremtésének csíráját, illetve követelményét lelhetjük meg; egyik pontja így szól: „Évente az Vr mennybemenetelének ünnepe előtt minden falunak, vagy mezővárosnak két-két okos örege gyűljön össze Bábolnahegyen avégett, hogy megtudják. nem sértette-e meg szabadságukat valamelyik nemes. .. Keressék meg a szent királyok leveleit, s ha megtalálták, a szent királyok adta szar badság lépjen életbe; ha nem. a most kötött egyezség legyen irányadó mindörökké”. Utóbb azonban a nemesség mégis felülkerekedett, leverte a paraszt seregeket, * az egyezség semmivé lett. Ebben a merev szembehelyez- kedésben már a hanyatló, elfajuló feudalizmus szelleme érvényesül, melynek pusztításait egy-egy Mátyás „igazságos” uralma ideig-óráig feltarthatta, de amely a fék eltörése után annál önzőbb és vakabb kíméletlenséggel hatalmaskodott. A föld népe mind jobban érzi kiszolgáltatottságát, a féktelen, „istentelen" reneszánsz-főur dk igáját, s a mélyebb vallásos megerősítés szükségességét. Nem véletlen, hogy a protestantizmus és a parasztlázadás egyszerre kél föl Németországban, s hogy nálunk a Konstantinápoly ellen induló Dózsa György keresztes hada az urak ellen fordul. Hunyadi János ugyanezekkel a seregekkel tartotta fel a törököt félszázadon át. Werbőczy aztán a bosszút foglalta törvénybe, a jogfosztott paraszt megszűnt a haza polgára lenni, Mohácsnál már magára maradt a nemesség, s bű' ■ ''övetkezéseképpen el is ve az országot. VÁRKONY1
