Tolna Megyei Népújság, 1968. július (18. évfolyam, 153-178. szám)
1968-07-31 / 178. szám
Áldás vagy teher? Él Bonyhádon egy beteges gyári munkásnő (súlya nincs több ötven kilónál), aki nem dúskál az anyagiakban, de oly nagy a szíve, hogy felkarolta és vesződik a nála hagyott gyermekkel. A szülőanyát erőltetni kell, hogy emlékezzék. Idegeneknél hagyta 1967. november 13. Újszülött gyermekével a kariján, fiatal, barna asszony kopogtatott be Bonyhádon, a Táncsics Mihály utca 8-as számú ház ajtaján. A szomszédasszony kalauzolta, jó emberek, próbálkozzék náluk. Éjszakai szállást kért a jövevény Dankó Andrásnétöl, a ház tulaj donosától. — A múlt éjjel az itteni szállodában aludtam a kicsivel, de tovább nem maradhatok, azit mondták, nincs üres szobájuk. Befogadnának-e ma éjjelre? — kérdezte. — Mit tegyünk? Télvíz Idején nem küldhetünk el egy anyát egy pólyás gyerekkel. Itt alhatnak ma éjjel — válaszolta a sovány asz- szonyka. — A fiatal nő másnap egyezséget ajánlott szállásadójának, vállalja el addig a csecsemőt, amíg otthon elintézi, hogy haza- vihesse. ígérte, hogy fáradságát megfizeti, és egy hónap alatt mindent elrendez. A rokkantsági állományban lévő mun'kásasz- szony vállalta a gondoskodást. A kéthetes csecsemő nála maradt, a fiatalasszony pedig elutazott Szekszárdra. Azóta kitavaszodott, lassan elmúlik a nyár is, az egy hónapból nyolc lett. de még mindig ott van a kislány. A furcsa kezdetet Dankóóknál türelmes, dolgos hétköznapok követték. Gondoskodásuk révén a ráncos kis újszülöttből viruló kislány fejlődött, akinek helyzete még mindig átmeneti. Kétségessé vált, mi lesz vele, merre vezet Gizella útja? Utána a vízözön ? Az elhagyott, szépen cseperedő apróság felkarolásának gyorsan terjedt a híre. Amikor sétálni indulnak a kis vendéggel és az azóta született párhónapos unokával, körülsereglik őket, gyönyörködnek bennük. A környékbeliek figyelemmel kísérik a kicsinyek fejlődését. Egy-egy kis rékli, párnahuzat a jele, hogy mások is szívükön viselik a háromnegyed éves kis Gizella sorsát. — Az bánt, hogy ennyire becsaptak. Eltelt egy hónap, kettő, három, most már nyolc. Eleinte küldte a pénzt, de most már hónapok óta hiába várom — mondja könnyes szemmel Dankó And- rásné. — Úgy látjuk, most már nem is érdekli az anyját, ez a mi kislányunk. Elvált asszony, szegénykémet valahol összeszedte, majd eldobta magától — mondja elfőtt ódott édesanyja helyett Mayer Mártonné. — Látogatóban járt tti? Látták azóta? — Nagy keservesen, a sokszori sürgetésre háromszor jött el ide. Még egy csokit sem hozott a gyereknek. Amikor a kislány hathónapos lett, összepakoltam és bevittem Szekszárdra. Tisztázni akartam, mondja meg nekem, mi a szándéka. Nagyon lehordtám. Milyen jogon kívánja, hogy a gyermekeim, vagy én tartsam el az övét? A szüleivel és — a mérnökemberrel kötött házasságából származó — két gyermekével él együtt. A szülők tőlem akkor tudták meg, hogy harmadik unokájuk is született. Rettenetes. Pedig tanult nő a kis Gizella anyja. — Náluk akarta hagyni? — Arra gondoltam, de nem volt lelkem hozzá. Azt mondta nekem, elemészti magát, ha otthagyom a kicsikét. Hogy hagyjam ott ezek után? Visszahoztam. Várom. majd csak határoz, vagy állami gondozásba kerül, vagy küldi a pénzt. Nehezít, hogy ígér, mindig csak ígérget — mondja Dank óné, aki hétszáz forintos rokkantsági díjából él, hónapok óta ezt osztja meg a kis jövevénnyel. Gyereksírás hallatszik a szomszédos szobából. Mind a két asz- szony ugrik, felébredt a kis Gizella. Behozzák. Patvolat öltözékben, óriás nagv hámész szemekkel tekintgél. Mint a reklámokon, egészséges, erős, gyönyörű gyerek. Ö az, aki nem kell az anyjának? A kilenc kilónyira gyarapodott kislány námás, gödrös kezecskéivel o*rtín erősen kapaszkodik a törékeny asszonyba. mintha tudná, itt igazán szeretik, ragaszkodnak hozzá. Arany fülbevalója a vő szeretedét bizonyítja. A két asszonv ú.gv mes“l a járókát rázó aorósáe tetteiről, ahogy az éde=anva szokott eszmélő gyermekéről idézgetni. Számon tartják — Most már nem adom állami gondozásba. Tudom, hogy náluk jó helyen van, jobban szeretik, mint egy édesanya. Ki fogom fizetni a tartozást, velük neveltetem — ismerteti mai álláspontját. — De mikor fizet? Nem kívánhatja él attól a munkásasszonytól. — Emlékeztetem felelőtlenségére. Július 2-án küldött Bony- hádra egy táviratot, ígérve, hogy másnap fizet. Dankóék azóta is várhatják, pedig gyermekkocsit szeretnének venni a pénzből, hogy sétálni vihessék a gyereket. Időközben bejön az igazgató, ő is bekapcsolódik a vitába. Szavára megérik elhatározása, beáll a fordulat. Sírva kéri ne írjuk meg a nevét, mert kompromittálná elvált férjét. (Nem az a baj. hogy megtörtént, hanem az, hogy megírják?) — Pár nap türelmet kérek, rendezni fogom. Higgyenek nekem. Lehet-e neki hinni a történtek után? Próbáljuk meg. Megállapodásunk értelmében, négy nap múlva bemutatja igazgatójának a rendezést bizonyító csekket. Átmenetileg megoldást hozhat ez is. Nem állhat azonban mindennap mellette valaki, aki szorítja kötelezettségeinek teljesítésére. A jó kezekben lévő, szere- tetet, gondosságot sem nélkülöző Gizella sorsán lendíthetne, ha az anya — nemtörődömségével sza kítva — állami gondozásba adná a gyereket. Akkor lenne teljes biztosíték a járandóság rendszeres folyósítására. És most? Igazgatója számon tartja, hogy szavának álljon. Rászorítja, hogy tartsa magát a megállapodáshoz. Ha nem sikerül, keressenek és találjanak megnyugtató megoldást a gyámügyi szervek. Szükség szerint mi is visszatérünk a gyermek sorsára. Egyik anyának áldás a gyermek, a másiknak teher. SOMI BENJAMJNNÉ rzi IK • • « (MTI fo to — Fehérváry Ferenc felvétele.) Cyüjtőtalálkozó Kaposváron Augusztus 16—18-ig Kaposváron rendezik meg az V. országos önkéntes néprajzi és nyelvjárási gyűjtők találkozóját, amelyre az ország minden részéből érkeznek meghívottak. Különböző foglalkozású emberek: gyógyszerészek, tanárok, tsz-tagok, fotóriporterek. A munkaülések témaköre: nyelvjáráskutatás, társadalmi kultúra, folklór, anyagi kultúra, előadóik a gyűjtők. Megyénkből augusztus 17-én Sebestyén Ádám kakasdi tsz-tag számol be a munkájáról a bukovinai András- falva népszokásairól. Előadásához hozzászól dr. Andrásfalvy Bertalan, a Magyar Tudományos Akadémia dunántúli tudományos intézetének munkatársa. A megyei résztvevők csoportját Égető Melinda néprajzos mú- zeológus vezeti. A csoport tagjai: Csiszer József a cikói művelődési ház igazgatója, Bognóczky Enikő tanár Bonyhádról, Zoltai Pál tanár Kisvejkéről, Kelemen Zoltán tanár Szekszárdról. A háromnapos találkozó záróakkordjaként néprajzi filmbemutatót tekintenek meg a gyűjtők, és tanulmányi kirándulást tesznek Szennára. Építkezők figyelem! Baranya—Tolna megyei Téglaipari Vállalat Központjánál, Pécs Rákóczi út 11. Telefon: 22—43, 15—89 Telexszám: 23—06. A termelési többletre B—30-as blokktégla, kettős méretű falazótégla és magasított tégla megrendelhető, rövid szállítási határidőre. (352) Crák hosszat kell várni a városszéli nagyvállalat irodaházában a tisztviselői beosztásban dolgozó anyára. Munkahelyén vakbélműtétről beszélt, tavaly októberben ezen a címen volt innen távol. Az újszülött a két évvel ezelőtt elvált apa nevét viseli. Az asszony a gyerektartással együtt havonta 2900 forint jövedelemmel rendelkezik, Gizellán kívül két fia van, a kisebbik vak. Amikor Dankóné kéréssel fordult a pártszervezethez, megígérte. hogy mindent rendezni fog. Mindent ígért, semmit sem tett. Végre előkerül. Híres bőbeszédűsége cserbenhagyja, amikor látogatásom célját említem. — Ha ennyire terhére van ez a gyönyörű gyerek, talán nem kellett volna megszületnie... Mi a maga véleménye erről? Lehajtja fejét, szemét törölgeti- , _ , — Most már tudom, hogy felelőtlenség volt tőlem. Hónapokig nem tudtam, hogy mi van velem, aztán meg elkéstem, így meg kellett szülnöm — adja magyarázatát — Pedig nem először szült. Mégis, hogy képzeli el a kislány sorsát? — érdeklődöm. Felidézem a gyámügyi hatóságnál korábban tett nyilatkozatát: „Intézetbe nem adom, csak akkor, ha olyan fogadná örökbe, akinél jó helyre kerül. Ha ez nem sikerül, fizetni fogok a neveléséért”. A Bonyhádi Cipőgyár felvesz 8 Általános ISKOLÁT VÉGZETT fiúkat, cipőipari tanulónak. Jelentkezés a vállalat oktatási vezetőjénél. (320) Újmódi városatyák... jk szenvedélyes hangvételű interpellációkat hallgatom és a költő szavai visszhangzanak emlékezetemben: Nem elég jóra várni, a jót akarni kell, És nem elég akarni, de tenni, tenni kell. A tanácsülés, amely eddig a legteljesebb egyetértés jegyében zajlott, már vége felé tart. Az interpellációkat megelőzően kérdeztem súgva egy inellettem ülő fiatal városatyától, hogy mindig ilyen csöndesek szoktak-e lenni az ülések? Élénken tiltakozott. Bevallom, inkább hittem a szememnek és fülemnek mindaddig, amíg sor nem került erre a napirendre. Most bocsánatot kell kérnem gondolatban, hiszen látnom és hallanom engedik a felszólalások, hogy a termet betöltő asztalsorok mellett nem kényelmes, bólogatásra hajló emberek ülnek. Egymást követik a feleletre váró, intézkedéseket sürgető interpellációk. A város körzeteinek gazdáiként emelkednek szólásra ezek az újmódi városatyák, beszélnek az utak tisztán tartásának, gondozásának fontosságáról, a már közművesített területek felelösebb őrzéséről, a vízszolgáltatás, a köztisztaság problémáiról. Kis méretekben a parlament ülésére emlékeztet most a tanácskozás: a város lakosságának képviselői mondják el mindazokat a gondokat, igényeket, amelyek az embereket foglalkoztatják. m felmerülő problémákra elhangzó válasz ” játékos gondolatot sugall. Vajha a televízió követítette volna ezt a tanácsülést, mit szólnának a város lakói? Az adott problémák megszüntetéséért szekszárdi vállalatok a felelősek! Ezen a ponton válik még szenvedélyesebben követelővé a tanácskozás. — Egészséges lokálpatriotizmusra van szükség! — Megengedhetetlen, hogy ^szekszárdi telephelyű vállalatok, intézmények hanyagolják el határozatokba foglalt feladataikat! Ez a város, amely nagyobb arányú fejlődésnek az iparosítással lendült, nemcsak egy város, hanem a megye székhelye is. Fejlesztésének, terveinek végrehajtása, a menet közben adódó problémák napirendszerű megoldása közügy. Joggal várjuk el a város fejlődésében szerepet játszó vállalatoktól, hogy nagy és kicsi teendőiket a város lakossága iránti felelősségtől áthatva, a város szeretedének jegyében végezzék. Nem arról van itt szó, hogy minden anyagi és egyéb erőt Szekszárd javára akarunk megszerezni, senki sem a lokálpatriotizmus eltorzulásait követeli. De követeli és indokoltan, hogy a város korszerűsítését szolgáló intézkedések ne szürküljenek elintézetlen adminisztrációs intézkedésekké. Nem elég jóra várni, a jót akarni kell! — Szeretni kell a várost, okos, gyarapító szeretettel! Bizonyos vagyok benne, hogy sok meghallója lesz e sürgető felhívásnak. Hiszen nem véletlen, hogy valahány interpellációból ez a sürgetés izzóit. ua fa ez a közéleti izzás a város közhangulatává válik, nehéz helyzetbe kerülnek a halogatók, akik a városfejlesztés apró munkáinak fontosságát lebecsülik még ezután is! A Tarcsay-lakótelepen elloptak néhány akna- fedlapot, pótlásukra már korábban határozat született. A határozatot nem hajtották végre. A mulasztás „hősei” szekszárdi emberek... De azok-e igazán?! A Batthyány utcában néhány méteres csőhosszabbítással már 1964-ben meg kellett volna csinálni a vízbekötést, hogy az itt lakók ivóvízproblémája megoldódjék. 1968-at írunk! Mit tud felhozni mentségére a Víz- és Csatornamű Vállalat és mit azok, akik a két tanácsülés között eltelt időszakban elhanyagolták folyamatos tennivalóikat, a területüket képző utak tisztán tartását, az útburkolat-beszakadás kijavítását és igy tovább? |tan abban sok igazság, hogy ha a tele- “ vízió közvetíti a tanácsülést, a közvélemény derült volna a sok, nevetségesen kicsi probléma etíntézetlensége miatt. De meg is nyugadhattak volna az emberek, látva, hogy a csodákra képes köztudatra apellálva felfedezést nyert egy hatalmas erő, a lokálpatriotizmus lassan gyökeret verő, de szélesen ható ereje. Tegyünk többet a városért! L. I.
