Tolna Megyei Népújság, 1968. július (18. évfolyam, 153-178. szám)
1968-07-21 / 170. szám
Konsztantyin Pausztovszkij : MACSKA a kasán Kétségbeestünk. Nem tudtuk, hogyan csípjük el ezt a rőt dögöt. Kirabolt bennünket, minden éjjel. Olyan ügyesen bújt el, hogy egyikünknek sem sikerült meglátnia. Csak egy hét múlva derült ki — végre-valahára —, hogy a macskának tépett fülei vannak és hogy hosszú farkából is hiányzik egy darab. Ilyen volt ez a macska. Ezért, no meg különösen villogó szemei miatt aztán Csórónak neveztük el. Mindent lopott: halat, tejfölt, vajat, kenyeret. Sőt, egyszer a kamrában szétszabdalt egy konzervdobozt, amelyikben a gilisztákat tartottuk. Nem etie meg, de a szétrombolt doboz köré oda- sereglettek a tyúkok és 'felfaltak egész gilisztakészletünket. S mikorra elérkezett a tetem- rehívás ideje, a tyúkok kinn feküdtek a napon és nyögtek. Mi körülöttük ténferegtünk alkozód- va — no de a halászatnak már befellegzett. Majd egy hónapba is beíetel- lett, amíg a rőt macska nyomára akadtunk. A falusi gyerekek segítettek nekünk. Egy szép napon lélekszakadva vágtattak oe hozzánk, hogy Csóró hajnalban át- viharzott a veteményesen Iogai közt egy sügéres hordócskával. Lerohantunk a pincébe és felfedeztük, hogy a kis hordó bizony eltűnt. Tíz kövér sügér volt benne, azok amiket a Holt-mederben fogtunk. Ez már nem is tolvajlás volt, hanem rablás. Rablás fényes nappal. Megesküdtünk, hogy elfogjuk a macskát, meglakol gaztetteiért. Rajta is kaptuk, még aznap reggel. Az asztalról elcsent egy jó' darab májashurkát és felmászott vele egy nyírfára. Elkezdtük rázni a fát. Csóró elejtette a hurkát és ez éppen Ruvim fejebúbjára esett. A macska fent- ről méregetett bennünket vad szemeivel és fenyegetően berzenkedett. De nem volt számára menekvés és kétségbeesett lépésre szánta el magát. Félelmetes fújással levetette magát a nyírfáról, a földre vágódott, felpattant mint egy gumilabda és hajrá a ház felé. A mi házunk meglehetősen kicsi volt. Elhagyott, isten háta mögötti kert közepén állt. Éjszakánként mindig felébresztett bennünket a vadalmák koppanása, amint az ágakról a deszkatetőre potyogtak. A házikóban horgászszerszámok, sőrétek, almák, száraz levelek hevertek szerteszéjjel. Csak háltunk benne. Egész nap, kora reggeltől késő estig a megszámlálhatatlanul sok patakban meg tavacskában halásztunk, tábortüzeket gyújtottunk a partmenti csalitos- ban. Hogy a nagytóhoz érjünk, apró ösvényt kellett kitapossunk a magas, dús fűben. A virágok pártakoronái fejünk felett himbálóztak. sárga virágporral szórták be vállunkat. Estefelé értünk haza, fáradtan, napégetten, ‘vadrózsáktól összeszurkálva cipeltük haza az ezüstszínű halak csomóit és minden alkalommal a rőt kandúr kalandozásairól szóló történetekkel fogadtak bennünket. • No de végül is rajtavesztett. Bemászott a kazán egyik búvó- lyukába a ház alá. Innen pedig nem volt más kiút. A nyílást elzártuk egy halászhálóval és 'Vártunk. De a kandúr csak nem iött. Mérgesen fújt. mint valami föld alatti szellem, s— Konsztantyin Pausztovszkij (1892—1963) ismert szovjet író halála alkalmából közöljük elbeszélését. szüntelen, s anélkül, hogy akár egy csöppet is kifáradt volna. Elmúlt egy óra, kettő, három... Már régen le kellett volna feküdnünk aludni, de ő még mindig fújt, tombolt a ház alatt s mi már kezdtünk idegeskedni. Ekkor végre elhívtuk Ljony- kát, a falu cipészének fiát. Ljony- ka híres volt faluszerte rettenthetetlen bátorságáról és talpraesettségéről. Rábíztuk, csalja ki valahogy a macskát a ház alól. Ljonyka vett egy selyem horogzsineget és rácsomózta egy napközben fogott hal farkára, majd behajította a búvólyukba. A fújásnak hirtelen vége szakadt. Rágcsálást, szilaj ropog- tatást hallottunk — a kandúr megragadta fogaival a hal fejét. Ráharapott halálos harapással. Ljonyka pedig lassan elkezdte húzni a zsineget kifelé. Csóró eltökélten szegült szembe, de Ljonyka erősebb volt, no meg a macska semmi áron nem akarta elereszteni az ízletes ajándék-zsákmányt. Egy perc múlva a nyílás száján megjelent a macska feje a fogai közé szorított hallal. Ljonyka elkapta Csórót s felemelte a földről. Először vettük szemügyre, amúgy istenigazából A kandúr lehunyta szemeit, füleit feszesen, koponyájához szorította s farkát mindenesetre behúzta maga alá. A rablások ellenére, bizony véznának tűnt ez a tűzvörös, sárgafoltos csavargó. Ruvim hosszasan nézegette, majd némi töprengés után megkérdezte: — No, és — most mi legyen vele? — Verjük meg, — mondtam én. — Nem használ — felelte Ljonyka. Már „gyerekkora” óta ilyen a „jelleme”. Inkább adjatok neki enni egyszer rendesen. A macska várt, lehunyt szemmel. Megfogadtuk a tanácsot, bevonszoltuk Csórót a kamrába és pompásan megvacsoráztattuk; adtunk neki diszncsült-pecsenyét, sügérkocsonyát, túróslepényt és tejfelt. A macska több mánt egy óráig falatozott. Annyira jóllakott, hogy ingadozva jött ki a kamrából, leheveredett - a küszöbre. Pimasz tekintettel nézegetett bennünket. Megmosakodott, majd sokáig prüszkölt, aztán mereven feltartott fejjel hengergőzni kezdett Ez biztosan annyit jelent, hogy meg van elégedve — gondoltuk. De már féltünk is, hogy ledörzsöli a szőrt a tarkójáról. Aztán hátára penderült, elkapta a farkát és harapdálni kezdte: köpött egyet, a kemencéhez vonult, elnyúlt rajta és békés horkolásba fogott. Azóta már hozzánk szokott, együtt lakott velünk — és nem is fosztogatott többé. Sőt, már másnap reggel páratlan és nemes cselekedetet hajtott végre. A tyúkok felmásztak a leérti asztalra és nagy tolakodás, karattyolás közepette nekiláttak szedegetni egy tányér pohánkakásából. A macska a méltatlankodástól remegve hozzájuk lopakodott és az asztalon termett. A tyúkok kétségbeesetten leröppentek Feldöntöttük a tejesköcsögöt és tollaikat hüUajtva, kiinaltak a kertből. Elöl, sűrű csuklások között, egy ostoba, hosszú lábú kakas szedte a lábát. A kandúr utánavetette magát. Ónk úgy repült a kakasról a toll. meg a pihe. És bensejében minden ütésre valami puffant, kongott — mintha a macska gualatt mákarddal csapdosta volna. A kakas ezután révetegen feküdt egy darabig, szemeit, forgatta és halkan nyögdécselt. Leöntöttük hideg vízzel — erre felocsúdott. Ettől fogva a szárnyasok sem mertek rossz fát tenni a tűzre. Meglátják a kandúrt és máriis kotkodácsolva, lökdösődve isz- kolnak. A kandúr pedig úgy jár-kel a házban és a kertben föl s alá, mintha a gazda, de legalább is felvigyázó volna. Vagy éjjeliőr. Fejét a lábunkhoz dörzsöli. Vigyázni kell vele, mert szőrcsomókat hagy az ember nadrágszárán. Fordította: RAÁB GYÖRGY KÁLDI JUDIT: LEÄNYFEJ LOVÁSZ PÁL: Homo recidivus Ölt kővel, bunkóval, gyors mérges nyíllal, a kor haladt, s ő több sikerre tört, karóba húzott, élőről bőrt nyúzott, nyers, ugató kínban gyönyörködött. Uj eszközt fondorlattal párosított, kard, puska, ágyú, gép forgott kézéi testére torz tudás szárnyát csatolta, s röpült a kiontott vér tengerén. Csillagcél hívja, másvilági lángok fényén megcsillan tisztult benseje — s remegve érzi: vissza miként húzza emberségének szörnyű gyökere ARVO TCRTIAINEN: Zúg, pezsdiil... Zúg, pezsdül a város a fekete kő körül. Öt tornya a többieknél magasabbra szökik. Délen a tenger, északon: erdőkbe vágtató vonatok földhátak, tengerszorosok, szigetek. Éjszaka menj ki a fekete kőhöz, májusban mikor a levelek kibomlanak, szeptemberben mikor a levelek elfáradnak s lehullanak, kettőtől négyig alkalmas pillanat, hallgathatod: hogy merül ki a város a tengerből, hallgathatod: hogy hallgatja saját lélegzését, érezheted a város orreimpáiban a só szagát. Finnből fordította: Képes Géza Arvo Turtiainen 1904-ben született Helsinki külvárosában, szegény szabó fiaként. A finn munkásmozgalommal már kora ifjúságában szoros kapcsolatba került. Eddig kilenc verseskötete jelent meg. Annak idején megérdemelt sikert aratott börtönnaplója, „Az 503/42 számú ember” amelyet 1941-től 44-ig szenvedett fogságában irt. Kalló István : A kockás lehajtja fejéh A szénnel megrakott autó a járda mellé állt. Két férfi mászott ki a vezető mellől. Egyikük — rongyos atlétatrikóban, kezében papírok zizegtek — megnézte a háztáblát s visszaszólt a másiknak, egy kockásingűnek: — Ez az... — és bement a kapun. — Gyere hátrább egy kicsit! — mondta a kockás a sofőrnek, s mikor a kocsi elérte a kapu vonalát: — Állj! — üvöltötte. Fenn, a szén tetején, harmadik ember üldögélt. Piros svájci sapkáját egészen szemöldökéig lehúzta. Lustán, kelletlenül segített leengedni a plató hátsó oldalát. Mikor a trikós egy öregasszony kíséretében visszatért az utcára, előkészítette a mérleget a rakodáshoz. Kirugdalta a széndarabokat alóla, ide-oda rángatta, hogy jobban feküdjön, aztán vedlett kosarat dobott rá. Lecsapta a támasztékot — a mérleg nyelve megbillent. — Idenézzen, mama! — mondta a trikós. — Kitárázzuk a mázsát ... A pirossapkás néhány anyacsavart vett elő nadrágzsebéből, s a mérlegtányérba rakta. A nyelvek hintázni kezdtek. — Van játéka, mi? — folytatta a trikós és a papírokba nézett: — Hét mázsa jár magának, tíz kosár, mert egybe hetven kilót szedünk... — Mennyit? — kérdezte az öregasszony, füléhez emelve kagylóvá formált tenyerét. — Hetvenet! — kiáltott feléhajolva a trikós. — Süket a nyanya, mint a nagyágyú... — kacsintott a kockásra. Közben a pirossapkás, elnyomva egy ásítást, munkához látott. A súlytartóra csak egy öt és fél kilóst tett, aztán gyorsan kézbe kapta a lapátot és pillanatok alatt telehányta a kosarat. — Szóval, értettük egymást, mama? — szólt megint a trikós. — Tíz kosár lesz ... Számolja! — Zsebbe gyűrte a szállítólevelet, markába köpött, hátára rántotta a tele kosarat és kissé meghajolva elindult a kapu felé. Az öregasszony riadtan pislogott ide-oda: az autóról az emberekre, az emberekről a mérlegre, aztán megint az emberekre. Feszülten figyelte, mit beszélnek, mindent meg akart érteni. Mikor a trikós az ►első kosárral belépett a kapun, tétován utánalépett, de észbekapott, köténye zsebéből papírt és ceruzát vett elő; körüményesen ikszet rajzolt rá s már csak arra ügyelt, hogy el ne tévessze ikszelt: — ket-tő... há-rom ... Az emberek gyorsan dolgoztak. Pengett a vaslapát, nyoszörgött a vesszőkosár; szinte futottak a teher alatt. Izmuk táncolt az erőlködéstől, verítékük csíkoKat húzott szénporos homlokukon. Alig múlt el negyedóra. — Tíz kosár, hét mázsa. .1 — állt az öregasszony elé a trikós és nyújtotta a szállítólevelet. — Itt írja alá, mama! — Igen... Mindjárt... — Gyorsan utánaszámolta ikszeit. — Tíz... — és nagy ákombákomok- kal a papírra erőlködte nevét. Üres kosarát lóbázva ekkor jött ki a kapun a koskásingű. — Végeztünk, mama! — kiáltotta. — Jól hajtottunk, ugye? Az öregasszony bólogatott s egyre csak azt hajtogatta: — Hálistennek, kedves fiaim ... — aztán köténye alá nyúlt s egy tízforintost húzott elő. — Ezt tegyék el... — mondta. — Többet sajnos nem tudok... — s a trikós felé nyújtotta a pénzt. — Menjen már, mama — ugrott közbe a kockás, hatalmas lapáttenyerével lenyomva az öregasszony vékony karját. — Mit akar?! Kapunk mi eleget..: Nem kell nekünk a magáé!... — aztán óvatosan megfogta csontos vállát, megfordította s betuszkolta az udvarba. Még a kaput is behúzta mögötte. Egy pillanatra megmerevedtek a többiek. A megrökönyödéstől megkezdett mozdulatuk is befejezetlen maradt. / Először a pirossapkás tért magához. A szénre dobta a lapátot és leugrott a platóról: — Meghülyültél?! — Mit játszod meg magad?! — támadt rá a trikós is. — Mi vagy te? — Mennyit akart adni? — szólt ki a sofőr a fülkéből. — Csak egy tizest... — düny- nyögött a kockás és megvonta a vállát — Tíz forint neked nem pénz?! — kiáltott a trikós. — Mért nem engedted, hogy elvegyem? — Mit akartok? — gyűlt pirosra a kockás. — Nektek semmi sem elég?!... — Kuss! Elég legyen!.:; ■— csattant a trikós és egy gyors mozdulattal elkapta a kockás mellén az inget. — Ha még egyszer ilyet canálsz, mehetsz a francba! Nem) dolgozunk veled, érted? A kockásingű védekezésre készen kapta fel a kezét, de a trikós nem ütötte meg. Pár pillanatig még szemtől-szembe álltak egymással, aztán a kockás lehajtotta a fejét. A fal mellé hátrált, izzadó tenyerét végigcsúsztatta a szemcsés felületen, nagyot sóhajtott s imbolygó léptekkel a kocsihoz ment. Szó nélkül bújt be a sofőr mellé. A nyomában baltagó trikós előtt nyitva hagyta az ajtót.
