Tolna Megyei Népújság, 1968. július (18. évfolyam, 153-178. szám)
1968-07-20 / 169. szám
Grúziái föld tett Vologyánk. Most látjuk, hogy milyen nagy becsben tartják az 6 és társai emlékét azok, akikért életét adta ... a gyönki síron A falu felett emelkedő dombon több mint száz szovjet hős alusz- sza örök álmát. Sokaknak neve ott áll, aranybetűkkel az emlékoszlopokon, de még többen csak így szerepelnek: ...és tizenhárom ismeretien orosz katona : .. és huszonegy ismeretlen orosz katona ... Nemzeti ünnepeinken eljönnek ide a gyönkiek, hogy leróják kegyeletüket és hálájukat azoknak, akik életüket áldozták a magyar nép szabadságáért. De eljönnek máskor is. Hogy ápolják a sírokat, megöntözzék a virágokat. A mai ünnepség nem kapcsolódik évfordulóhoz. Mégis, legalább százötvenen jöttek el. Fiatalok, idősek, üzemek, vállalatok, hivatalok, iskolák küldöttei. Vincze György, a nagy polgárháború veteránja, mellén az ötvenedik évfordulón kapott szovjet kitüntetéssel. Úttörők, akik szüleik, nesát hazánkban ... Nem feledjük a segítséget és a tengernyi áldozatot. Ezért soha sem mulasztjuk el leróni kegyeletünket a hősök, az igazi hazafiak és internacionalisták emlékművénél. Erről a helyről mondok köszönetét kedves vendégeinknek, hogy ilyen bátor és igaz hazafiakat, hősöket neveltek ... Fogadják együttérzésünket a gyászban és a fájdalomban. Érezzék magukat jól hazánkban és községünkben, fogadják mindnyájunk meleg baráti, elvtársi szeretetét... Nagyezsda Zsabina a Tbiliszi-i orosz nyelv és irodalomtanárnő, elcsukló hangon emlékezik visz- sza azokra a szörnyű napokra, amikor hírt kaptak bátyjuk el- estéről. — Nagyon nehéz most beszélni, amikor újból átéljük azokat az időket, amikor szeretett A gyászinduló hangjai mellett helyezik el a koszorúkat és virágokat a sírokra az ünnepség részvevői. Vologya emlékművére egy zománctábla is kerül, a húszéves fiatalember mosolygós arcképével. És elhoztak Grúziából egy maréknyi barnás fekete földet is. „Vologyánk, pihenj békében. Melegítsen Grúzia földje.. .” Az ünnepség után a vendéglátóknál, a tűszelepüzem „November 7” szocialista brigádjánál beszélgetünk. A meghívásról, az útról és ... megismerik a brigád tagjai nemcsak a Zsabin családot, hanem a huszonhárom éve elhunyt Vologyát is. ... Ahogy kimaradt az iskolából, tizenhat éves korában már katona volt a fronton. Bátor, fegyelmezett, jószívű fiú volt. Emlékszem, még kicsi korában, amikor sétáltunk az erdőben, azt mondta: „Papa, adjál nekem egy rubelt. Veszek egy ejtőernyőt, felmászok a fára és leszállók vele. Ez jutott eszembe, amikor írta a frontról, hogy sikeresen teljesített egy nehéz feladatot, az ellenséges vonalak mögött dobták le ejtőernyővel.” — Nekem azt írta utolsó levelében, hogy nagyon szép ország Magyarország, hasonlít Grúziához. Csak egy a baj, hogy nem érti az emberek nyelvét. Sokat fog mesélni, ha befejezik a háborút. szétzúzzák a fasisztákat... — Én eljutottam Berlinbe, ott voltam, amikor angol, amerikai és francia katonákkal együtt ünnepeltük a győzelmet — mondja Tatjána, aki mint ápolónő szolgált a fronton. A nagy örömbe bánat is vegyült. Akkor tudtam meg, hogy Vologyánk nincs többé. Zsabinék azonban nem voltak egészen biztosak benne, hogy Vologya elesett. Egyik bajtársa írta meg, hogy súlyosan megsebesült, mindkét lábát ellőtték, kórházba került. Valószínű, hogy belehalt — valahol Ausztria környékén — sebesüléseibe. Hivatalos értesítés azonban nem jött. Soikáig pislákolt a remény, hogy talán még él valahol. Ezért okozott fájdal- mat is a gyönkiek levele, hogy itt van a községben Vologya sírja. Fájdalmat, azonban megnyugvást is... Gyönkön már évek óta keresik a szovjet hősi temetőben nyugvó katonák hozzátartozóit. Kapcsolatba léptek a moszkvai Hadtörténeti Intézettel, onnét kapták meg több hozzátartozónak a címét. Ezután leveleket írtak — napokig „sokszorosították” a diákok a leveleket, — majd jöttek a válaszok is. A Zsabin család mindegyik tagja egy napon kapta meg a levelet. A következő lépés egy moszkvai „randevú” volt, amikor tavaly ősszel Ben- czenleitner Istvánná brigádvezető a békevanattal a Szovjetunióba utazott. Tatjána háromezer kiloA sírnál Iván Jermilovizs Zsabin, a hős édesapja megörökíti a látogatást métert utazott Tbilisziből Moszk- a szocialista brigádnaplóban. • vába, hogy találkozhassak vele. velőik elbeszéléséből tudják, mit köszönhetnek azoknak, akik itt pihennek. És itt vannak a mesz- szi Grúziából Zsabinék. Vlagyimir Ivanovics Zsabin, a húszéves korában elesett rádiós-felderítő édesapja, Tatjána és Nagyezsda húga és Lamara unokahuga. „Viszontlátni” majd negyedszázad után Vologyájukat. Úttörők sorfala között vonultak a hősi sorokhoz a koszorú- zási ünnepség részvevői. A szovjet és a magyar himnusz után Séta Béla községi párttitkár köszöntötte a vendégeket. ... Hazánk népe, de Gyönk lakossága is nagyon jól tudja, hogy mit köszönhetünk a szovjet népnek. Köszönhetjük azt, hogy a szovjet hadsereg győzelmes harca tette lehetővé az igazi szabadság és demokrácia kibontakozábátyánkat elvesztettük. De a fájdalomban is felemelő érzés látni itt a sok kedves embert, ezt a szépen ápolt temetőt. Tudni, hogy a magyar nép szeretettel és hálával emlékezik a hősökre. Biztos vagyok benne, ha bátyám tudná, hogy halála nem volt hiábavaló, újra azt az utat választaná. Gorkij egyik novellája Dankóról szól, aki kivette melléből a szivét, hogy vele világítson, mutassa az utat az embereknek. Ilyen emberek voltak azok, akik itt pihennek. Kedves úttörők! Ti nem tudjátok, milyen a háború. Ne is ismerjétek meg soha... Könnyekkel küszködik Vologya édesapja is, amikor megköszöni a gyönkieknek a megemlékezést és a szeretetteljes fogadtatást. — Sohasem hittük már, hogy megtudjuk, hol nyugszik a mi szereEkkor hívta meg a brigádvezető a Zsabin családot, jöjjenek el Gyönkre, legyenek néhány napig a szocialista brigád vendégei. JANTNER JÁNOS Kisméretű I. osztályú tégla KORLÁTLAN MENNYISÉGBEN KAPHATÓ. Decs, Sárközi Egyetértés Mg. Tsz. téglagyárában. Befizetés: a tsz pénztárában, de. 6—10 óráig, du. 2—6 óráig. Ár: 712 Ft/1000 db. (188) Fred Gaines bűnügyi rendőrbiztos hivatalában ült, íróasztalánál és egy ügyiratot tanulmányozott. A telefon megzavarta. Jobb mutatóujjával megjelölte, meddig jutott az ügyirat olvasásában, bal kezével felvette a kagylót. — Gaines rendőrbiztos... — Biztos úr... Borzalmas dolog történt... Megtámadtak bennünket! Ideges köhögési roham szakította meg a beszédet. — Halló! Ki beszél ott egyáltalán? — kiáltott Gaines a telefonba. — Thomas Lloyd, a Brink’s cég főpénztárosa. — Brink’s? A pénzszállító vállalat? — Igen. — Ne nyújnak semmihez! Három perc múlva ott leszünk. Jobb kezének gyors mozdulatával lerántotta fogason függő zubbonyát. Közben felhívta a rendőrség rádióközpontját: — Első fokú riadókészültség! Irányítson minden elérhető őrszemes kocsit a Brink’s Express Company elé — North End, Prince Street... Igen, bankrablás. Órájára pillantott. 27 perccel múlt esti hét óra. Káromkodva rohant le a lépcsőn. — Hihetetlen dolog! Nem lehet igaz! Oda nem lehet betömd. Kitöröm a nyakát, ha valaki ostoba tréfát űzött velem. Nem volt tréfa. Másnap, 1950. január 18-án az amerikai újságok címoldalon közölték a hallatlan szenzációt, minden idők legnagyobb szabású bankrablását. A metőrök a legnagyobb betűket vették elő a címek kiszedéséhez, azokat a betűket, amelyekkel utoljára akkor szedtek címet, amikor a lapok bejelentették a hitleri Németország kapitulációját és a háború végét. Az európai nagy újságok — Londontól Moszkváig — szintén beszámoltak arról, hogy Amerikában, egy gengszterbanda egymillió dollárt meghaladó összeget rabolt egy bank páncélkamrájából, amit addig — az állami aranytartalékok páncéltermeit kivéve — a legbiztosabbnak tartottak. Tökéletes bankrablás voüt legalábbis annak látszott. Hogyan hajtották végre? — oOo — 18 óra 57 perckor, pontosan fél órával az előtt, hogy Fred Gaines rendőrbiztos a telefonértesítés alapján riadókészültséget rendelt el, a Columbus Avenue-n, Boston észak-déli irányú sugárútján egy új, csukott teherautó robogott. Miben sem különbözött a többi, sok száz teherautótól. John Banfield, azaz Ágyú John ült a kormánykeréknél. Így nevezték, mert fegyverével mindig pontosan célba talált. — Megjavítottad a hátsó lámpát? — kérdezte a ve- zetőkabinhan ülő társa. Még csak az hiányzik, hogy vala— 2 — melyik zsaru kifogást emeljen a lámpa miatt, s felírja a kocsi számát. — ügy világít, akár egy új — nyügtatta meg Ágyú vigyorogva. — Akkor rendben van. Mert tudnod kell. hogy sok nagy vállalkozás feneklett meg valamilyen apróság miatt — magyarázta Anthony Pino. — Ha eszembe jut, hogy akkor is... — Túl sokat beszélsz, Bölény... Anthony Pino rosszallóan nézett társára. Nem szerette, ha csúfnevén szólítják, mert nem tudta, hogy a Bölény névvel hatalmas termetére oéloznak-e, vagy arra, hogy jó kapcsolata van a rendőrséggel. Sóhajtozva hátrafordult, kinyitotta a kis ablakot, és beszólt a teherkocsiba. — Átöltöztetek mar? Rögtön odaérkezünk. — Mennyi az idő? — hallatszott a sötét teherkocsiból egy tompa hang. — Két perc múlva hét. Egy perccel később megállt a teherautó a Snowhill Streeten, a Brink’s Express Company lapos, erődszerű épületének hátsó frontja előtt. Pontosan hét órakor a Spagettinek nevezett Vincent Casta a Prince Street egyik házának tetejéről megadta a megbeszélt jelet: két rövid, két hosszú, két rövid fényjelet. — Minden rendben, megkezdődhet a bál! — szólt hátra halkan Bölény Tony. Hét alak mászott elő és libasorban elindult a Brink’s cég épületével határos játszótér felé. A hét alak úgy hasonlított egymásra, mint hét tojás. Egyforma tengerészzubbonyt, egyforma nadrágot, gumicipőt, ellenzés sofőrsapkát viseltek. Még kesztyűjük is egészen egyforma volt. — 3 —
