Tolna Megyei Népújság, 1968. július (18. évfolyam, 153-178. szám)
1968-07-17 / 166. szám
Morzsák a gátról Az egész út porban áll. Nem is út ez már, hanem valami légnemű föld. Dömperek bújnak elő. Megismerem mindegyiket, valamilyen jel mindegyiken van. Egyiknek a sárvédője lóg, a másikon meg piros vezetőfülke van. Nekem az tűnik fel legjobban, amelyik a harmitwt fokos hőségben is gőzölgő hűtővel jár. Amikor a gép megáll, hogy billentésre erőt gyűjtsön, úgy száll fel a gőz a nyitott hűtőből, mintha tej forrna benne. A gőzölgő dömper egyre jön. Szabályos időközökben. Hétpercenként megjelenik. A hatodik forduló után többet nem jön. Valahol, a széles lé- niaúton a motor felmondta a szolgálatot. • A dömpereket pallér irányítja, vékonyka, faragott bottal. Int a dömperesnek, az bólint, értette. A géppel farai, fordnl a balomhoz. A pallér felemeli botját, magasan tartja, amikor a gép a megfelelő helyre ér, a bot lecsap: a dömperről kiborul a föld. A pallér pedig a szépen faragot bottal, nagy óvatosan va- kargatni kezdi a hátát... Azután újból int, mert itt még vaka- ródzni is kevés idő van. * Gyula bácsi az öntözőkocsi beosztottja. Hatalmas ember, alkalmasint, amikor a mészáros mesterségben még a huszadik század technikáját nem alkalmazták, Gyula bácsi féle legények viaskodtak a bikákkal. De Gyula bácsit most nem találják. — Félhétkor elment, azt mondta, tíz perc múlva jön. Nézem az órát, fél tíz. Gyula bácsi sehol. Vagy húsz perc múlva egy fekete klott- gatyás ember, kék atlétatrikóban az erdőből nagy óvatosan elősettenkedik. Neon szól az öntöző jármű vezetőjének, csöndben felmászik a kocsira és várja, hogy a „gépész” indítson. — Jani, ma nem dolgozunk? * A Jani válaszolt valamit, de azt jobb figyelmen kívül hagyni. * — Uram, két és fél órája tekertem ezt az átkozott MIA-t. Nem indult az öregistenért sem. Es akkor ide jön hozzám egy nyálos szájú kis emberke, aki még smirnyáknak sem volna alkalmas, azt mondja, adjak csikket a MIA-nak. Hát kérem, húsz éve vagyok már gépész, de még ilyent?! Rágyújtok, szép kényelmesen elszívom a cigarettát esikkig és akkor kicsavarom a VIIA orrát és benyomom neki a csikket, vissza gyorsan a csavart, kettőt rántok, a MIA azóta megy. Most már két napja. Le nem állítom, hadd menjen. * — Azt mondja nekem a Pista, hogy Rozikám, ma milyen szép kendőt kötöttél... ...— Az semmi, amikor nyújtom annak a göndör hajú legénynek a kannatetőt, még a kezemet is megfogja. .. ...— és amikor bemegyek az erdészházhoz, hogy húzzak vizet, hát nem ott áll a betyár technikus, hogy majd ő húzza a vizet... — Elment a Naca néném a szekszárdi piacra, mert azt mondták a fiúk, itt a fehérváriaknál, hogy hozzon nekik zöldbabot, hát képzelje, Rozikám, nyolc forint... Jön egy pallér: — Asszonyok, vigyék azt a vizet, vigyék azt a vizet, mert én nem is tudom, hogy... * Idős ember, feltehetően amolyan söprögető féle. Azt bízták rá. hogy a budapestiek „falujában” öntözzön, ho^ mire a váltás megérkezik, némiképp enyhébb legyen a levegő. Beindítják a szivattyúmotort. A gép morogva nyomja a Sió szennyes vizét fel a töltésen. Az öregember nem sokat ért a technikához, a gumislagot valahogyan szétkeveri, a hollandi csavar méterekre elvágódik a víz nyomásától. Az ember a cső után lohol, jön vele vissza, aztán a szétszabadult végeket össze akarja illeszteni. Sehogy nem sikerül. Tíz perc múltán az öregember olyan, mint az ürge, amikor kiöntik... Amikor összenyomja a motortól jövő gumicsövet a toldalékkal, szertefröcsköl a víz. A „falu” irodakocsija előtt süvölvény szerelők teleszájjal röhögnek: — Az öregnek legalább nincs melege... S amikor már majd bokáig érő vízben kínlódik az öreg, egyik fiú leszalad a Sió-töltésre, leállítani a motort, hogy összeköthessék az elszabadult gumisla gvégeket, PÁLKOVÁCS JENŐ „Mi vagyok én, Róbert bácsi?” — sokan ma is élnek ezzel a kiszólással, ámbár nem tudják, honnan is ered, ki is volt Róbert bácsi, s hogyan alakult ki róla az a téves közhit, hogy ő a „jótékonyság apostola"? Szabó László krónikája feltárja a „jótékonyság apostolának” titkát, a harmincas évek híres Róbert bácsijának életét és manipulációit. III. Ne tévedjünk: Feinschilbert Róbertét korántsem valamiféle egészségügyi, vagy humánus meggondolások vezették; egyszerűen az óvatosság. Mert ha történetesen tömeges gyomorrontást idéz elő a hideg étel, még a közegészségügyi ellenőrök is megvizsgálhatják a népkonyhákat. .. S akkor itt a baj... Csak néhány beavatott tudta, hogy a nagy adakozó már két hatalmas, teremnek is beillő helyiséget bérelt a dunaparti közraktárakból, s itt tartalékolta a káposztát, paprikát, zöldségféléket, amelyek már akkor is fonnyadtak, olykor rohadtak voltak, amikor a raktárba kerültek. FIZET AZ ONGYILKOSJELÖLT A főváros el volt telve a „jótékony apostol” odaadó akciójától... Azt persze nem tudták, milyen Ígéret ellenében kapja Róber bácsi a maradékot, a nyersanyagot: megígérte a vendéglősöknek, henteseknek, fűszereseknek, hogy nevüket „meg- örökítteti a főváros Arany Könyvében. Hogy ilyen Arany Könyv soha nem is volt? Nem tesz semmit ... A kereskedők bedőltek Feinschilbertnak. amikor így szólt hozzájuk: — Az ilyen bizonytalan időkben még nagyon jól jöhet, ha a főváros tiszti kara tudja, hogy ön lelkes támogatója a nyomorenyhítő akciónak! S a kereskedők, kofák vállalták ezt az áldozatot. Csakhogy a fél sertések, fél marhák, a kofák által adományozott zöldségfélék, gyümölcsök, a fűszeresek által küldött zsák lisztek soha nem jutottak el a népkonyha kondér- jáig ... Ellenben szépen átvándoroltak más vengéglősökhöz, más fűszeresekhez, más kofákhoz, akik viszont kapva kaptak az alkalmon, hogy a nagykereskedői, vagy a piaci árnál valamelyest olcsóbban juthatnak áruhoz. Ment is ez egy jó esztendeig, de mivel csak nem akart megszületni az a nyavalyás aranykönyvi bejegyzés, meg már súgdolóztak is, hogy talán mégse a szegények fogyasztják el ezeket az ajándékokat —. a kereskedők lassanként beszüntették az adakozást. A pénzadományok viszont továbbra Szabó László: RÓBERT BÁCSI, AVACV a szélhámos apostol" is szépen gyűltek: gondoskodtak erről Róbert bácsi bizalmi emberei akik, ha kellett kegyesen, ájtatos arccal, de ha kellett, erőszakosan, Krisztussal és a kormányzóval fenyegetőzve — egyre több és több pénzt hajtottak fel. Különösen akkor lendült fei Róbert bácsi akciója amikor a kor- mányzóné másodszor is hájlandó volt kiállni vasárnap délelőtt a ferencesrendiek temploma elé és csörgetni a perselyt, gyűjteni a filléreket, a pengőket, „a nép jólétének felemeléséért”. Ezek a fillérek, pengők rövidesen bérház alakját öltötték: egyik bérházat a másik után vásárolta Feinschilbert úr. Már az sem izgatta különösebben, hogy a kereskedők nem nagyon adakoznak. Kiküldte embereit a vásárcsarnokba, összesöpörtette velük az elhullajtott sóskaleveleket, spenótot, zöldségfélét, így is ösz- szejött hat-nyolc szekérre való egy-egy nap, aztán olyan leves lett belőle, amilyen éppen lett... A második fogás? Az már régen elmaradt... Még 1926-ban . . . „A nyomasztó gazdasági helyzet vitte el”... Legalább is Róbert bácsi így nyilatkozott a lapokban, hozzátéve, hogy „lassan már így is koldusbotra jut”, mert tetemes vagyonát egy esztendő alatt szinte teljesen felemésztette a sok tízezer éhes’ ’budapesti száj... A közvélemény persze sajnálta Róbert bácsit, s ezért támogatta: a kisemberek, akiknek volt állásuk, munkájuk, olykor még anyagi erejükön felül is adakoztak, hiszen ha Feinschilbert Róbert „feláldozhatta egész vagyonát a nyomor elleni harcban”, nem kötelességük-e nekik is támogatniok ezt a küzdelmet — nekik, akik maguk is bármelyik pillanatban az utcára, s így a népkonyhára kerülhetnek? Feinschilbert úr pedig rohamosan gazdagodott a nyomorgók bőrén... Már 1926 óta rendszeresen, havonta juttatott pénzt Londonban élő lányának, mégpedig egyáltalán nem kis összeget, havi 1500 fontot, ami megfelelt több mint 4000 dollárnak 15—16 ezer arany pengőnek. Ilyen nagy összeget bank útján rendszeresen, feltűnés nélkül nem lehetett kiküldeni az országból. Az öregúr azonban túljárt a kormányhivatalok, rendőrök eszén. Személyes megbízottja vitte Bécsbe a pénzt minden hónap 25-én, ott befizette az Osztrák Bank pénztárába, s onnét utalták át Londonba. Itthon azonban egyre többen és többen suttogták: nem tisztességes ember ez a Feinschilbert Róbert. Ám az öreg szélhámos nem hagyta, hogy kikezdjék dicsőségét: újabb, nagyszabású, mindenkit lenyűgöző akcióba vágott: megalakította Az öngyilkosokat az Életnek Megmentő Irodát. Jó hangzik, nem? Az iroda kezdetben öt, később tíz emberrel dolgozott; valamennyien jó svádájú, színészi képességekkel megáldott, szuggesztív erejű rábeszélőképességgel bíró fiatalemberek, akiket Róbert bácsi jól megfizetett. S az iroda rövidesen nagy eredményeket ért el; öngyilkos- jelölt volt bőven ebben az időben. Ha valaki felmászott a hídra, a Turul-madárra, vagy mérget vett he, s az orvosok még életben tudták tartani, — a halálba indult öngyilkosjelölt rövidesen Az Életnek Megmentő Irodában találta magát. A rendőrök hozták ide, hiszen a lapok naponta írtak Róbert bácsi újabb nemes akciójának pompás eredményeiről: „aki megjárta az irodát, többé nem gondol a halálra”. Hogy mit csináltak vele, mát nem — ma már aligha lehetne megállapítani. Tény viszont. hogy ez a „lebeszélő” iroda jól dolgozott, s újra bearanyozta Róbert bácsi nevét a közvélemény egén, (Folytatjuk) Bodrogi Sándor : ■- »i'3-vSf.' I a Kopasz Oroszlánban Rémtörténet : ■ • ’ ' ; Én kérem a zene rabja vagyok, és akkor jön egy ilyen bécsi, arogáns és megfontolatlan kis nő a két pisztolyával, hát persze, hogy megrettentem tőle és féltem jelentkezni. A kihallgatást vezető tiszt félretolta jegyzeteit. — Idehallgasson Gömöry úr! A Wocheck- ügyet most tegyük félre. — Arról beszéljen, miképpen lett a Gemner nevű SS-orvosalezre- desből — Gömöry nevű pesti sebész. — A mi korunk emberei hajlamosak arra, hogy minden SS-katonát már eleve gonosztevőnek és bűnözőnek képzeljenek el. Én kérem soha senkinek fájdalmat nem okoztam. Az én lelkivilágom nem a háború, nem a front, nem a támadás, a visszavonulás, nem a frontkórház, hanem a gyógyítás, az életmentés. Ki — 166 — tudná ma már bebizonyítani, hogy erőszakkal soroztak az SS-be, és hogy soha nem szerettem a „villámokat” a galléromon. Volt egy nagyon jó barátom, aki a lelkét a karjaim közt lehelte ki, és életének utolsó szavai azok voltak: „Élj tovább az irataimmal!”. És amikor eljött a fegyverletétel, úgy éreztem, tartozom neki annyival... A kihallgatást vezető tiszt felállt. — A nyári hónapokat Magyarországon uborkaszezonnak szokták nevezni. Ezekben a napokban szüretelik a földeken a sárgarépát, a petrezselymet', a fehér répát, a zellert. Zöldségből tehát ilyenkor — Gömöry úr — mint tudja, kielégítő az ellátottság. Ha télen produkálná ezeket a dolgokat, amikor a szervezet vitaminhiányban szenved, még élvezném is. így azonban nem tudom megemészteni. Nem pazarolhatunk órákat a maga hazugságaira. Tíz perc szünetet kap, és ezalatt felkészül a válasszal néhány kérdésünkre. Az első: hogyan ölte meg doktor Gömöryt 1944-ben. A második: hol és kivel intézte el a Gömöry-család likvidálását. A harmadik: hogyan szerzett személyi igazolványt Schirmbaum számára. A kihallgatást vezető tiszt intézkedett és két fegyveres katona elvezette az orvost... ... A nyerges vontató néhány lépésnyire az út szélén várakozó gépkocsitól végre megállt. A megbeszélés szerint ebben a pillanatban két alak sötét tömege vált el a személyautótól és bújt a nyerges voptató alá. Halk zúgás hallatszott és megnyílt a kocsi padlózata. Az egyik férfi magasba emelte a társát, majd ő maga is a kocsiba kapaszkodott. Felhúzta a lábát és a padozat halk zümmögéssel a helyére csúszott. A vontató két utasa elhelyezkedett. Egyikük egy gyufadoboznál alig nagyobb készüléket vett — 167 — elő és a padozat vaslemezére helyezte. Néhány kilométerrel távolabb négy terepjáró katonai személygépkocsi rádióvevőjében ugyanabban a pillanatban együgyű, kis ciripelés hallatszott. A teherautó gépkocsivezetője pedig felgyújtotta a lámpáit, indított és a kocsi mozgásba lendült. Nem sokkal később egy fehér Mercedes előzte meg a vontatót. A kocsi hátsó stoplámpái rövid idő alatt háromszor egymás után t felizzottak. — Minden rendben — mondta a nyerges vontató vezetője a társának. Az emberek a helyükön vannak és három óra múlva feltépjük a dohányt. Jó kedvük kerekedett. Fütyörésztek, énekeltek. Győrön ismét akadálytalanul átjutottak és mind több nyugati rendszámú személykocsival találkoztak az úton. Az útjelző táblák már a határ közelségére utaltak, amikor egyszerre négy katonai gépkocsi előzte meg a vontatót. — Ez nem tetszik nekem — mondta a gépkocsivezető, — erre nem szoktak katonák cirkálni. A műszerfal alá nyúlt és egy kis kallantyút elforgatott. Ezzel egyidőben a kocsi orrán, közvetlenül a fényszóró alatt két nyílás vált szabaddá. A gépkocsivezető most a kézifék mellett levő fogantyút ragadta meg és óvatosan előretolta. Ha a reflektorok nem égnek, bárki megláthatná, hogy a gépkocsivezető mozdulatára két fémnyúlvány keletkezett a fényszórók alatt. E fémnyúlványok ügyesen elrejtett és beépített géppuskacsövek voltak, amelyeket bizonyos szűk határok között mozgatni is lehetett. — 168 — f (
