Tolna Megyei Népújság, 1968. április (18. évfolyam, 78-100. szám)
1968-04-28 / 99. szám
Leskó László: :Uí Mozdulat IHÁSZ-KOVÁCS ÉVA: Sok mesét tudott Ambarus. Sok szép mesét sárkányokról, kégyókról, boszorkányokról. El is nevezték Hazug Ambarusnak. Mostanában leginkább kint sütkérezett a napon, mint a kis zöld gyik az elvarázsolt királylány meséjében. A tágas udvart nézegette. Csak a szemével. A törzsével, fejével már nem követte kíváncsi szemeit. Pedig az az igazi szemlélődés: a szem cikkanását követni fejfordítással, derékmozgással is. Akkor minden néz: a fej, a mell, a nyak, — minden. A szeme sarkában ködös kép ült a holt udvarról: kerítés, lécein barna, zöld köcsögökkel, házfalnak döntött, zizegő levelű kocsány. üresen ásító istállóajtó, gyomlepte udvar, bár- sony-mohás kút. És a tornác, rajta a tulipános paddal, amelyen ő ül. A mesék elröppentek belőle, mint egy cserregő madárraj, üresnek érezte magát. Két hete volt már így, mióta Veroni a földdel hál, nem vele. Reggelente, amikor az álom-ködöt elfújta belőle az ébrenlét józa- nító szellője, mindig az álomra gondolt. A két lovacskára: az egyik ficánkoló „táttos”, a másik roggyantinú gebe. Mindkettő ő volt. De a fiatal „táttos” hamar magára hagyta. Megszökött előle büszke futással, és maradt helyébe az öregség pókhálós gebéje. Akkor ahogy recsegő csontjait ropogtatta, ráébredt arra, hogy Veronit vissza kell szereznie. Vissza kell kapnia az ő társát, énekes kedvű Veronit! Azt is tudta, hogyan kezdjen hozzá, s ettől kedve támadt. Botladozó hangján dúdolni kezdte, amikor a harapós vizet fröcskölte az arcába a virágmintás mosdótálból: ,,Szomorú fücfának harminchárom ága, Arra reászállott harminchárom páva”. Ez volt Veroni legkedvesebb nótája. Ünneplőt húzott és csosszanó lépésekkel elindult a falu vége felé. Ott lakott Ágnis nannyó, aki írt tudott mindenféle betegségre. Ambarus gyerekkorában félt tőle, mert az a hír járta róla, hogy szemmel veri a teheneket, azért véres a tejük. Nádtetős, szeplős homlokú viskó volt Ágnis nannyó háza. A nádtorzsák szárnyként meredtek az ég felé, olyan volt az épület, mint egy repülni készülő griffmadár. Mielőtt a küszöböt átlépte volna, szinte mellbevágta a nannyó reszketeg hangja: — Ne gyere bé, amíg meg nem felelsz nekem! Nem moccant. Szemét hiába meresztette a félhomályos szobába, az öregasszonyt nem látta. — Mondd meg nekem — hallotta a hangot —, mi az egy? — Egy — mondta az öregember —, az Isten. Az egy. — Mi a kettő? — A két dógos kezem az kettő. — Hát mi a három? — A három... három ablak kell egy házra. — Hát a négyet tudod-é? — Négy kerék a kocsira, az négy. — És az öt? — Az öt ujjad törjön le, mind az öt! — Mi a hat? — Kinek három lova, három ökre, az a hat! — Mi a hét? — Akinek hét lánya, vigyázzon a házára! Akkor beléphetett. Nyomorúságos szoba, rossz szagú csend fogadta. A nannyó az ágyon feküdt. Csontsovány karjai a takarón hevertek, mint két száraz gally. — Szerencséd, hogy megfeleltél — mondta az öregembernek. Fekete tyúk kárált a sarokban. Az öregember nehezen tzánta el magát: — Veroni... — kezdte el tétován. — Meahótt uove? Hát te azt tudhattad, bogii íov lesz. Freer- re nem születtünk, eccerre nem halunk meg. Hát egyezz belé az isten akaratjába, hogy eddig vót élő napja, s meghótt. — De én nem akarok beleegyezni! — kiáltotta Ambarus. — Segéts nekem, Ágnis nany- nyó! — Jaj, hát nem tudok én, fi- jam. Nincs erre nekem hatalmam. Kigyógyítalak a nyavalyából, arra tudok orvosságot. Eredj el a temetőbe, egy halott koponyáját hozzad haza. s tedd oda főni káposztával egy fa- zokba... — Veronit add vissza nannyó! — kiáltotta az öregember. — Azt nem tudom, te Ambarus, azt az egyet nem. Akkor az öregember az erdő felé vette útját. Tudta, hogy találkoznia kell a tündérrel. Nagy, derékvastagságú fák között haladt, páfrányok simultak a lábához. A tündért egy tisztáson találta meg, virágot szedett. Hosszú, szőke hajkorona hullott arcába. Egy hátizsák volt mellette. Ambarus illendően köszöntötte. A tündér csodálkozva hallgatta: — Add vissza nekem Veronit — mondta az öregember. — Mindent megteszek, amit ké- vánsz. Az életemet is kérheted. .. A tündér felhős szemekkel felelte: — Nem tudok én magának segíteni, bácsika. Nem tudok, higgye el. Én nem is vagyok tündér. A városból jöttem, oda járok gimnáziumba. Ambarus a fejét ingatta hitetlenül, csalódottan. „Most már csak egyet tudok — gondolta —, ha az se segít, akkor mehetek a velágnak!”. Avval a templom felé vette útját. Kitértek előle az emberek: — Szegény Ambarus, megháborodott, mióta a felesége meghótt — suttogták. Nem is hívták már Hazug Ambarusnak. Csodaváró Ambarus lett a neve. Futó■ zápor verte végig az utcát. Az ég felhői esőcsepp-követeket küldtek és a követek, hullámgyűrűvel jegyezték el a nyílt, vizeket. Nem törődött az arcán leguruló vízgyöngyökkel. A templom hűvöse megborzongatta. — Madár! — kiáltotta. — Zsoltáréneklő madár! Hol vagy? összejárta a templom minden zegét-zugát. — Hová rejtekeztél, zsoltáréneklő madár? Jer hozzám! Hangja már esengő volt. Tudta, hogy a madárnak, ayiinek sárga a szárnya, rubintvörös a hasa és a fején bóbita van, itt kell lennie. De nem volt. Az Élet vizét akarta tőle; csak egy cseppet a csőréből. De hasztalan kereste. — Heába minden. Heába. Görnyedten baktatott hazafelé. Óvatosan nyomta le a kilincset és halkan tette be maga, után az ajtót. Később kukoricát szórt a tyúkoknak. — Pipi, pipi — mondta gyengén, Állt, a kukoricáskosarat a csípőjéhez fogva. Nézte a búcsúzó napot. Szunyograj úszott el a vörös korong előtt: mintha messzetűnő lovasok rugtattak volna tova. Erős János, Megölő Istefán és a többi derék leventék. Tudta, hogy többé soha nem térnek mssza a napkelettel. És ekkor egyszerre rádöbbent az egyszerű igazságra. Szinte látta magát; ahogy óvatosan nyomja le a kilincset; ahogy a tyúkokat hívja; ahogy csípőjéhez szorított kosárral áll. Ugyanígy tette ezt Veroni is, ugyanezekkel a mozdulatokkal, ugyanezekkel a szavakkal. Pihekönnyű öröm szállt beié, hogy Veroni nem halt meg, mert itt él minden moccanásában és élni is fog, míg benne, csodát már nem váró Ambarus erei medrében az élet piros patakjait be nem fagyasztja a halál hidege. Látva szomorú pillantásotokat, értetek ágaskodtam. Sebet ütött rajtam a kétség. Felvert füvektől csatakosan, Nem tudom, hol és m!kor történt, ' de megesett velem, mint ahogy bárkivel bármikor és bárhol megeshet, tény az, hogy méltatlankodva felkiáltottam: — Node kérem, most már igazán nincs többé idegem! És jól láttam, amint egy feketeszemüveges, fehérfogú Valaki szaporán jegyzett előttem a noteszébe. — Mit jegyzett olyan serényen? — Azt, hogy önnek nincs többé idege! Máskor meg így kiáltottam fel: — Node kérem, elvegre nekem is vannak idegeim! A fekete-szemüveges, fehérfogú Valaki — láttam — ezúttal is bejegyzétt valamit a noteszába. — Mit jegyez már megint? — Azt, hogy önnek is vannak idegei. — Node kérem — méltatlankodtam ismét máskor, nem is tudom már, hogy hol és mikor, de tény, hogy méltatlankodva fel csattantam: — Node kérem, ehhez aztán végképp nincs idegem! És idegességemet persze fokozta a fekete-szemüveges, fe- hérfogú Valaki, a 1<aján és fáradhatatlan jegyezgetö. Nem állhattam meg, es rendreutasítóan méltatlankodtam; — Node kérem, micsoda mód ez? — Feltételes — mondta szenv- telenül. — Ha egy ember azt jelenti ki, hogy nincs többé idege, máskor meg azt, hogy neki is vannak idegei, és megint máskor azt, hogy végképp nincs idege, azt feltételesen azzal is gyanúsíthatnánk... Gyorsan forogtak fejemben a kerekek. És forgásuk persze feltételes meghajtású volt: — Ha egyszer az egyik és máskor a másik, és harmadszor valaki megint ezt vagy azt mondaná — hói és hogyan állnánk voltaképpen a szavahihetőséggel? A sok feltételes rnód enyhén szólva következetlenségre... ingatagságra... esetleg álnokságra vallana... — Elég! Állítsa le! A fekete-szemüveges, fehér- fogú Valaki hirtelen leállította feltételes meghajtású kerekeit. — Nos, akkor hát vannak, vagy nincsenek idegei? — kérdezte kajánul végül is. — Vannak, csak ziláltak. Az ilyenek, épp az ilyenek tették tönkre, mint amilyen maga! — Úgy? — szólt kajánul — szóval vannak idegei, csak ziláltak. Amint látom, önnek igen fonák felfogása van az ideg- rendszerről. ön összezavarja az idegrendszer helyét, elferdíti az idegrendszer szerepét., az ideg- rendszer kölcsönös hatását... — Elég! Állítsa le, kérem, azt a feltételes meghajtásúját! Hogy milyen a felfogásom az idegrendszerről, nem is tudom, de válószínűnek tartom: nincsenek különösebb bajok az ideg- rendszerről kialakult felfogásommal. Az idegeim körül viszont — mert hogy nol vannak, hol nincsenek — több mint valószínű bajok lehetnek. Komoly elváltozások. Nem vitás tehát, hogy a jövőben fokozottabb gonddal kell kímélnem ezt a zilált maradékot. Munkanapokon kezdtem hát nem magammal vinni az idegzetemet. Otthon hagytam: hadd pihenjen, ráfér. Más emberek izgulnak, idegeskednek, borzolt idegekkel berzenkednek a sok ágaskodva loptam le a fényt, nektek szüreteltem, a vakoknak. Véglegesen ez a mozdulat jellemez engem az időben. ilyen-olyan igazság és igazságtalanság közepette, én meg töknyugodt vagyok és adom az ostobát. Nem győznek eleget csodálkozni rajtam, illetve azon, hogy szemlátomást megváltoztam. Persze fogalmuk sincs az én különmeghajtású leleményemről. i Bizonyos idő eltelte után gondoltam egyet, hogy kipróbáljam, javult-e már valamelyest ennek a zilált maradéknak íz állapota: beviszem, hadd látom, hogyan reagál egyre s másra. Vesztemre tettem: a sok idegesítő körülmény között — az értelmetlenség az a kiadós, mármint időbelileg kiadós uzsonnázgatá- sok és feketézgetések, hajlongá- sok és lajhárság jóvoltából — az én maradékom oly mérvű hanyatlást mutatott egy nap leforgása alatt, hogy megfogadtam: soha többé nem teszem ki ilyen megpróbáltatásnak. Node vasárnap és ünnepnapokon. gondoltam, csak magammal viszem. Úgy véltem, ezeken az enyhébb napokon igazán nem árthat. Rosszabb volt még a munkanapoknál is: mert elrontani, kérem a vasárnapi idillt, megkeseríteni az emberek ünnepi hangulatát, ugyebár mégsem illik. Kénytelen voltam belátni, ilyen idegzettel nem való vagyok az emberek közé: se vasárnap, se munkanapokon. Rajtam már csak az segíthet, ha új idegzet után nézek. Olvasom, de hallom is lépten- nyomon, hogy itt meg itt új szívet, új vesét, új szemet... ültetnek át e kiérdemesült szervek helyébe. És idegzetet? Telefonáltam egy távoli országban élő neves professzornak. — Ideget még nem ültetünk át kérem. De hamarosan megkezdjük az idegrendszer-átültetési kísérleteinket — — mondta a professzor. — Ha óhajtja, előjegyezhetem, Milyet óhajt: ce- rebrális vagy autonom idegrendszert? — Ezt önre bíznám, profeszszor úr. — Hogy lélegzik, kérem? — Bajosan. Alig kapok levegőt. — És az emésztése? — Sok mindent nem tudok megemészteni. — Akkor autonom idegrendszerre van szüksége. Mindenekelőtt a szimpatikus idegre. — A szimpatikusra? O igen: először is arra! — Ha meglesz, értesíteni fogjuk, uram. — Köszönöm, professzor úr. De nem győztem kivárni az értesítést. Felhívtam hát egy másik, kevésbé távoli országot. — Engedelmet kérek, de előbb állatokon fogjuk kikísérletezni — jelentették ki. — Kérem, és szívesen eltekintek ettől. Kísérletezzék ki rajtam. — Előjegyezhetem önt, de nem bizonyos, hogy a közeljövőben sorra kerülhet. És milyen idegzetre van szüksége: vékonyabbra vagy vastagabbra? — A vastagabbra. Sodronyokat ültessen át... .— Az lehetetlenség. Élőbe csak élő anyag ültethető át. Csak emberi, esetleg ló vagy baromi idegzetről lehet szó művi úton... — Persze nem emberit, baromi idegzetet kérek. Mert az értelmes emberekkel még csak boldogulok valahogy... Fordította: Dudás Kálmán GARAI GABOR: Kis csodák A várva várt nagy csodák többnyire — mire beteljesednek — elvesztik gyöngéd hamvasságukat; fénylő, pikkelyes felhámjukat levedlik. akár a kígyóbőrt. és nem marad más. csak a test laza csontozata, véres húsa, zsigerei, — aztán a jóllakottság lomha virágai kifakadnak — közönyös füst-virágok — és az „ennyi-csupán-az-egész” görcsös kérdőjele 7 kunkorodik fel egy keserves ásításban. De áldottak a köznapi kis csodák, a váratlanok, a gyermekiek. Egy idegen asszony fagyaltot vesz neked, az Idegen gyereknek, s mire megköszönnéd, eltűnik a tömegben: fejed fölé hajlik egy katona-orvos; azt mondja, beteg vagy, pedig tudja, pihenni vágysz csak; feléd röppen egy lány és nyomban elszáll, csak annyit kér, ne felejtsd el őt soha.,. Az áldott kis csodák holdjai békén alusznak fölötted, s ami a lélekben marad, az már csupa csend vagy fényes duruz?olás. gyöngéd hullámverése apályos tengereknek, Mert szép a szenvedélyek villámló vihara, de még szebb embernek megmaradni vonzások és féltések hullám-tajtéka fölött: hálát adva a jóért, amit csak önmagunkkal tudtunk viszonozni önmagunkkal: gyermeki vágyainkig lemeztelenítve: egy elkésett köszönő mosolyban, sóhajban, kézfogásban... • m míg emlékké szilárdult a mámor, mint a kristály, hogy tű-hegyére holnapunkat fölépítsük megint, mint rádió-adót ringó talapzatára; hadd szórja szét a hanggá duzzasztható hullámokat: — Élek még, itt vagyok, és újjá-születek naponként! ÉS! —- E! ne hagyjatok. én Is veletek maradok örökre. Ljubisa Manojlovic: Azok a baromi idegek
