Tolna Megyei Népújság, 1968. április (18. évfolyam, 78-100. szám)
1968-04-20 / 92. szám
4 TOLNA MEG VEI NÉPÚJSÁG lirtiS. április 20. Kodály Zoltán, a nemrég elhunyt nagy zenetudós és zeneszerző emlékezetére április 17-én a Posta 5 forint névértékű emlékbélyeget bocsátott ki. A bélyeg Légrády Sándor festménye alapján készül. EZEREGYSZÄZ FONT A LEGELSŐ BÉLYEGÉRT Tudvalévő, hogy a világ első bélyegei; az angol fekete színű 1 pennys és a kék színű 2 pennys voltak. Hivatalos megjelenési idejük 1840. május 1., de csak 6-án kerültek forgalomba. Ennek ellenére úgy látszik, néhányat már korábban eladtak, mert nemrég két olyan levelet is találtak, amelyen a rajta lévő fekete pennys bélyeg 1840. május 2-i dátummal volt lebélyegezve. Tehát tulajdonképpen ezek tekintendők az elsők közt is a világ legelső bélyegeinek. Ez az idő előtti bélyegzés ezeket az egyébként nem drága bélyegeket rendkívül értékessé tette. Jól bizonyítja ezt, hogy a két különlegesség közül az egyik mosh egy londoni aukción 1100 fontért kelt eh ÍRÓK arcképcsarnoka Maxim Gorkij születésének centenáriumára a Szovjetunió 4 kopekes emlékbélyeget bocsátott ki. Ugyanebből az alkalomból Bulgáriában és a Német Demokratikus Köztársaságban is jelentek meg bélyegek. Brazília Jossé Rodrigues de Carvalho (1867- 1937) költő születésének centenáriumára 10 centes bélyeget adott ki. Száz éve született Zacharias Topelius finn író (1868—1898) Emlékezetére Finnország 0,25 márka névértékű bélyeget bocsa tott ki. Paul Clodel (1868—1955) költő születésének centenáriuma alkalmából Franciaország bélyeggel is megemlékezett. A múlt évi irodalmi Nobel-díjas: Miguel Angel Asturias guatemalai író tiszteletére Gabun két bélyeget jelentetett meg. Spanyolország Rubens Dario spanyol-amerikai költő születésének centenáriumára adott ki bélyeget. Svédország a Nobel-díjasok sorozatában Rúd yard Kiplingrői emlékezett meg. HÍREK A galamb-, tevés és lovas postát mutatja be Quatar legújabb bélyegsora. A francia posta bejelentette. hogy Gauguin (1848— 1903) világhírű festőművész halá. iának hatvanötödik évfordulójáról bélyegen kíván megemlékezni. — A New York— Washington-i légi útvonal félévszázados jubileumára az Egyesült Államok 10 centes bélyeget ad ki. — Száz éve halt meg Franz Berwaldo (1796—1868) neves zeneszerző. Emlékezetére a svéd posta bélyegpárt jelentetett meg. — A festménysorok áradatában külön helyet foglal el Granada legújabb bélyegsora. amely Winston Churchil hat festményét ábrázolja! Steenbeck professzor életútja Aki a jövőnek él IRTA: WALTER NEYNOWSKI ÉS GERHARD SCHEUMANN (Rövidítés) Első találkozásunk Max Steenbeck-kel irodalmi jellegű volt. A fizikus az utóbbi években számos tanulmányt írt, ezeknek — legalábbis első pillanatra úgy tűnik — semmi közük szakmájához. Ä professzor az etika, az erkölcs és a filozófia kérdéseivel foglalkozik. Tőle származik a következő gondterhes mondat: „Az emberiségnek a jövőben nem kell éhenhalnia, de fennáll a komoly veszély, hogy a jövőhöz szükséges társadalmi rend felé vezető úton el pusztul”. Cél: az atom békés felhasználása nyilván. Természetesen számítottak rá, hogy visszatérek. S magam sem tudtam, mit tegyek. A Szovjetunióban gyötört a honvágy, sokat hallgattam a rádiót, sokat hallottam az NDK-rói is, meg az NSZK-ról iis. Elképzeltem magamnak, hogyan változott meg minden. Magamról csak annyit tudtam, hogy gondolkodásom teljesen megváltozott. Vajon hogyan változott meg az emberek gondolkodása otthon?”. Max Steenbeoket 1945-ben, mint az egyik Siemens-művek üzemvezetőjét, a szovjet hadsereg internálta. A Szovjet Tudományos Akadémia előtt Moszkvában tartott egyik előadása után kijelentette. hogy hajlandó a szovjet tudásokkal való együttműködésre. I,/Megkérdeztek, hajlandó vagyok-e közreműködni az uránprobléma megoldásában. Kijelentettem, hogy ezt fenntartás nélkül hajlandó vagyok megtenni. Nem azért, mert kommunista voltam, vagy mert a Szovjetuniót és céljait valahogyan már amúgy is tiszteltem és elismertem, hanem egyszerűen azért, mert meg voltam győződve, hogy az a szörnyű ijedelem,, amelyet Hirosima—Naga- 6zaki váltott ki, csak akkor nem fog megismétlődni, ha az atombombának más oldalát is megismerjük”. Megkérdeztük Steenbeck professzort, mi igaz abból a Nyugaton elterjedt változatból, amely szerint német tudósok segítettek az amerikai atomfegyver-monopólium letörésében? .Természetesen segítettünk. Mégpedig teljes erőnkből. Azt hiíszem, az idő igazolt minket. Ámde, az igazán döntő problémához egyáltalán nem jutottunk közelebb. Lényegében az izotóp szétválasztásának kérdésével foglalkoztunk. Ez olyan probléma, amellyel kapcsolatban az atom későbbi békés felhasználása és katonai célokra való fel- használása még nem válik szét egymástól. Ez azonban nem változtat azon a tényen, hogy a bomba volt munkánk akkori célkitűzése”. Az NDK állampolgára Max Steenbeck 1956-ban tért vissza a Szovjetunióból. „Akkor még a Siemensnél, mint alkalmazottat tartottak Steenbeck professzor tájékozódás céljából több utazást tett Nyugat-Németországban. Az NDK-ban is sok üzemet és intézményi látogatott meg. Steenbeck professzor elhatározta, hogy az NDK polgára lesz. „Később megtudtam, hogy ez az elhatározásom a Siemensnél nagy feltűnést keltett. Rendkívül csodálkoztak, amikor megírtam: „Nem, nem jövök, az NDK-nak nagyobb szüksége van rám”. „Amikor döntöttem, néhány nap múlva Walter Ulbricht magához hivatott. Ö its tudni akarta, mi volt az oka elhatározásomnak. Őszintén megmondhattam: nem azért jöttem az NDK- ha, mert tetszik nekem, nagyon sok minden ifem tetszik, de mindenképpen az a benyomásom, hogy itt születhet valami olyan, ami hasznos és megfelelő. Itt észrevehetők az élet csírái, olyan értékelések tapasztalhatók, amelyek megfelelnek az én elgondolásaimnak, annak, amit a Szovjetunióban, a honvágy óráiban elképzeltem: tulajdonképpen milyennek kell lennie az életnek”. Max Steenbeck 1965 óta magas hivatalt tölt be: az NDK Kutatási Tanácsának elnöke. Szánté kihívóan megkérdeztük: van-e súlya a szavának a minisztertanácsban? Nevet és a következőket mondja: „Remélem. Egyelőre nem vettem észre az ellenkezőjét. S egészen természetes, hogy a minisztertanács — ezt talán a mi társadalmi rendszerünk és a nyugati társadalmi rend közötti óriási különbség okozza —, abban a meggyőződésben él, hogy az élet tudományos alapokon nyugszik és fejlődik”. Inkább a halál.. ? Max Steenbeck, az etikus és a filozófus írta a gondterhes mondatot, amelyet cikkünk elején idéztünk. Megkérdeztük, vajon mit ért pontosan „szükséges társadalmi renden”. „Végső fokon természetesen azt a rendet, amelyben a termelőeszközök nincsenek egyesek, vagy ismeretlen csoportok birtokában. Ugyanis a termelő- eszközök éppen azoknak a roppant lehetőségeknek a következtében, amelyeket most a technikai forradalom teremt, olyan óriási gazdaisági, s egyben politikai hatalommá válnak, hogy nem hagyhatjuk őket egyesek, vagy ismeretlen csoportok kezében. S a jövő társadalmi rendje éppen a szocializmus társadalmi rendje, amely bizonyára még tovább fog fejlődni”. A szocialista társadalmi rend mellett tett hitvallása után Max Steenbecket szembesítjük Bonn köriemért érvével: ^inkább a halál, mint a kommunizmus”. „Inkább a halál, mint a kommunizmus — aki ezt akarja, jó, az ölje meg magát. De én senkit sem tartok feljogosultnak arra, hogy azért, mert neki ez a fejlődés személyesen nem felel meg, a többi embert megölje”. A férfi, aki eredetileg, mint kérdezett ült előttünk, bűvkörébe vont: életútja olyan híddá vált. amely összeköti a múltat, a jelent és a jövőt. Max Steenbeck — természet- tudós, etikus és államférfi egy- szemédyben: hogyan egyeztethető ez össze? összeegyeztethető, mert a természettudósnak korunkban többet kell törődnie munkája eredményeivel, mint valaha, összeegyeztethető, mert szocialista államunkat magas etikai eszmények kötelezik. Galamb elment megkeresni Hlavácsot, és bekapcsolta Troppauert is a haditanácsba. A száraz évszak legnyomasztóbb, utolsó ciklu_ sában voltak. A levegő szinte érezhető súllyal nehezedett az emberekre, a csontok b: lüről feszültek, és a déli légáramlás félőrültté tette a helyőrség katonáit. Délben jelentkezett az irodában Hilliers, ■ es egy rab volt vele: Barbizon. A hadnagy utasítására a corvée keresztülengedte egy hatalmas műszertáskával. Hilliers azonnal Gardonehoz sietett. . — Ez az ember Barbizon. A titkosszolgalat küldte a rabokkal. — Átadta Barbizon igazolását. Az állt rajta, hogy a bandita egy hazafias cselekedetéért kegyelemben részesült, és felvet— 217 — ték a titkosszolgálathoz. Mint felügyelőt, beosztották az aut-taurirti rabok közé. __ Nos? — kérdezte Gardone, miután megnézte az írást. — Van valami jelentenivalója? — Épp elég — felelte a bandita. — Ma kitör a lázadás. A rabok közé, mint vöröskeresztes emberek, ügyes szervezők furakodtak be. Ekra- zitot is hoztak. Gardone elsápadt. — A lázadást — folytatta Barbizon — nem lehet megakadályozni. Nagyszerűen szervezték meg... Gardone sápadtan dörzsölte az állat. Ez nagyon vigasztalanul hangzott. Finley kiszólt: — Battista! — Mikor belépett az olasz káplár, parancsot adott: — Latouret intézkedjen, hogy négy gépfegyvert hozzanak fel és húsz hevedert. Az olasz elsietett. — A rabok este megbeszélt fényjelre^a cor- vée-val egyesülnek, behatolnak a helyőrségbe, és gyorsan elintézik, aki még ellenáll... — Hilliers — mondta Finley —, menj légy szíves, adj parancsot, hogy zárják le az erődöt, Latouret vitessen fel a mellvédre gépfegyvereket, te Barbizonnal nem törődsz semmivel, ami belül történik, csak vigyáztok, és ha a corvée a rabokkal tér vissza, akkor lekaszálni őket! Ez még segíthet. — Hilliers és Barbizon elsiettek. Gardone tehetetlen volt. A halálfélelem jegesen nehezedett a szívére. — De hát — mondta végre rekedten —. ha mindent tudtak... miért nem szóltak? Hogy segítséget kérjünk... Egy hét alatt Timbuktuból itt lehetnek ... szpáhik ... — Azt hiszem — felelte Finley —, ezt a lázadást szándékosan hagyták így megérni... Van itt néhány ember, akik a titkosszolgálattól ezeket a szokotákat követve akarják megtalálni a Russel-féle átjárót... — 218 — Hallgattak. Battista tért vissza hevederekkel. Ledobta őket. Nyugodtnak látszott és mégis nyomasztó volt ahogy a golyóval kirakott öveket elrendezte. Galamb az utolsó nagy haditanácsot tartotta Hlaváccsal és Troppauerrel. Természetesen bor mellett, mintha ártatlanul mulatoznának. — Tizenhat emberre számíthatunk — mondta Galamb. — Bennünket is felszólítottak, hogy tartsunk velük. Kitérő választ adtunk. Most mi a teendő? •— Hát.. — felelte bizonytalanul a cipész — elsősorban talán ... tudni kéne;.. hogy mit akarnak... És hát. hogy mit tehet tizenhat ember... ennyi ellen ... Én nem tudom.., Ö azt sem tudta, hogy miért kell á lázadókat leverni. De hát ki mer itt vitatkozni két őrülttel? — Ma délután — mondta Troppauer — a cor_ véé már rabokkal tér vissza. Jelt adnak nekik innen az erődből;.. Pencroft jött he, és merőn nézte őket. — Mit suttognak? — mondta kihívóan. — Idehallgasson. Harrincourt! Legokosabb, ha belátja, hogy kár volt idáig fáradni. Maga megért engem! Nem fontos, hogy más is értse. Kár az ilyen okos emberért. Mert most már elkésett a súgdosással. Érti? — Van egy érzésem, Pencroft — felélte vidáman Galamb. — Mi még rövidesen összeverekszünk. Maga nagyon erős. és kitűnően bokszol. Mindig örülök, ha ilyen embernek kiverhetem a fogait... Pencroft gúnyos mosollyal végignézte, azután kiment. — Majd szólj, ha felpofozod — mondta Troppauer Galambnak. — Én is szeretnék néhányat ütni rá. — 219 —
