Tolna Megyei Népújság, 1968. március (18. évfolyam, 51-77. szám)
1968-03-03 / 53. szám
Bárány Tamás: Szabálytalan boldogság fT'e már nem ismerted Boe- A sányit, ugye? Persze, decemberben helyeztek el. ő meg januárban került a vállalathoz. Magas, szőke, mackómozgású férfi; az a fajta, akit észre se veszel, vagy megbolondulsz érte. Nem tudom, megfigyelted-e már, ezek a szőkék negyvenévesen is olyanok, mint a kisfiúk. A szemük kéksége ... S a mosolyuk! Még abban is van valami az örök kisfiúból. Nekem nem sok kellett, hidd él. Palit éh nagyon megszenvedtem; fél esztendő sem volt elég, hogy kiheverjem. Az ember végeredményben az életét teszi fél arra a férfira, akivel összeköti a sorsát; s nines olyan sok élete... Az a gazember hat évet rabolt el az élétemből. Tavaly váltunk el. Huszonhárom voltam, amikor elvett, most a harmincadikban vagyok. Igazán csak hat év múlt el a válásunkig? Dehogy, fiam. A fiatalságom is! Ö most harminckét éves. Fiatal ember. Én meg? Nem, hagyd, ne is beszéljünk róla! így fest az a híres egyenlőség a két nem közt— Szóval, esztendeje, hogy elváltunk. És akkor jött ez a Bossá- nyi. Nem mindjárt; fél év múlva. Addig, hidd el, rá se tudtam nézni a férfiakra. De ez az ember — névess ki úgy beszélek, mint valami bafcfis! — más volt, mint a többi. Nem azzal kezdte, hogy mikor megyünk egyszer vacsorázni, vagy hogy utazzunk együtt kiszállásra ... Csak sóhajtozott és mély. tűnődő pillantásokat vetett rám; de heték teltek él. s egy árva szó sem szólt Azt sem tudtam, nős-e? Gyű- rűt viselt ugyan; de • azt mostanában az elvált emberek is hordják, hajadonriasztónak. Egyszer bentmaradtam estig, mért sok volt a restanciám. Elfelé, a portán már, bélébotoltam Bossá- nyiba. A vezértől jött; értekeztek. Fáradtnak látszott, szeme árkos volt, arca szürke; szinte megijedtem tőle. — Egy kávét — azt mondja—, Igyunk meg egy kávét. Lili, mert összeesem. —-Jó — mondom —. igyunk. — Én is fáradt voltam, gondolhatod; fél nyolc felé járt Hát így kezdődött Ilyen ostobán, hétköznapian. Egy fekete, az Aeróban. Illetve ott még nem is kezdődött semmi; de nyolckor zárnak, és kidobtak bennünket — Sétáljunk még egy kicsit — könyörgött — Millió hangya mászkál a fejemben, nem tudok így hazamenni! — Mit veszítek? — gondoltam. Az üres lakás vár, meg a hideg ágyam.. ä Sétáltunk, utcáról utcára A nagy térnél már az egész életét ismertem. Nős volt, igen, két gyermek apja. De boldogtalan. Te. ha egy férfi boldogtalan!. Szárnyakat kap tőle, s úgy tud panaszkodni, akár egy költő... Még nem voltunk az út végén, de én már tudtam, hogy meg fogom vigasztalni. Megérdemli... Ha most így visszagondolok rá, úgy érzem: nagyon szép volt ez a hat hónap. A hét minden napja az enyém volt. hétfőtől péntekig. Szombaton és vasárnap sosem láttam. Pénteken este zavartan elköszönt, a hétfői viszontlátásig. Tudod, hogyan van az ember ilyenkor: a férfi otthoni életéről nem beszél. Feszélyező is, tapintatlan is.;. Első kitárulkozása óta én se hoztam szóba; s észrevettem, hogy ő is kínos gonddal kerüli ezt a témát. De nem bántam; maradt éppen elég, amiről beszélhettünk. Én még így nem voltam soha, senkivel! Mindenhez értett, minden érdekelte. S mindenről valami nagyon egyéni, roppant eredeti véleménye volt; élvezettel hallgattam, <2 az energiája, te. a fiatal- sága! Engem felrázott abból a tompultságból, amelyben a Pali utáni hónapokban éltem. Úgy éreztem, éveket fiatalodom mellette. Olyan volt. mint egy kamasz. Csillapíthatatlan életerő. Azt a szót, hogy fáradtság, akkor hallottam tőle utoljára, ott a porta előtt, a legelső napon. Valami csendes, kitartó boldogságérzettel teltek meg napjaim; úgy éreztem magam, mint aki révbe ért Érted ugye? Az ember nem tizennyolc, talán nem tud már úgy lángolni. De huszonnyolc is elmúlt — és izzani csak most tud igazán... Ha hiszed, ha nem: kezdtem hálát érezni Pali iránt. Ha nem történik, ami történt s útunk nem válik el, talán soha nem ismertem volna meg ezt a furcsa, szabálytalan boldogságot Csak a vasárnapok, a vasárnapok. .. őszintén szólva a szombatoknak még örültem is. Ekkor minden hely zsúfolt az ember nem szívesen megy el hazulról. Még aztán: mosás, vasalás, ala- }b takarítás: az ilyesmire is kell idő; s a hosszú szombat délután nagyon alkalmas erre. Hanem a vasárnap... Az ember ül a frissen takarított lakásban, kinyitja a rádiót, olvassa az újságot — és nem megy az idő! Pedig a délelőtt még csak elmúlik valahogy, az ebéddel is elmegy egy óra — de kettőkor végképp megáll az idő! Már kettőkor, képzeld — és egyszerűen sohasem lesz este tíz! Ez a pokoli nyolc óra vasárnap kettőtől tízig — ez a legnehezebb a világon! Soha olyan fáradt nem voltam, mint ilyenkor, vasárnap este. És nem szabad arra gondolni: mi lehet most vele? Hol van, mit csinál? — mert olyankor a két öklöddel szeretnéd verni a homlokod. .. Minél inkább a tiéd az a férfi, annál inkább érzed, menynyire nem a tiéd... n e aztán, szerencsére, jön a hétfő, megint látod: 3 a vasárnap délután lidércnek rémlik. Egészen a következő vasárnapig... Ha unod, abbahagyom. Inkább elmondanám; egy kicsit mindig megkönnyebbülök tőle. Mondhatom? Egyik ilyen, nyomasztó, szürke reménytelen vasárnap délután, úgy öt óra tájt, azt éreztem: nem bírom tovább. Ha nem megyek emberek közé, megfulladok. Még az is megfordult a fejemben, hogy telefonálok Tibornak, Bossányi- nak, igen. Bár úgy beszéltük meg a legelején, hogy otthon soha nem hívom, most mégis elővettem a telefonkönyvet, fellapoztam. De aztán meggondoltam magam és gyorsan felöltöztem. Inkább sétálok egyet. Egy kis lombot akartam látni, hiszen olyan lassan jött idén a tavasz. Egy család ballagott előttem, apa, anya, s két nagy gyerek. Egy tizenöt év körüli fiú, s egy tizenhárom éves leány. Lassan sétáltak a lanyha tavaszi délutánban; talán ők is a zöld felé igyekeztek. Meg akartam előzni őket, de hirtelen megtorpantam. A férfi valahogy ismerősnek rémlett. Ö volt, igen. Bossányi. Voltaképpen nem is értem, hogyan is- merVem rá: egészen idegen volt Egy másik ember. A ruhája, igen, s a haja: az tetszett ismerősnek. Még a mozgása is más volt, hidd el! Lassúbb, fáradtabb. S a hangja, a nevetése! Mögéjük settenkedtem, egy-két beszédfoszlányt is elkaptam. A hangja mélyebben zengett, volt benne valami apás, no, nem találok jobb szót rá. A nevetése is szelíd; ha velem volt, idegesebben zizzent mindig. E* gyik oldalon ment ő, köztük a két gyerek, a másik oldalon az asszony. 0 inkább a gyerekekkel tréfálkozott, az asz- szony meg csak éppen mendegélt ott mellettük. Néha a kirakatokat nézte. Egyik divatüzletnél meg is j állt; akkor elébük kerültem. No. Hát a kislánya szakasztott ő; a fiú inkább az anyja. De jóképű kölyök, bár már kamaszodik. Igen. A szívem hevesebben vert, a torkom is elszorult. S megálltam én is a kirakat előtt. Aztán találkozott a tekintetünk. Első pillanatban meg sem ismert, láttam rajta: időbe telt, míg ebből a vasárnapi világból átlendült abba a másikba, ahol nekem szorított helyet Sután biccentett, s fordult is nyomban el; a leánya kérdezett valamit, arra felelt. És lassan rátette kezét a fiú vállára. Továbbindultam. Hazamentem, bevettem egy Dorlotynt de még így is hajnalig sírtam. Azóta már többször keresett telefonon, de én soha nem érek rá. Szalai János: Ebéd ÉK SANDOB: VíftRtAM an A konyhában csirkepaprikás is fánk illata lebegett. — Mindjárt tálalunk! — tessékelte be a messziről jött sógort Katica az első szobába, ahol fehér damaszt abrosszal leterített asztal várta. Az asztalon szekfű pompázott, a szalvétákon alpacca evőeszköz csillogott, amit Katica nászajándékként kapott nyolc évvel ezelőtt. — Üljetek le, és igyatok addig! Gabi, Pista testvére töltött. A pohárba vastagon, aranylón ömlött a bor. — Egészségedre! — Egészségedre! Pista nyelvével körülforgatta szájában a bort, ízlelgette, cset- tintett és kijelentette: — A bor változatlanul kitűnő! — Hát akkor egészségedre! — csendítette össze a két poharat Gabi, aki láthatóan örült annak, hogy ízlik Pistának a bor. Figyelte mint ömlik szét Pista arcán a gyönyörűség, és arra gondolt: ilyen, ha nem gyönyörűségesebb lesz majd az arca akkor is, ha Katica behozza a csirka- paprikást, amit úgy készítettek el, ahogy ő szereli — egy kis vörös borral vegyítve. Az üveg bugyogva beszélt, miközben tüzes, aranysárga tartalmából feltöltődtek a poharak. — Egészségedre! — Egészségedre! A fehér damaszt abroszon tompán koppant a pohár. — Kint van-e ilyen bor? Pista hátradőlt a széken. — Ilyen bor csak itt van! Más minden van olyan, mint itt. Nő is... meg minden. — Csirkepaprikás is? — vágott közbe Gabi. A kérdés egy pillanatig a levegőben lebegett, majd hirtelen belezuhant Pista zsibbadó tudatába. — Hogy milyen a csirkepaprikás, ugye azt kérdezted? — Azt! — Hát, kedves bátyám, azt nem tudom. Hollandiában még nem ettem csirkepaprikástl — Nincs? — Lehet, hogy van, de ém még nem ettem! — Hát pörköltet, ettél-e? — Azt sem. Sőt még disznóhúst sem! — Marhából is lehet pörköltet készíteni! — Marhahúst sem ettem! — Pulykát? —■ Azt sem! — Nyulat? — Azt sem! — Hát kacsátf — Azt sem! — Lovat? Nem! — Szamarat? Pista nevetett Gurgulázva mondta: — Nem! — Békát? — Nem! — Hát, akkor mi az istent?! — Úgy sem találod ki, hogy milyen húst eszek én! Megmondom: medvehúst, édes bátyám! Medvehúst, érted?! — Medvehúst? — Azt! — Az a legolcsóbb? Pista fölényesen mosolygott. — A legdrágább. — És mást nem eszel? — Nem. — És van? — Mi? *— Hát medvehús! — Van. ■— Sokan eszik a medvehúst ott nálatok Hollandiában? — Sokan. Rotterdamban, ahol én élek, naponta elfogy hatvan medve is. Csengve összeért a két pohár. — Hallod, furcsa gusztusod lett! — állapította meg Gabi. — Egyszer majd küldök neked is. — Jó, tálán nem hányom ki. — Mit? — A medvehúst. Te, ha küldesz, akkor ne a talpából. Azt ki nem. állhatom. Nagy izzadt talpa van. — Honnan tudod? — Egyszer cirkuszban birkóztam egy medvével. Izzadt talpa volt, meg büdös leheleté, — Legyőzött? — Én győztem le őt... És jfc tékpénzzel fizettek. Kár volt bfa-«« hozni vele! — KárI — Te, a talpát is megeszik? — Meg! Levest készítenek bei lőle! — És jó? =- Kitűnő! — csettintett Pistái Katica behozta a csérképapr** kast. — ügy készítettem, ahogyan *# szereted! — Köszönöm, de én nem eszem csirkehúst. — Hát mit eszel? — Medvehúst! — válaszolt Gb=, bi helyett Pista. — Medvehúst? — Igen! — És milyen medvéét? Pista ízlelgette a kérdést, mint hal a horogra akasztott csalit. Tényleg, milyen medvehúst is eszik 6? Hirtelen döntött. — Barnamedvéét! — A jegesmedve húsa nem jobb? — Lehet, hogy jobb. Különben lehet, hogy jegesmedvét is ettem már. Ki tudja, milyen az a medve, ha a hentesnél lenyúzva látja az ember. Gabi és Katica jóízűen elfogyasztotta a csirkepaprikást. Pista csak két fánkot evett. Azt is nagy unszolásra. Még aznap délután elterjedt a faluban, hogy milyen jól megy Pistának . Hollandiában. Csak medvehúst eszik. Maga süti, grill sütőben, jó ropogósra. Három nap múlva azt beszélték a faluban az emberek: nincs is annyi barnamedve a világon, amennyi csak Hollandiának kellene évente. Egy hét múlva Széplaki Péter, és Kiss Vendel pedig azzal a hírrel jött haza a szomszéd községbeli Opportó csárdából, hogy ott látták Pistát, egy félreeső, sötét zugban, amint csirkepaprv- kast evett.
