Tolna Megyei Népújság, 1968. február (18. évfolyam, 26-50. szám)
1968-02-11 / 35. szám
/ 60 Hatvanadik születésnapját ünnepli a vidám teremtő, aki nemcsak Ádámot és Évát alkotott maradandó módon, megformálta magát a ndgyapás-szakállú kis atyaistent is: Jean Effel, a grafikusművész. Szétkapkodott, megszeretett könyvei révén nálunk így ismerik leginkább. a játékos világmindenség, a derűbe oltott bibliai történetek újraálkotójaként. Igazi neve Francois Lejeune, s igazi hivatása a politizáló művészet. A francia baloldali, kommunista lapok olvasói pedig gyakrabban találkoznak Marian- ne-nal, Franciaország szimbólumával, mint Adómmal és Évával az Effel-rajzokon. Az ismert vonalakkal megrajzolt politikai müvek évtizedek óta sok fontosat, szellemeset és találót mondtak már Marianne és Marian ne népe érdekében. S a világ érdekében is. Hogy Effel jól politizáló, becsületesen politizáló művész, egyebek között egy kitüntetés is jelzi, a Béke-világ- tmács aranyérme, amelyet már sfél évtizede kiérdemelt, lines ebben semmi csodálatos, JEAN EFFEL ha eszünkbe jut lapozgatás közben, hogy A kis angyal albuma hajdan ugyancsak fontos és becsületes politikai tettnek minősült. Ez a glóriával karikázó, de bombákat levegőben elkapó, harsona-leckéktől irtózó, de szegény nénikéknél sugárnyalábbal befü- tő embergyerek-szabású kis égi szárnyas születése idején és helyén — 1943 náciktól megszállt Franciaországában — a derűs értelem és a szellemes humánum finom tüntetésének számított az embertelen és értelmetlen háborúval szemben. Ezért maradt Effel legnépszerűbb munkája, ezért jelent ma is emberséget, humort, költőiséget. Hatvanadik születésnapján egy nagy művészt üdvözlünk, aki megtanult, s bravúrosan tud apró, szórakoztatónak látszó ötletekkel a legfontosabbról beszélni. R.-Gy. Leskó László: Mese A LEGKISEBB FIÚRÓL „Egyszer volt, hol nem volt, ott, ahol az ég a földet éti, élt egyszer egy szegény ember. De az olyan szegény volt, mint a templom egere. Magához hívta a fiait és azt mondta nekik: — Most már éljetek meg a magatok lábán! Azzal feltarisz- nyálta és világnak engedte őket.” Szerette ezt a mesét. Csak ő tudta, hogy a legkisebbik fiú tarisznyájába már hamuba sült pogácsa sem jutott. Beletörődött abba, hogy a régi napok jó ízei megkeseredtek, de azért sokat gondolt azokra a napokra. Ki- fosztottnak érezte magát, mintha kihúzták volna alóla a gyerekkort. Vasabroncsok szorították. Az ég üveggömbje levegőtlenül nehezedett a langymeleg, bágyadt tömésházakra. A falu közepén álromán templom nyomódott súlyosan a talajba. Az ég vásznát lyukasztó gótikus tornyokat szerette, a hatalmas rózsaablakokát, az öblös bélelt kapukat. De valahogy- úgy alakult egy idő óta: az ég olyan közel került a poros, lógó kontyú akácokhoz, hogy egyre kevesebbet álmodott égbeszökkenő, csontfehér torony csodákról. Legjobban Sunyó, kisebbik bátyja viselkedése égette. Amikor találkoztak, Sunyó nem nézett a szemébe, csak néha kapta rajta, hogy alattomosan, macskapillantással követi minden mozdulatát. Néha „naccságos úrnak'1 nevezte, máskor tudomást sem vett öccse jelenlétéről. Megunta ezt a kutya-macska játékot, nyíltan megkérdezte Sunyót. mi a baj. — Megtagadtál bennünket! — nézett végre a szeme közé keserűen a bátyja. — Elfelejtetted, hogy te is olyan koszos csóró voltál, mint mi! De ne feledd: azok között te mindig megmaradsz annak, ami voltál; romának! Nem tudott mit felelni, másnap visszautazott. Ésszerű hazugságok, emberarcú pózok töltötték ki az egymásba szinte észrevétlenül áttűnő napokat. Félig végigélt, lepkeéletű szerelmek, ártatlannak álcázott hempergőzések rothadó illatú fűben, titokban, utólagos keserű ízt hagyva szájában. Ez volt minden; a falubeli lányok nappal nem merték volna vállalni. Aztán végre; Jutka. Fahéj-illatát még most is az orrában érzi. A szakítás nem okozott keserűséget. Pont volt a mondat végén. Tovább nem lehetett, nem kellett folytatni. Jutka okos ember voit, ő pedig csak ideig-óráig tudott okos szerelmes lenni. Gyűlölt mindent, ami praktikus volt. Szélnyargal ás tavaszi estén, amikor apró csillagok telepedtek a fák ágaira; szakítottak. Jutka szomorú volt; — Én nem tudlak téged követni. Csak gátolnálak, tudom. Nem mondott ellent; a lány úgyis nagy áldozatot hozott eddig is, kihívta maga ellen a falu közvéleményét. Egy reménytelenségbe fúló tanári összejövetel vége felé Koszinusz, a nagy darab, zsíros számtantanár íélrészegen lecigá- nyozta. A többiek nem védték meg. Torz vigyor ült tompán fénylő arcukon. Nem ütött. Minek? Minden kollégája képébe nem üthet. A kevés beszédű parasztasszonyok pillantásából is rosszul palástolt megvetést vélt kiolvasni minden szülőértakezleten. Nem gyűlölte őket. csak kívül maradt, mintha hatalmas fal zárta volna el tólük. Megpróbálta a kocsmát is; talán az ital hatására magukba fogadják, mint cseppet a tenger. A kocsma nyitását váró hiénaarcú férfiak azonban már az első próbálkozásnál bezárkóztak előle. Görcsösen próbálta kifejezni magát. Mindig és mindenütt, de csak féligazságok pattantak ki száján. Leginkább az osztályban érezte jól magát, de irodalomórán egyik tűzeszű szőke fiútól cédulát vett el. Büdös cigány. Ez volt ráírva tintával. Aztán tegnap a házfalon is ezt látta. Leült egy halom téglarakásra, kezei tétován csüngtek térdei között. Az ujjait nézte. Különálló felkiáltójelként ültek a közÖ6 tőn. öt különböző ujj, de a tő közös. Akkor eszébe jutott a mese, amit annyira szeretett gyerekkorában: a legkisebb fiú végül társakra lel, akikkel legyőzi a hétfejű sárkányt. — Fanyüvő, Hegygörgető, hol vagytok? Szeretett volna felkiáltani. Felállt és lassan, minden sietség nélkül indult ed. Elmaradoztak a falu házai, a tér egyszerre kitágult. Aztán megállt az egyik kilométerkőnél, leült rá, öklével megtámasztotta fejét. Sokáig ült így. Már esteledett, amikor egy szekér felvette. Falubeliek voltak. Hátul a saroglyábán vackodtak neki helyet. — Kirándulás? — kérdezgették. Bólintott, aztán minden átmenet nélkül azt mondta: —Nekem itt kell megtalálnom Fa- nyüvőt és Hegygörgetőt. Azok nem értették, mosolyogtak. Ö is velük mosolygott, széles fehér fogai kivillantak a mosolytól, A macska már nagyon megöregedett és nem szeretett otthon lenni. Bár tél volt és éles hideg, mégis szívesebben _ mászkált kint az utcán, a kertek alatt. A meleg nem nagyon hiányzott neki és kölykei sem voltak, akikkel otthon játszania kellett volna. így hát inkább őgyelgett, nézegette a világot. Úgy két tavasszal ezelőtt még összeakadt egy öreg, szakadt- fülű kandúrral, kínozták egymást a Hason, már csak úgy megszo. ól is, de eredmény nem mutatkozott. Pedig szerette a kölyköket. Minden évben vi_ lágrahozott hármat-négyet, néha ötöt is. Most már nincsenek és így el is szokott tőlük. Rendjén is van ez. Lassan bandukolt a kitaposott járdán. Nagy hó esett. Az emberek már nem hányták el egész szélességében a járdát, csupán középen tisztítottak el egy lapátnyom szélességű ösvényt, melyet a magas hó kétoldalt fairként szegélyezett. Már elég messze járt hazulról és lassan az utca végéhez köze ledett. Itt a házak nagy ívben szétterültek közrefogva a régi temetőt. A temető kicsi volt, nem is használták. Kinőtték az élők. A macska fiatalabb korában gyakran járt ide madarászni. Az utak mentén álló hársfák széles ágain kitünően lehetett lopakodni és a madarak is szívesen raktak fészket a sűrű lombok közé. Most is ide igyekezett. Az utolsó ház előtt, kicsit beljebb a gyalogúitól, egy kutya ült. Vasderes terelőkuvasz. A macska nem ismerte. Csak any- nyit tudott róla, hogy a nyáron a juhásszal járt és a birkákkal együtt a mezőn lakott. Felemás szeme volt. Szürke-barna. Acél- szürke melegbamával. Merően nézett. A macska megpróbált el- somfordátni. Nem sok jót hallott a terelőkutyákról. A mező után nagyon szűk nekik a falu, és kisebbségi érzésük van a falusi állatokkal szemben. Verekedések, mert minduntalan bizonyítani akarnak. A kutya csak ült a két hátsó 'ábán. A mancsait' kissé előrébb tette. Nem szólt A macska lépett egyet előre, fejét kissé fédresunyta és bizonytalan pillantásokkal méregette. Régebben föl sem vette az ilyen találkozásokat. Csak fújt egyet, ha kellett karmolt és már túl is volt árkon-bokron. Most azonban már nem megy ilyen könnyen. Hó van. Magas a hó, messze a kerítés. Meg különben is. Itt csak elmenni lehet. Szépen, kényelmesen, izgalom nélkül. Futni nem. Ez terelőkuvasz. Gyors, edzett és hó van, magas hó, le sem érne benne a lába. „Megpróbálok beszédbe elegyedni vele” — mozdult meg benne valahol egy gondolat. Megállt és nézte a kutyát, de az csak ült a küszöbön, nyugodtan, fölényesen. Semmi hajlandóságot nem mutatott a beszél getésre. „Elvesztem” gondolta a macska. „Nem lett volna szabad megállnom”. Még megkísérelte, hogy mondjon valamit, de a kutya egyetlen pillantásával belé- foj tóttá a szót. Rettenetesen félt. Ha tovább megyek, nincs semmi, észre sem vesz. Most már csak futni lehet. Kissé megnyugodott. Vagy-vagy. Elrugaszkodott, minden erejét összeszedve rohanni kezdett A kutya csak erre várt. — Hová mégy? — kiáltotta és utánavetette magát. Furcsa, oldalazó ügetéssel, ahogy a bár-, káknál szokta. A macskának tetemes előnye volt és úgy érezte, hogy úgy fut, mint még soha. Csak most érezte igazán, hogy milyen hideg van. A jeges levegő bezúdult a tüdejébe és szinte égette. Nem sokára a füle is zúgni kezdett és a szemei előtt tüzes karikák keltek táncra, de rohant. „Csak el ne fogyjon az út, csak el ne fogyjon az út” — mondogatta magában. Tudta, hogy a hóban vége. Kerítés, fa, minden messze van, a keskeny útról kiugrani és fölmászni nincs Idő. Egyre közelebb érezte a kutyát maga mögött. „Csak előre! Csak előre!”. Aztán elmaradtak a kerítéslécek és az ösvény jobbra, a kocsiút felé kanyarodott. Megtorpant Egy vontató hatalmas hórögöt vetett az útra. Átvetette magát. Hó. Magas hó. A kerekek nyomták forduláskor. Kétségbesetten dagasztott; vállig merültek a lábai, kirángatta őket, mászott tovább. Jó két ugrásnyira látszott az ösvény folytatása. „Csak eljussak odáig!”— sírta magában. Az éles porhó szúrta a bőrét, a szemébe vágódott, de hajszolta magát tovább. Aztán megállt. Látta, hogy nincs tovább. Ott állt fölötte a kutya, magasan és sötéten. Most se szólt semmit, csak röhögött; nagy vörös szájából fehéren vi- lágoltak elő a fogak. A nyakánál kapta meg, de úgy, hogy a feje kissé ferdén a torkába nézett. Bűzös forró le-» vegő és lihegve csapkodó nyelv vágódott az arcába. A kutya lassan vitte a magas hóban, de a rossz fogás miatt rettenetesen fájt a nyaka. Visszatértek az útra. Most már megnyugodott. Eszébe jutottak a hársfák, a tavaszi nyávogások, meg a kölykei. Szép, vidám macskakölykök. Fehérek, feketék, vörösek, tarkák, mindenfélék, az apjuk szerint. Aztán arra gondolt, hogy ő is ugyanilyen fogással, csak sokkal finomabban viszi a kölyké;-. az egyik vacokból a másikba. Czakó Gábor: A MA CSKA
