Tolna Megyei Népújság, 1968. február (18. évfolyam, 26-50. szám)
1968-02-18 / 41. szám
Matrac és mennyezet között HEGEDŰS LÁSZLÓ: Várakozók Fitos orrú, serdiülő-korú lány, rajta íakó-kék melegítő, zöld kabátka. Úgy ül itt a váróterem padján anyja komolyságához bújva, kicsit fázva, mint anyjánál melegedő kölyökállat. Az mered némán, közömbös-keményen, tűrve hűvösségét várást, sose fáradt nyugalmával, kendőig feketében. Oly megejtő e kép. A messzeségbe meredő asszony, — szilárd, komor lénye maga a biztosság. Vajon mire gondol? És bújva hozzá, míg szürkéll a reggel, mereng a bakfis tágult gyerekszemmel. S ott. künn a őszutó hűvös szele tombol. éfi iítaqjjjCLv nipeln A mindennapos agy vérszegény ség borult reájuk István esténként elnehezülten ült az ágyán, lábát a mélybe lógatta; emeletes ágyrendszer volt ez. Ilyenkor, mint a makacs horgász, mindig kifogott egy ké. pet, jelenetet. Marika éppen olyan barna, mint ő, éppen olyan életrevalóan jó kedvű, s a szeme nagy, csendes tükör, még a vibráló dolgok is megtalálják a nyugalmat benne. Sokan kérdezték, nem is tréfából: nem ikertestvérek maguk? Nem, hangzott a válasz, mi férj és feleség vagyunk. „Dehát akkor hogy tehetted? És miért?” — ezt kérdezte tőle gondolatban. Tenyerében érezte sima, duzzadt mellét. Ez a test titkos vegyésze te. Katonaéveit szolgálta, váratlanul jött eltávozásra, jutalomból, akkor érte tetten. És a konyhában az anyós, a szelid özvegy, aki nagy, kövér túrósbuktákat sütött mindig, legkedvesebb veiének. Gyilkolni akart, de nem sikerült, a másik volt erősebb. Lógatta a lábát. A katonaságtól, de még saját nagy családé gyermekkorából otthonos volt ez a zajközösség, mégis egyedül érezte magát. A közeli italbolt, a „Lordok-háza” sem vonzotta, csak kívülről nézett befelé, a zöldesbarna arcokat nézte, amelyek ott úsztak az ázalagos füstben. Leginkább ezeknek az arcoknak örömtelen elszigeteltsége tűnt a szemébe. Külön-külön arcok ezek, egyik nem válaszol a másiknak. A jókedvű, minden kiterjedésében gömbölyű kulturce- asszony gyakran faggatta: szereti-e a szavalást, éneket, színjátszást — mihez érez vonzalmat? Semmihez. A vidékiek, s az itt lakók nagy része vidéki volt, hetenként, kéthetenként hazamentek a családhoz, hogy aztán tele hideg élelemmel, lebbencstésztával, valódi dunyhaszaggal jöjjenek visz- sza. Megtörtént, hogy szombatról vasárnapra virradó éjjel másod'-harmadmagával aludt csak a nagy teremben. — Te, pajtás — szólította meg egy csupa lécből összetákolt fiatalember, akit maguk között „Kerítő”-nek neveztek —, neked nő kell, jutna is, csak még nem vagy itt járatos. Én, példának okáért, rengeteg nőt ismerek, mindenfélét. Kövéreket, akiken nincsen kezdet, vagy vég, és soványakat, akik olyanok a kezedben. hogy soha abba nem hagynák. Milyet adjak neked? — Semilyet. A hosszú, foltosán szeplős fiatalember ebből többféle következtetést vont le: (,Ez az ember nem mer a másik szemébe nézni. .. Ez az ember betegesen gonosz. .. Azonkívül, tudja, ez az ember most szabadult a sittről, vér szárad a kezén...” István ezután is szótlanul ült az asztalnál, és újságot olvasott; amikor a kulturosnő megkérte c jelenlévőket, ne széledjenek el, mert amint meghirdették, azonnal itt lesz az írónő, aki irodalomról beszél majd nekik, másrészt lehet kérdezni is. István nem örült ennek, már vágyott emeletes ágyára, hogy végre magára maradjon, matrac és mennyezet között. Az írónő valamivel nyolc után érkezett, ■— későre tették a kezdést, mert az emberek sokáig dolgoznak és még a vacsorájukat is maguk szeretik megfőzni. Alacsony, keskeny mellű nő volt. haját lappadt kontyba fogta ösz- sze. Azonnal a vizeskancsó mögé ült, s pirosán erezett szemhéjait gyakran lebocsátva arról kezdett beszélni, hogy őt alkotói munkáiéban az erkölcs, meg a fiatalság, férfi-nő kapcsolatai izgatják. „Azt mondják, kissé konzervatív vagyok — hangja cérna vékony lett és aprókat nevetett —, pedig én nem vagyok ellene a nemek keveredésének — ismét aprókat nevetett, mintha egy láthatatlan ujj csiklandozná, — egy időben azt is híresztelték rólam, hogy prűd vagyok...” Előadás után jöttek volna a kérdések, de nem kérdezett senírta: Vészi Endre ki. Az írónő keskeny arcán foltos párosság ütött ki. — Akkor nekem volna néhány kérdésem — mondta. — Mondja el valaki, de egész nyugodtan, mondja el az életét. Nem szólt senki. A csatornázási vállalat emberei, a szálló lakói mélyen hallgattak. A nő ott ült az időtől fekete plafon alatt, s bár megértőén mosolygott a mozdulatlan arcokba, egyszerre félni kezdett. Nyugtalanságáhan feliállt s az emberek közé ment. Az ágyak mellett keserűen párologtak a még sáros, vizes gumicsizmák, kapcák, kiterített munkaingek. Megszólította az embereket és azok nehézkesen válaszoltak. Megfejthetetlen, megmozdíthatatlan masszába került. István kerek, nagy barna arcán akadt meg a szeme. Jó arc, befogadó arc. Nem túl magas, de értelmesen domboruló homlok. S a sima szálú haj egészségesen tömött — Falusi ember? — állt meg előtte bíztató arckifejezéssel, István kurtán válaszolt. — Kőszegi. Arcok sötét sűrűjébe kerültek. Még nem lehetett tudni, merre éleződik a figyelem. — Szép város. Gyöngyszem. És miért szánta rá magát, hogy otthagyja? — végre eszébe jutott — a hős Jurisich városa! — aggodalmasan körülnézett, ám az arcok sötét karéja nem mozdult. — Hogyhogy rászánta magát? Persze, a fiatalos kíváncsiság! István érezte a feszültséget és ezzel együtt a mulatságos helyzetet. — Azért, kérem, mert a feleségemen rajtafeledkezett valaki. A sovány kis asszonyt'pofonverte a brutális válasz. István ekkor már tudta, ezt nem lett volna szabad’ így mondania, de már nem volt visszaút. Köröskörül. mintha kemény deszkák verődnének egymáshoz, száraz, erős nevetés hangzott István lassan fölállt a helyéről, körülnézett, majd nekilódult és kifordult az ajtón. A nagyváros itt laposan vidékies. A külvárosi mezőségen, ahol egy csatorna bővítőszámya épült, volt egy kalyibalakó, amolyan csősz és napszámos. Tóth Rafael, akinek dereka bolgár- kertészek okosan parcellázott földjein görbült meg. Sokat csavarogtak együtt az öreggel. Neki köszönhette, hogy vendég lehetett egy fergeteges muzsikus-lakodalmon, ahol agyagban sütötték a kacsát, s a parazsat táncolták körül mezítláb. Ez az ember fölfedezni vélte közös származásukat, bár ebből egyetlen szó sem volt igaz. De a szándék. hogy mindenkit, akit valami rejtélyes ok a szivéhez közelített, rokonának fogadjon, szétvert minden logikát. Rafaelnak — már a név is, Rafael! — volt egy lánya, Etelka, világszép lány, de őt csak fényképről és egy fantasztikus olaj- festményről ismerhette István, a lány ugyanis artistanő és külföldi turnén volt éppen. Az öreg, hacsak nem Etelkáról beszélt, egykori lovait emlegette. Ezek a lovak törpe igáslovak csupán, öntözőszekereket vontak egykor, kikopott, egérszürke színűek, nagy domború szemükben a szolgák kiolthatatlan reményével. És mégis, táltos lovakká lettek Rafael nagyotmondásá- ban, homlokukon kiütközött á hófehér csillag, és tomporukon aranybamán csusszant a reggeli fény. Rafael egyszer komoran kifogásolta István öltözködését. ■— Nem járhatsz ilyen topi- san, fiam — mondta. A bizományi áruk kirakatában pillantották meg azt az inget Rövidujjú, habselyem ing volt szürkés mezőben kétlábon áll' oroszlánokkal. Kevés szürke mc ző és sok ágaskodó, fekete oroszlán. Az elárusítónő némi ka- jánsággal csomagolta be " az oroszlánmintás inget. A következő nap szombat volt. A szálló embereit, rendkívüli munkák miatt itt-tartották. nem mehettek haza vasárnapra. Ezen az estén, amely amúgyis sűrűsödött az elkeseredéstől, István felöltötte az oroszlánmintás inget és elsétált az ágyak között. Egy fiatalember ellenállhatatlanul fölnevetett. Követte egy másik. „Kerítő” felkukorékolt a ferde gyönyörűségtől. Odakint izzó, mozdulatlan búra alatt áttetsző holdfényben álltak a fekete házak. István „Kevítő”-höz lépett. Nyugodtan megkérdezte: — Érzed a hajnalt, kakas? Valaki oroszlánmódra elbőgte magát. — Hol a sok ketrec, amibe belerakod az oroszlánjaidat? — szólt egy vicces, törpearcú öregember. Már hárman is felbőgtek a fiatalok közül. — No, te nagy különleges! Fölvetted a cirkuszi gúnyát? — aki most szólt, kormos arcú, hatalmas ember. A törpearcú a szemébe röhögött — Ha ebben az ingben lát a feleséged, talán nem is hűtlen- kedik, igaz? Erre odaütött. Mindenért, ami akkor és azóta történt. Többen is rázúdultak, érezte az öklök kemény igazságát, saját meleg vérét nyaldosta. Aranyos ködben kavarogtak az emeletes vaságyak, s a levetett gumicsizmák rúgásra emelkedtek. Nem félt, csak rettenetesen fájt neki, hogy ezek is őt- verik. Aztán már nem őt verték, de egymást. Kettészakadt vélemény és tábor. Az asztalra borult, körülötte az emberek ordítozása. Végül minden elcsendesedett. Valibki szivaccsal •lemosta'* az arcát. Ketten fölemelték és gyengéden elhelyezték aZ‘-«égyánt Hajnalra átmenet nélkül, egyszerre lett világosság. Ember és tárgy leleplezve feküdt a helyén. Valaki tejet és zsemlyét adott föl neki. Valaki türelmesen várt, míg elfogyasztja a reggelit. Valaki csöndesen jelentette a gondnoknak, hogy nincs jól. A közeli remízből most indultak az első villamosok. Kosztolányi Dezső Hajnali részegség című versében így írja körül azt az állapotot, hogy az emberek alszanak: „a mindennapos agyvérszegénység borult reájuk”. Századunk vívmánya, hogy az irodalmi nyelvben teljes polgárjogot nyertek a természettu- domá\ yos kifejezések. Az irodalmi ki «fika és a publicisztika is szívesen él velük: különösen az orvostudomány műszavaival — talán azért is, mert -ennek a tudománynak eredményei érintik legközelebbről az embereket, s így fogalmai és szakmai kifejezései is a leghamarabb válnak ismertté. Kedvelt szó például az újságírói nyelvben a modem elme- gyógyászat egyik fogalma: a tudathasadás. Az Élet és Irodalom egyik cikkírója erkölcsi tudathasadásról írt, és ezt értette rajta: „Ha felelésre szólítják föl, a közepesnél alig jobb diák is szabatosan elmondja a szocialista életmód normáit..., de elbizonytalanodik, amikor saját döntéseit kell morálisan megítélnie”. A másik cikkíró pedig a pedagógia tudathasadásáról szólt ebben az értelemben: „egymástól nagyjából függetlenül folytatják vitáikat a nevelési kérdésekről a laikusok ... s a nevelés műhely- problémáiról a szakmabeliek...”. A köldökzsinór biztosítja az életet a magzat számára, amikor elszakad, a csecsemő önálló életet kezd, ezt az élettani jelenséget alkalmazza a kritikus az irodalomra így: „A magyar faluregény most szakad el végképp a móriczi hagyomány köldökzsinórjátólr E műszavak többnyire átvitt értelemben használatosak, olykor azonban hasonlatban is előfordulnak mint például a véredény szó ebben a mondatban: „A jól szerkesztett folyóirat felszívja, majd szétárasztja az élő, mozgásban levő irodalmat, igazi véredényhez hasonlóan rugalmasan és folyamatosan közvetít iró é$ olvasó között”. Minél kevésbé elkoptatott, vagyis minél eredetibb a szakmai szó átvitt értelmű használata, annál meglepőbb hatása, és ha találó is, annál szemléletesebb kifejező ereje. Figyeljük meg ebből a szempontból az alábbi példákat: „A DürTenmatt-darab ugyancsak rádiójátékból adaptálódott, de itt szerencsésen nem látszanak • műtét hegei; vagyr „A dokumentum-műsor az éles kontrasztok sokk-hatására építve, a korszak leleplező képét adta”; és végül: „A társadalmi problémákat pusztán pedagógiai hintőporral kezelni meglehetősen kilátástalan ügy". Költői idézettel kezdtük mondandónkat, két mai költő írásából vett példával fejezzük be rövid szemlénket. Juhász Ferenc Szabó hőrincre emlékezve mondta legutóbb, hogy megigézettje volt Szabó Lőrinc verseinek — és „verseivel egy-petéjű ikrekként kihordott műfordításainak”. Vas István egyik nemrégen megjelent versében, a Hazugság címűben pedig egész szimbólumhálózatot épít orvostudományi fogalmakra; benne a szimbólumok kulcsa a következő mondat: „Vérrög, nem más, a megrögzött hazugság”. Korunkat a természettudományok hatalmas előretörése jellemzi. E2xrt jelennek meg fogalmi és műszavai az irodalmi és a publicisztikai nyelvben. Velük gazdagodik és pontosabbá válik a nyelvi kifejezés. Természetesen óvakodnunk kell e szakmai szavak erőltetett használatától, nehogy — az ellenkezőjére fordulva a dolog — stílusunk zavarossá váljék. ÉDER ZOLTÁN PICASSO: FÓRFI SP. 'IVÓI, GALLÉRBAN Egyike a IS Picasso litográfiának amelyet a napokban kapott a Szépművészeti Múzeum,
