Tolna Megyei Népújság, 1967. december (17. évfolyam, 284-308. szám)
1967-12-10 / 292. szám
i f LOVÁSZ PÄL: NAPKELET TÄDZS MAHÄL Szent könnypalota. Mélyén asszony alszik, legszebb ki volt a világtájakon; márvány zenéjét, kő zengő csodáját vonta fölé a férfiíájdalom. Hű szív nyugalma száll a holt anyagból, színt, fényt virágzik, varázsként remeg; s Mumtaz-i-Mahál örök hangja súgja: „Élek, mert szerettél s szerettelek .. TORZÓ AZ INDUS PÁRTJÁRÓL Szobor volt hajdan. Már csak pár vonal: hát, csípő, combok' rejlő hajlata. Ötezer évig volt a föld alatt, csonk lett, de mi belőle megmaradt, húst, vért igéz. tündöklik, fiatal: Szerelem fészke, Szépség, Diadal! Ritka áz a magyar turista, akiben Zürich, vagy Luzern utcáit járva ne kelne lábra az irigység. Tájképi szépségeket meddő dolog irigyelni, hiszen ilyenekben Magyarország sem szűkölködik. Szép a Vierwaldstädti tó és szépek az égbe nyúló hegyek, nem egy svájci akad, aki a Balatont csodálja és évek múltán is emlékezik egy hortobágyi naplemente káprázatára. A magyar litas irigysége más természetű. Tökéletes épségben lévő, máig lakott polgárházak mellett halad el, amelyek homlokzatán cifra gót betűk hirdetik a tulajdonos famíliák nevét, esetleg a XV. század óta. Hídon megy keresztül, melyet négy-öt évszázadon át senkinek nem jutott eszébe felrobbantani. Egyszóval, egy nálunk szerencsésebb történelmi múltú ország műemlékeinek gazdagságát irigyli, nem csekély joggal. Ilyenkor vajmi sovány vigasz az, hogy Szekszárdon a régi megyeháza alatt a föld középkori maradványokat rejt, vagy, hogy súlyos milliókért igyekszünk annyira-amennyire visszaadni régi formáját a simontor- nyai várnak, vagy a még várnak is közepecske dunaföldvári erősségnek. Minden középiskolás diák jól tudja azonban, hogy miért olyan kevés az, ami nálunk megmaradt és az egykor volt — a maguk idején európai rangú — épületeknek az elmúlt századok során hányféle módjuk volt a pusztulásra. Annál nagyobb kincs, ami megmaradt és a külföldről idelátogatók csodálatát műemlékeink megóvására fordított erőfeszítésünk és az erre áldozott anyagi érték vívja ki. A „MŰEMLÉK” feliratú táblát Tolna megyében mindössze húsz épületen, vagy épületmaradványon találjuk. Műemlék — írja az erre vonatkozó rendelet — „minden olyan építmény, épületrész, vagy épület tartozéka, amelynek kiemelkedő építészeti, történeti, régészeti, képzőművészeti, iparművészeti, vagy néprajzi jelentősége van”. Ezeket „épségben, jellegük megváltoztatása nélkül fenn kell tartani”. Tolna megye alighanem legrégibb műemléke, a madocsai református templom tornya. Román stílusú, i$öveit a XII. században rakták. Műemlék még Sizekszárdon Babits Mihály copf-stílusú szülőháza, mely 1780- ban épült. Pollack Mihály klasz- szicista műve, a régi megyeháza. A Tallherr József építette, késő- barokk római katolikus templom, a Béla téri szentháromság szobor és a Béri Balogh Ádám téri kápolna, Mária Terézia uralkodásának idejéből. A régebbi századokból származó, tiszta stílusú műemlék ritka. Nemcsak a későbbi korok építkező kedvére vall például az, hogy a XV. századból származó aparhanti, gót stílusú templomot később „ba- rokkosították”, hanem többnyire egyszerűen arra, hogy az eredeti épület néha ötször-hatszor is elpusztult és minden kor a maradványokhoz toldott-földott, a maga ízlése szerint. Műemlék még a bonyhádi templom, a cikó-rriáriaszéplaki templomrom, az ország egyetlen pravoszláv szerzetes-temploma Grábócon, a dunaföldvári ferences templom, ugyanitt a török-torony, Pakson a Béke-szálló épülete, a decsi református és a felsőnyéki katolikus templom, az iregszemcsei kálvária-kápolna, a szakályi templom és a tamási kálváriakápolna, valamint az ozorai és simontornyai vár. A. műemlékvédelem következő, alig valamivel „alacsonyabb” fokozata a műemlék jellegű épületeké. Ilyen a megyeszékhelyen tíz van, a bonyhádi járásban ötvenkettő, a dombóváriban tizenhárom, a paksiban harminc- kettő, a szekszárdiban harmincnégy, a tamási járásban pedig harminchat. Törvény védi az úgynevezett városképi, vagy faluképi jelentőségű épületeket is. Ilyen például SzeksZárdon a csatári szőlőhegyen a Klézli- tanya; Várongon Paska János présháza; a paksi bazársor; az őcsényi Fő utca 20. számú ház. Városképi és faluképi jelentőségű épület a megyében tizenhárom van. A műemlékvédelmi törvény természeti ritkaságokra is kiterjed. Gyulaj határában kereken 19 hektárra, a 36 hektáros tengelici arborétumra és Bétán két öreg kocsányos tölgyfára. A megye műemlékeinek számát sajnos nemcsak háborúk, vagy természeti csapások apasztották, hanem — és ezt már jelen időben is lehet mondani —, a hozzá nem értés, vagy ha úgy tetszik, a műveletlenség is. „Mire jó az ma már?”, „Régi, ócska, vacak” és hasonló felkiáltással pótolhatatlan értékeket romboltak le, vagy építettek át. Erre éppúgy nincs mentség, ha az épület magántulajdonban van, de még kevesebb ha társadalomé, tehát tanácsok, állami vállalatok gondozása alá tartozik. A kártevőket nemcsak sok ezres pénzbírság sújthatja, hanem a műemlékvédelmi törvény kevésszámú ilyen kincsünk megsemmisítőit két évig terjedhető börtönnel rendeli büntetni; ha pedig a műemlék társadalmi tulajdonban volt, a börtönbüntetés három esztendőre is rúghat. ORDAS IVÁN Jara Ribnikar: Hosszú idő után, ma reggel ismét éreztem a dohánynak azt _a sajátságos illatát, aljút egyszerűen nem lehet leírni. Mint enyhe áramütés megbizserget agyadban egy bizonyos pontot, és boldog vagy tőle. Rendszerint az elcsendesedő kávéházakban élvezem így a dohányzást, éjiéi után, miagamban, amikor rágyújtok egy törökkávéhoz, és teljesen megfeledkezem az időről. Mint tegnap este Is. Későn vetődtem haza. Anyának mély az álma, hiába csengettem, nem hallotta. Kulcsom nem volt, elhagytam valahol. Mit tehettem, visszamentem az utcára és betértem az első kávéházba. Amint rágyújtottam; mindjárt könnyebben éreztem magamat. Igen, könnyebben. A füst enyhítő illatától. És ekkor felötlött bennem, hogy- felkeresem őket. Anya gyakran mesél róluk. Állítólag minden szerdán nagytakarítás van náluk. Jól benne van már mind a kettő az években, de hogy hányadikat tapossa az egyik, hányadikat a másik, azt nem tudja senki pontosan. Élnek, és bizony jó régóta élnek még emlékezetünkben. Minden szerdai napon kirámolják a bútort, súrolnak, porolnak, törülgetnek, lépcsőt és ablakot ragyogóra mosnak. Mert, hogy csütörtökön fogadnak. — És kit fogadnak? — kérdem gyanútlanul. — Ördög tudja — mondja anya. — Azt beszélik, hogy kérőMISZLAI GYÖRGY: Négysorosok ŐSZI VADS7ÖLLÖ Bíborral fested át a házfalat: önnön véredben mártod meg magad. Aztán egy ködlő, dermedt délelőtt holt leveledre dér ver szemfedőt... OTTHON s * Újak itthon már mind az emberek, az öregeket sem ismerni meg. Csak az égről sugárzó csillagok, s a faluszéli nyárfák régiek... KORAN SÖTÉTEDIK Korán van sötét, már korán, rémesen rövidül napom. Elmegyek idejekorán, s szemed mosolyát itthagyom!... BETAKARJA... De szomorú ez a világ: ködbundába bújtak a fák. Hamar hull ránk az alkonyat, és betakarja lábnyomod... NOVEMBERI BANAT Köddel köszöntött ránk november: hideg ködökbe vész az ember. Vadlúdcsapat jajong az égen bánatom száll a vadlúd-éken... két várnak. Pedig a rossznyelvek szerint a fiatalabbik is túl jár már az ötvenen. Ketten lakják ezt a nagy kertes házat, amit az apjuktól örököltek. Csak a házmester van az alagsorban, mint az apjuk idejében is. Attól hallom, hogy a csütörtöki fogadónapra takarosán megterítenek, telerakják Ínyenc falatokkal az asztalt, pénteken meg érintetlenül kiviszik a kertbe és elássák. Szólt is már nekik: miért nem adják oda valakinek; azzal ütötték el, hogy nem reflektálnak senki hálájára. Nem először hallom ezt anya szájából. Ma csütörtök van. Szép napos az idő. Ajtajuk tárva-nyitva. Eltökélem hát magamban, hogy meglátogatom őkét. Amint beléptem az ebédlőbe, beszélgetés ütötte meg a fülemet. Köszönés helyett csak mélyen meghajoltam és leültem egy székre az ajtó közelében, mivel jóformán ügyet sem vetettek rám. — Férjem ugyanis kínosan ragaszkodik az elveihez — mondta az idősebbik pontosan úgy, mintha az asztal körül ülő vendégek- • hez intézné szavait. — A kaptafa meg szinte rögeszméje. Minden új cipőhöz vesz egy új kaptafát is. Elmaradhatatlanul. Meg sem próbálja, hogy jó-e bele a régi. Halomban áll már a szekrény aljában a sok régi kaptafa, de világért sem dobna el egyet. Valahányszor újabb kaptafával állít be, kedvem volna beverni a fejét. — Ez majdnem olyan, mint a turbékoló szomszéd házaspár esete — veszi át a szót a fiatalabbik. — Fene nagy szerelem. Átjött hozzánk tegnap az a galamb- szívű férj, hogy telefonáljon. Feltárcsázott valakit és bemondta a nevét, meg a címét. Ki is szálltak rövidesen — rabszá’.lítón. Az ügyészség embere bemegy a szomszédékhoz, én ■ meg utána. Mert hogy hívott: „Tessék csak velem jönni — tanúnak!" Az asz- szony, az a galambszívű, a pamla- gon feküdt. A vizsgáié, illetve a nyomozó a férjhez fordult: „Miért tette ezt?” Az a jámbor meg, amilyen becsületes, nem tagadott, nem mentegetőzött, estik ezt mondta: „Ezért hívtam önt ide”. — De miért tette? — kérdi a nyomozó. — Összezörrentünk valamin mondja a szomszéd. — Szidtam, mint a bokrot, apját, anyját, amint szoktam is, mire ő kerek-perec azt mondta nekem: „Te tetves!”. Honnan a csudából vette, kérem tisztelettel, hiszen gyerekkorom óta sem hallottam ezt. Majdnem elnevettem magam. Mondom is neki: „Béküljünk ki, már nem haragszom, semmi értelme...” De ő megin: „Te tetves!” Erre aztán elöntött a csendes méreg: „Elhallgass, mert kihozol a sodromból”. De mintha megkergült volna, nem és nem hagyta abba. „Hagyd abba — mondom neki — mert az én türelmem sem kifogyhatatlan. Megértetted? Hallgass — förme- dek rá erélyesen — Megőrültél?” Ö meg csak mondja. Fejembe tolult a vér. Elkaptam a kezét: „Ne merd még egyszer mondani; mert baj lesz. Vége a türelmemnek!” A szemembe nevetett és, kérem tisztelettel, csak azért is még hangosabban, még kajánab- bul hadarta. Szinte kéjelgett abban, hogy borzolja az idegeimet. „Hagyd abba, kérlek — szólok kétségbeesetten —, mert nem garantálok magamért”. Ű azonban — mint a rossz gramofon, ha megakad a tűje — folyton folyvást ugyanazt mondta. Elkaptam és megráztam, hogy észre térítsem. Azt hiszi, elhallgatott? Erre aztán torkon ragadtam. Nem nagyon, csak épp, hogy ráijesszek. í^ogy érezze, milyen is az. Azt hiszi, elhallgatott? Dehogy! Sípolt, mint a kipukkadt tömlő. Süvöltött belőle. Egyszer- csak nem hallottam többé semmit. Eleresztettem. Ideesett a pamlagra, így, ahogy most látja. Hozzá sem nyúltam, rohantam a telefonhoz... De ha úgy még egyszer születhetnék, bíró úr, tessék elhinni, akkor is őt venném feleségül. Esküszöm, két életet is leélnék vele”. — Én nem vagyok bíró — mondta nyugodtan a nyomozó. — Még csak ezután kerül majd a bíró elé... — Hát igen, az ember sosem tudja, kivel él egy födél alatt. Ángyom, annak idején, a Duna híd- ján hagyta a pólyását. Világos nappal. — Pedig ilyesmit nem nappal szoktak csinálni — mondta az idősebbik. Feszengeni kezdtem, önkéntelenül. Erre az idősebb süteménynyel kínált a tetézett tányérból: — És önnek mi a véleménye? Felpillantottam rá, és így szóltam: — Én egész éjjel a harisnyám után kapkodtam. Ugyanis a vágány menti huzalra terítettem ki száradni, és amint a vonat elrobogott, magával sodorta a szele. Vagonról vagonra jártam, mint egy őrült, hogy elkapjam, de mikor bekerültem a kórházba végül is, ott igazán nem mesélhettem többé a harisnyámról — jobbra is, balra is beteg gyermekek feküdtek. Az ápolónő így fogadott: „Isten hozta!” S közben szedte az ágyakról a piszkos lepedőket, és meg-megcsókolta a ponyvát; amint belegyömködte a szennyest; Fejvesztetten hátráltam a felvonó felé. Alig tudtam megszökni. Olyan az az épület, mint egy irdatlan nagy hodály. — Hm, hm — hümmögte szelíden az idősebb hölgy, és bort töltött: „Tessék, egészségére!” — Gyújtson csak rá nyugodtan — mondta a fiatalabbik. Nagyon mélyre szívtam az első szippantást. Illata, mint enyhe áramütés, eláramlott a hajam tövén, végigfutott a gerincemen és le egészen a sarkamig. Remekül éreztem magam. Dudás Kálmán fordítása. Magyar Életrajzi Lexikon (Akadémiai Kiadó) STEFAN SCHERPNER: Lidice Rózsa-ár száll e völgyben fanyarul. Elmélkedem. A cickafark virul, mint a rózsák. Ki érti e csodát? Fölajánlom szívem áldozatul. lm emlék-raj csap bensőmre le. Ki érti e csodát? Gyermek-kacaj vésődött a kőbe. Jaj-szavam zengett a völgyön át. Ki érti e csodát? A kertemben virulnak a lidicei rózsák. Fordította: Palkó István A magyar könyvkiadásnak ezzel a páratlan vállalkozásával, a több mint ezer évet átfogó kétkötetes ismerettár közreadásával azt a célt tűzte maga elé a lexikon szerkesztősége, hogy nemcsak a „szakmabeliek”, hanem a széles olvasó- közönség számára is hozzáférhetőbbé tegye azoknak az életrajzát, akik a magyar nép története során a politikában, a társadalmi életben, a tudományokban, a művészetekben és a sportban szerepet játszottak. Több mint 11 000 életrajzot tartalmaz a mű. A tényszerűség, pontosság mellett rövid értékelést is ad a szóban forgó személyekről, s ily módon ugyancsak hozzásegít a helyes, reális történeti tudat alakításához. * Még a „szakmabeliek”, pedagógusok, ismeretterjesztő élőadók, kulturális munkások is kerülhetnek olyan helyzetbe, hogy az orientálódáshoz ilyen könyvre van szükségük. Alkalmas eligazító ebben a tekintetben az Akadémiai Kiadó gondozásában most megjelent Magyar Életrajzi Lexikon: általános jellegéből adódóan nincs olyan területe az eltelt magyar évszázadoknak, amelyet méltó képviselőinek életrajzai közlésével ne érintene. Különösen a legutóbbi harminc esztendő feldolgozásában ayújt újat: legfőbb értéke sokoldalúsága, valamint úttörő munkája a technikai fejlődés, a sajtó és a sport történetéből merített anyagok dokumerltálása. örvendetes, hogy azoknak a külföldi személyeknek az életrajzát is ismerteti, akiknek a működésében, munkásságában fontos magyar kapcsolatot talál.
