Tolna Megyei Népújság, 1967. december (17. évfolyam, 284-308. szám)
1967-12-24 / 304. szám
CSULAGSZÓRÓ Foto: Kotroczó BÉNYEI JÓZSEF: Történelmi türelemmel Háíom ember megy a hegyre, lekonyul kalapjuk széle, mennek feljebb, meredekre, meredekre, hegyi rétre. Három ember ballag, ballag, vállukon zömük kapájuk. Torkuk fagyott forrás — halig" Csalán bólint esak utánuk. Három ember szőlőt kapál, köves a föld, kapa csorba. Tűzzel gttrigázik a nyár, torok áhítozik borra. Három ember hajlik földig nehéz földig, bor tövéig, homlokuk Is ritkán törlik, jaj de messze sor ez végig! Haza indul három ember, mbolyognak, kő a lábuk, történelmi türelemmel vonít az idő utánuk. Három ember, szegényembe;- sűrű porban meddig ér el? Üresszemű félelemmel takaróznak minden éjjel. mumitmmtKtatm Várkonvi Nándor: Irodalmunk születése Eldöntött kérdés, hogy egy ^ nemzet irodalmába nem csak a saját nyelvén írott művek tartoznak, hanem az írói által idegen nyelven szerzettek is. Európában majd minden nemzet irodalmának elején latin szöve1- gek állnak, minthogy a kezdetek idejében ez volt az egyház, az ál Lain, a tudomány és az oktatás nyelve, és mert a népi költészet mulattatásra szolgált, lenézett, nem egyszer tilalmazott volt („pogány” regék, virágénekek), s így több-kevesebb ideig íratlan maradt. Az első magyar földön írott és fennmaradt munka a szent Istvánnak tulajdonított „Intelmek könyve”, bővebb címén: „A szokások és erkölcsök elrendezéséről Imre herceghez”: az újabb kutatások szerint azonban csupán része volt benne, egyébként az egykorú „királytükrök” mintájára készült oktató mű az ország kormányzásáról és az uralkodó kötelességeiről; keletkezése az 1013 —1015. évekre tehető. A második a szent Gellért szerzetté „Deli- beratio”. azaz „Elmélkedés a tüzes kemencébe vetett három héber ifjúról”, melyet bakonybéli remeteségében írt 1020—1030. között, olasz ember lévén, írása nem számíthat a magyár irodalomba. A harmadik Mór pécsi püspök életifata szent Zoerard, másképp András és szent Benedek remetékről (Vitae Sanctorum. Zoerardi seit Andreae et Benedicti eremi- tarum). Mór magyar ember volt, s így ha meg tudjuk állapítani, mikor foglalta írásba munkáját, megkapjuk irodalmunk Születésének dátumát, űve legenda, azaz szent- életrajz, korának legelterjedtebb szépirodalmi műfaja, az ún. példák (moralitások) mellett. A legendák szerkezete általában sztereotip, változatlanul két részre oszlanak, az elsőben elbeszélik a szent életét, a másodikban leírják életében és halála után végbevitt csodáit, kegyes glo-sz- szákkal kísérve. Mór legendája, mint látni fogjuk, több lényeges ponton eltér ettől a szabványtól, ami magában állóvá, egyéni jellegű és irodalmi becsű munkává s egyúttal jelentős történeti dokumentummá teszi. Mór életéről a következő hiteles és valószínű adatokat gyűjtötték össze eddig: Születését az 1000-ik évre teszik. Származása minden bizonnyal magyar, erre nézve szemünkben döntő saját fel- j jegyzése, hogy Szent Márton hegyén (Pannonhalmán) volt iskolás gyermek (puer seholasticus), vagyis az akkori szokások szerint 5—10 éves korától fogva szerzetesnek szánt tanuló. Ez annyit jelent, hogy magyarnak kellett lennie, mert a német hittérítők mind felszentelt papok voltak, tanulókat nem hoztak magukkal, s az utánpótlásról gondoskodó kolostori iskolákat természetszerűen honi növendékekkel népesítették be. Szerzetesi életéről Imre herceg legendája emlékezik meg: a királyfi jámborsága miatt hét csókkal tüntette ki társai előtt. (Minthogy Imre herceg 1031-ben 'halt meg, kitüntetését és ezt követően apáttá nevezését általában 1030-ra teszik. Pécsi püspökké tételéről á Pozsonyi krónika 1036- ban kelt hiteles feljegyzése tanúskodik. — Ismert történeti adat, hogy István utódát, Péter királyt kívánsága szerint a pécsi székesegyházban temették el 1046-ban. s így a celebráló főpap csak Mór püspök lehetett. — Hasonlóképp a köztörténetből tudjuk, hogy a Vata-lázadás után Lengyelföldről hazatért András herceget a három életben maradt püspök, Benedek, Mór és egy ismeretlen nevű koronázta meg 1040-ban Fehérvárt. — 1055-ben kelt a tihanyi apátság alapító levele, melyen Mór hitelesítő kézjegye olvasható. — 1057-ből fennmaradt Radó nádor donációs levele, melyben Mórt lelki atyjául fogadja. — 1064. április 11-én. húsvét vasárnapján Salamon király és Géza herceg győri kibékülésének és a koronázásnak megpecsételéséül Pécsett Géza maga kezével másodszor tette a koronát Salamon fejére; a vendéglátó és asszisztáló főpap 'Mór püspök Volt. Másíiap, húsvét hétfőjén a székesegyház és á püspöki rezidencia minden tartozékával együtt leégett. — Több hiteles adat, kikövetkeztetett vagy valószínű dátum, legendás feljegyzés nem maradt fenn Mórról; halálát közmegegyezéssel 1070-re teszik. Legendáját kétségkívül 1064. utón írta; hogy közelebbről időzíthessük. és hogy művének sajátos jellegét kidomboríthassuk, először felsoroljuk legfontosabb mozzanatait. — Zoerard és Benedek Lengyelországból jöttek, mindketten a Nyitra melletti Zo- bor hegyen, majd a Vág közelében, SZkalkán remetéskedtek: Mór mindkettőjüket ismerte, Andrást látásból, mint iskolás gyermek, Benedekkel azonban többször beszélgetett is apát korában. Emez mondta el neki mestere történetét, míg Benedekét Fülöp zoborhegyi apáttól hallotta. A legendának négy kéziratos ” másolata maradt fenn. három külföldön készült, egy Magyarországon. Ennek írója Paulus de Jénew (olv. Jenő, azaz Jenei Pál), 1454-ben másolta valamely régebbi feljegyzésről. — Nem számít. Külföldiek vagyunk. Majd hülyének tetetjük magunkat. — Tényleg látod a tornyot? — Látom. Csak menjünk, — Merre? — Egyenesen. Toronyiránt! — Biztos, hogy látod a tornyot? — Biztos. — Kérdezzük meg! Fél óra múlva indul a hajó. A távolba mutattunk és úgy kérdeztük. — Port? A hollandus nem értette. Megismételtük: — Port? Bizonytalanul bólintott. Mi határozottan mentünk. — Mi lesz, ha lekössük? — Haza visz a követség. — De mikor? — Mit tudom én! Biztosan hazavisz. Egyébként is aláírtuk a papírt, hogy itt; nem maradunk. — Igaz. A köd sűrűsödött. Már én is bizonytalankodtam. — Látod még a tornyot? — Csak sejtem. — Merre menjünk? — Toronyi fáht. Az utcán autók szaladgáltak. Csupa sárga, ' meg piros fény Volt az utca. Fenyőfát vittek az emberek. Karácsonyra mi is otthon leszünk. — Ismerős ez az utca? — Nem! Erre még nem jártunk! — Csak a nagyáruházát látnánk! Onnan már nincs messze a kikötő. — Állítsunk meg egy taxit. — Miből fizeted? Húsz fillérem van. — Nekem még annyi sem. — Vakvezető kutya. Látod, milyen fegyelmezetten áll a gazdájával? Okos kutya, — Ne azt nézd, hanem a tornyot. Látod a tornyot? — Már jobban látom. Nincs már messze. — Mennyi időnk van még? — Húsz percünk. — Odaérünk? — Ha akarunk, akkor oda! — Én már nagyon fáradt vagyok. Miért is költöttük el a pénzünket? Kellett nekünk narancs. meg sztriptiz-újság! Most mehetnénk taxival. — Mehetnénk. — Pirosat mutat a lámpa. — Nem látod, piros! — De, csak én most hülye külföldi vagyok. Nekem mutathat pirosat a lámpa. — Ne menjünk, még tényleg hülyének néznek bennünket! — És a hajó közben elindul. — Látod a tornyot? — Látom, most már itt van a közel beti. — Tényleg? — Igen. Mindjárt itt van a városháza. a kitépett szívű szobor és utána a kikötő következik... — Annak a rohadt vezetőnek is csak arra volt esze, hogy bevásároljon. Jól eligazított bennünket. „A villamossínek a kikötőbe vezetnek!...” — Oda hát! — És mi mégis rossz irányba indultunk. Most jó irányba megyünk? — Most igen! — Mit szólna a féleségem, ha nem érnék haza időben? Ha most eltévednénk? — Nem ismerem a féleséged! — Pedig beszéltem róla. Amikor úgy háborgott az óceán, hogy recsegétt-ropogott minden. Te, ültél már máskor is tengerjáró hajón? — Egyszer. A Fekete-tengeren. —- Akkor azért nem féltél annyira. — Ott van a toronv! — Hol? — Ott, ni! Látod? — Dereng! Mennyi időnk van még? — Tizennégy perc. — Elérjük a hajót? — Él. Elértük, öt perccel az indulás előtt. Induláskor tudtuk meg, hogy ketten lemaradtak. — Nem a köd miatt — mondták. — Ök napsütésben is lemaradtak volna. A hajó dudált. A ködben itt- ott fények látszottak. A lemaradtakat kereste a tekintetünk. Nem találtuk. Elnyelte őket a nagy köd. amelyből nem látszik ki az ember. Nem nehéz rámutatni, m.i teszi műfajilag különállóvá, s e révén eredeti (nem közismert) tárgyú, egyéni előadású művé, írói „alkotássá”. Először is az, hogy nem hagyományt rögzít s önt megszokott formába, hanem saját élményei nyomán ír, emlékeiből merít, a szó eredeti értelmében a szerző. Ehhez képest egyes szám első személyben szól, megnevezi magát, ami az anonyme dolgozó egyházi irodalomban igen ritka. Gondosan beszámol forrásairól s a maga szerepéről, vagyis végelemzésben történeti és önéletrajzi munkát nyújt, mely műfajilag szépirodalom. A saját tárgy egyúttal az írói inspiráció forrását is jelzi: élete legnagyobb élményét akarja megörökíteni, szentekkel való találközását. Ne felejtsük, hogy a kor eszményképe a szent Volt, Isten választott, csodákkal kitüntetett embere, királyoknál, pápáknál nagyobb méltóság birtokosa, ki előtt léborulnak a föld hatalmasai, a legnagyobb hős. mert legyőzi magát az életet, s már halála előtt megszerzi a halhatatlanság koronáját. Öt az a kiváltságos szerencse éri. hogy kettőt személyesen ismert, mestert és tanítványt: az utóbbi maga beszéli el neki. aminek szemtanúja volt, s az ő viselt dolgairól szintén szemtanú értesíti; a hallottakat személyes benyomások erősítik, s ezek és a csodák alapján máris boldognak, beatUsnak nevezi őket, azaz közértelemben szentnek, noha még nincsenek szentté avatva. A szentek vallásos rajongó tisztelete rnagcárázza a kor ereklyekultü- szát; Mór Fülöp apáttól elkéri András , vezeklőláncának felét, s kincsként őrzi, és a hangból, ahogyan elmondja odaajándékozásét Géza hercegnek, kiérzik. mily nehezen válik meg tőle, és hogy a világi nagyúr, a trón örököse mily sóvűregva, „minden vágyakozásával eseng érts”, ezért „nem tudja tőle megtagadni”. Az ereklye őrzésével és elajándékozása által maga is aktív részesévé lesz a szent történetének és kultuszának. Mindez arra ösztönzi, hogy a látottakat, hallottakat, történteket írásba foglalja, és átadja „at örök emlékezetnek”. Röviden: a legenda az egykorú műfajból kiemelkedő, minden mozzanatában egyéni, eredeti szerzemény, mai értelemben vett írói mű, vele kezdődik irodalmunk. Mór az első magyar író. z illővé teszi, hogy megkíséreljük pontosabban kideríteni, mikor vetette papírra. Elbeszéléséből nyilvánvaló, hogy a vezeklőlánc elajándékozása, vagyis Salamon és Géza pécsi időzése' 1064 áprilisa után. De tudjuk, hogy a látogatáskor a templom és a püspöki rezidencia minden tartozékával együtt leégett. A helyreállítás, a templom felszerelése, a veszteségek pótlása kétségkívül hosszabb időt vett igénybe, s ezalatt a püspök idejét. gondjait, munkaerejét szükségszerűen minden másnál jobban elfoglalta. Aligha sok, ha erre egy-két esztendőt számítunk. Ha feltesszük, hogy a zse- licszentiakabi kolostor felszentelésén jelen volt, minthogy ez a megyéspüspök részvétele nélkül nem eshetett meg. akkor az 1067. évben olyan dátumot kapunk, mely a körülmények egybevetése alapján legjobban megközelítheti a valóságot: a tűzvész okozta pusztulás helyreállítása megtörténhetett, s a gyengülő aggkor végideje még nem jött el szükségszerűen. Ä tévedés, az eltérés a valóságtól talán egy-két esztendőre mehet előtte és utána (1066—1068), úgy hogy a szokott konvencionális formulával mondhatjuk: Mór szent Zoerard-And- rás és Benedek legendáját 1067 körül írta. Ekkor született meg a magyar irodalom, most van tehát 900-ik évfordulója. Különös, hogy senki sem figyelt fel rá.
