Tolna Megyei Népújság, 1967. december (17. évfolyam, 284-308. szám)
1967-12-22 / 302. szám
4 *OTWA MFOVE1 Nfipfl.fSAG 1967. december 22. Ilyen ez a háború... Fehér szalag a hajban V. gáló bizottság egyik tagjával. Állok egy üszkös halom előtt. Valamikor lakóház volt. Arrébb a téglatörmelék közül ablakrámák merednek az égre. Félig elégve, meghajolva. Mint egy mondat végén a kérdőjel: Kik laktak itt? Kik pusztultak el? Diktálják a neveket. Nem, nem írom fel. Hiszen a név semmit sem mond. Emberek voltak. Emberek, olyanok, akikkel nap mint nap találkoztam Hanoi utcáin, akikkel együtt izgultunk a Than Hoa-i bunkerekben. Akik féltettek, óvtak a gyilkos bombáktól. Már elszállították a halottakat. A megkövesedett szemű idős asszonyokat., a megcsonkított testű gyerekeket. De a föld mélyében sem nyugodhatnak. A temetőre is szórják bombáikat, kiforgatják a sírokat. Emberek teszik. Valami különös . borzongás fog el. Csupán ennyit írok le: Hanoi. Pho Hűé utca 39. Állok- és nézem az embereket. A törékeny termetű asz- szonyokat. Kétkerekű taligákba rakják a cserép- és téglamaradványokat. A sajátjuktól búcsúznak. Igaz nem volt nekik televíziójuk, hűtőszekrényük, a bútorzatuk is szűkös, talán néhány polcból állt. De az övék volt. Moat is szinte két kezükkel kaparják ki megmaradt ruhaneműjüket. Thi Kuong nemrég múlt 19 éves. A szerencse mentette meg. S miközben ez a vietnami lány elmeséli á tragédia óráit, szenved és mosolyog. Hányszor találkoztam ezzel a mosollyá]. amit sohasem tudtam megfejteni. Ezen a napon 76 ember halt meg Hanoiban. Lakóházak sora dőlt össze. Lakóházak, amelyek az amerikaiak hadijelentésében, mint katonai célpontok szerepelnek. Eszembe jut egy korábbi, saigoni keltezésű hír: „Gépeink több hullámban támadták Észak- Vietnamban, a Phat Diem haditengerészeti támaszpontot... Meglepetéssel hallgatták ezt a jelentést a kis város lakói. Az ő környékük haditengerészeti támaszpont? Hiszen alig van néhány halászbárkájuk. Találkoztam Mai Bo-vaJ, az amerikai háborús bűnöket vizsKépeket, dokumentumokat mutatott. S elmondta a Ha Phu iskolások tragédiáját: — Az iskolakezdés előtti percekben gyújtó és ananászbombákkal támadták a tantermeket: harminhárom gyerek halt meg és huszonnyolc megsebesült. Tudja milyen az az ananászbomba? Az egész szerkezet alig nagyobb egy ananász gyümölcsnél, de a robbanás . pillánatában száz és száz szilánkra szakad szét. Szinte átszitálja az emberi testet. Nehéz kioperálni, hiszen ahány szilánk, annyi vágás. Rendezgetem az emlékeket, a Vietnamban töltött három hét emlékeit. A veszélyben megfáradt idegeknek hosszú idő ez. Lapultam futóárokban, láttam a leégett iskolákat, gyárakat, a megcsonkított gyerekeket. Beszéltem a Nam Mgani asszonyokkal. akik életük kockáztatásával hordták a lőszert a szik- lafedezékben küzdő katonáknak, láttam az egyik katona felégett tenyerét, a:ki — vízhiányban — puszta kézzel cserélte ki a géppuska forró csövét. Emlékszem és. nem felejtem el az egyszerű embereket, akik megosztották velem szűkös rizsfejadasjukat, és meleg szeretettel beszéltek Magyarországról. Találkoztam Luang Tru óvoda lakóival. Láttam a nyiladozó értelmű csöoosége- ket, akik az önfeledt játék he........... v-V |i l yet először azt tanulták meg, a jó kis gyérek hogyan megy az óvóhelyre? Lefényképeztem' az édesapát, aki négyéves fiának holttestét tulajdon két kézévé1 kaparta ki a romok alól. Láttam ezeket. És félek. Amikor a televíziói kérVa-nyőjén gyilkos terheikkel újból megjelennek az amerikai gépek, félek, hogy megszokom a látványt és nem találok majd kifejezést, hogy leírjam mindezt. Mert nagyon nehéz írni arról, amit Vietnamban tapasztaltam. Túl sok olyan asszonyt láttam, aki hajában fehér szalagot viselt. A vietnamiak így gyászolnak. Vége Király Ferenc IAAE rád to- W* RÖK , AZT MOND; | JA A SEREGEK >URA, ÉS FÜSTTé I égeteáa szekeI REir.OROSZLAFH I KOLYKEIDET KARO f, EMÉSZTI ME&. « KEPRECENYVáLTOZAT.- SARLÓS ENDRE 'CSAK. VOLNA NíéMAMV ILYEN EM.se-í2£AA.... KE3, HA mZSEK AAINO H-YENBt ’ ysvA^i nem SOtCÜA AA6E- GyűNK. GueiYOK. A tv szerepe a közoktatásban — Itt az ideje, hogy a tele- , víziót hathatósabban állítsuk az esti és levelező oktatás szolgálatába — jelentette ki Vlagyimir Kljucsanszkij, a moszkvai televízió felsőoktatási műsorainak főszerkesztője. Kljucsanszkij hangsúlyozza, hogy a diákok a felsőfokú tanintézetek első két évfolyamán rendszerint azonos tantárgyakat tanulnak. A televízió oktatásukat így teljes egészében magára vállalhatja. Az iskola-tv keretén belül a felsőfokú tanintézetek feltételesen jóval több diákot vehetnének fel, mint jelenleg. Az első két évben ezeknek a diákoknak csupán vizsgázniuk kellene az iskola-tv műsorában szereplő tantárgyakból. A harmadik évfolyamra véglegesen aztán már csak azokat vennék fel, akik a vizsgákat jó eredménnyel tették le, s akiknek kedvük van továbbtanidni. / Egy ilyen rendszer lehetővé tenné, hogy nagyobb körültekintéssel vegyük fel az esti és levelező tagozatokra a fiatalokat, arról nem is beszélve, hogy a tanulmányi idő lerövidítésével a kiadások egyharmadát megtakaríthatnánk. E javaslat megvalósítása természetesen számos bonyolult kérdés megoldását tételezi fel. Egyelőre kísérletképpen csak néhány olyan első éves főiskolai hallgató részére kellene közvetítenünk, akiknek a levelezői oktatás második évfolyamán helyet biztosítanának. Az utóbbi években az iskola- tv jelentősen kibővült. Már a Szovjetunió 35 városában közvetít a televízió rendszeresen iskolai műsorokat. A moszkvai és leningrádi televíziónak külön csatornái vannak erre a célra. (TASZSZ) El nem tudta képzelni, vajon a japágok hogy jutottak be hozzá... A telefon tehát nem jöhetett számítá aha, s ez még inkább rádöbbentette arra, hogy mennyire behálóztak, s mennyire figyelik. Végképp eltökélte: megkeresi a tengerészeti elhárító szerveket. Kísérletezett azzal is, hogy bement egy átjáró házba, s az utca túlodalán próbált kijutni. Ám japán követője — aki éppen Blaket figyelte — nem állt íneg a kapu előtt, hanem utána ment. Beugrott egy áruházba, hogy eltűnjön a forgatagban. de így sem tudta lerázni kísérőjét. Eközben érte Kono újabb telefonhívása... — Találkoznunk kell... — mondta. — Hol és mikor? 19 — — Egy óra múlva, az utcasarkon, kocsival várom .... Blake elment a találkozóra ... Kono felajánlotta, hogy ha egy héten belül Hawaiiba utazik, kétezer-ötszáz dollárt kap és minden kiadását fedezik. De hogy Blake lássa, ők nem garasoskodnak, további ötezer dollárt ígért arra az esetre, ha átadja az . infomációkat, amelyeket Campbelltől megszerez... Az egykori izomember állta az alkut, s mindent megígért a japánnak. Most már azonban elkerülhetetlennek látszott, hogy sürgősen felvegye a kapcsolatot az ONI valamelyik tisztjével. Éppen az utcán sétált, nyomában nem is egy, hanem két kísérővel, amikor egy jót ötlete támadt. Bement az egyik moziba. A japánok megtorpantak az ajtóban, nyilván azon törték a fejüket: érdemes-e utánamenni ... Eközben Blake átvágott az előcsarnokon, s amikor látta, hogy követői nem mentek utána, gyorsain megkereste az igazgatót, akinek röviden előadta helyzetét, s megkérte, hogy engedje ki egy oldalajtón. — De uram, ön viccel? — kérdezte csodálkozva az igazgató, s Blake mintha azt olvasta volna le az arcáról, hogy tanácstalansága csupán akörül forog; mentőkocsiva.1 is be lehet-e szállítani egy ilyen őrültet, vagy kényszerzubbony is kell hozzá? De Blake-nek nem volt ideje. Sürgette az igazgatót, aki végül is talán elhitte, amit honfitársa mondott és komótosan kinyitotta az egyik oldalajtót, amelyen kiengedte a robotemberek egykori királyát. Blake rohant a tengerészeti hivatalba, ahogy csak a lábai bírták. * Rövidesen az ONI egyik tisztjénél, Stanley tengerész hadnagynál ült. Blake gyorsan mindent elmondott neki: hogyan ismerkedett meg Konóval, hogyan próbált a japán közös emlékeket találni, milyen útjuk és beszélgetésük volt a Hollywood-i dombok alján, milyen ajánlatokat kapott Yamamotótól. és milyen megbízatást adtak végül is neki... Még arról is beszámolt, hogy milyen kétségek furdalták: nem volna-e érdemesebb elfogadni a kilátásba helyezett ösz- szegeket... A hadnagyra nagy hatást gyakoroltak Blake őszinte szavai. Megkérdezte tőle, hajlandó lenne-e együttműködni az ONI-val, mégpedig úgy, hogy mindent megtesz, amit a japánok akarnak tőle? Stanley tudta, miért olyan kíváncsiak a japánok az USA csendes-óceáni haderejének mozgására... A Pennsylvaniát ugyanis egész egységével együtt a Hawaii szigeteken fekvő támaszpontra, Pearl Harbourba vezényelték. S oda futnak be rövidesen a többi csendes-óceáni egységek is. Nagy összevonás készül... Nyilván erről akartak adatokat szerezni a japánok, s Valószínűleg már sejthették a hajóhad útját...
