Tolna Megyei Népújság, 1967. december (17. évfolyam, 284-308. szám)
1967-12-17 / 298. szám
I Mladen Olyacsa: ÁPA ES FIA Alkonyattájt vitték őket a vesztőhelyre. A tíz főnyi csoport halálraítéltet, köztük a kezüknél fogva összedrótozott apát és fiát. Az apának a bal, a fiúnak a jobb keze volt szabad. A halálbamenők közt rozsdás sodrony feszült. Komoran, lehorgasztott fővel, megtörtén állt apja mellett a fiú. — Nos, meggondoltad magad? — kérdezte az usztasa tiszt. — Nem! — csattant fel élesen a fiú hangja. Az usztasa rávillantotta tekintetét. Feje reszketett, nyakizmai sajogtak a fájdalomtól és mégis igyekezett elszántnak látszani a fiú. A tiszt felállította a rajt, húsz méternyire a tömegsír hosszában, és „csőre tölts!”-öt vezényelt. Csattogtak a zárak. A fiú szeme a gödörre tévedt — a sárosán tátongó, nagy vermet nyilván közös sírhelyül szánták. T ; ::.;'eit. Lesütötte a szemét. Nem bírta tovább nézni a sír sárga földjét. Az apa arcáról lerítt, hogy sorát -gyötörhették a börtönben. Olyan ember benyomását keltette, aki képtelen többé eszméim. Vagy talán' észlelni is. Ä katonák parancsra készen markolták a fegyvert. Már csak a „tüzet nyiss!”-ra vártak. Némelyek . türelmetlenül, némelyek közönyösen, némelyek unalommal, némelyek szeméből viszont mintha részvét is sütött volna. — Nos, meggondoltad? — kérdezte a tiszt ismét.' — Nem! — mondta a fiú. — Vesztedre — mondta kaján mosollyal a tiszt. A fiú szemében gyűlölet villant: a kutya nézi így a farkast, hogyha találkoznak véletlenül. A halálraítéltek sora közvetlenül a verem szélén állt, háttal a frissen ásott sírnak. Csupa elgyötört, rongyos alak. A cafatokban lógó gúnya arra vallott, hogy kemény, étó kínzóeszközökkel, talán vasrúdakkal puhították őket a vallatások során. Alig álltak a lábukon. Sapkásán, kucsmásan, fedetlen fővel, amint támolyogva álltak a sorban, majd olyan volt a kép, mint amikor düledező pa- lánkot lát az ember egy csatakos árok partján. Az apa fejében fekete báránybőr kucsma, a fiúéban világos színű sapka. Az apa sűrű, sötét, hegyes bajuszt viselt, a fiú álián épp hogy csak ütközött a pelyhedző, gyér szakáll. Vezényszó harsant/ a rajnyi katona mögül: — Célba! Majd rövid magyarázat, hogy a kivégzést a sor bal szárnyáról kezdjék. — Hárman lottók egyre! — mondta az usztasa közömbösen. És mintha aggálya lett volna affe- lől, hogy megértették, hozzáfűzte: — Balról jobbra! Újabb vezényszóra eldördültek a lövések. Fekete füst gomolygott a puskacsövek végén. Az első három áldozat elzuhant. Magával rántották a negyediket is. Az élőt. Mintha csak megbotlott volna, felállt: méltatlankodással az arcán, hogy nem egyszerre terítették le a társaival. A fiú volt. — Nos? — kérdezte a tiszt. — Nem! — mondta a fiú. — Csőre tölts! — harsant a vezényszó. És aztán: — Célba! A fiú felpillantott: három cső meredt rá. \T ¥ 'ite — Várj! A tiszt meghagyta — további vezényszóig emeljék a fegyvert az elítélt feje fölé. És mintha különös gondja lett volna arra, hogy a fiú életben maradjon, elismételte, amit mondott. Sőt, mintha örülni látszott volna a váratlanul beállt fordulatnak. Mosoly bújkált lányosán csinos, sápadt arcán. De amint bokáig érő zöld köpenyben állt’, a villogó bádog U betűvel a piszkos saDkáján, olyan volt, mint a kérlelhetetlen végzet. Újabb szavára a katonák rögzítették a zárat. Majd vezényszóra lábhoz eresztették fegyverüket. A tiszt torkán mintha akadozott volna a szó, amint vezényelt. Szinte meghatotta a fiú megszólalása. — Nos? Tíz napja folyton ezt a kérdést intézi hozzá, és tíz napja mindig ezt a választ kapja: „Nem!” Órákon át: „Nos?” és órákon át: „Nem!” Tíz napon át: „Nos?” és tíz napon át; „Nem!” És most ez a váratlan: „Várj!” A tiszt azt parancsolja, hogy verje agyon az apját. Nyilván szenvedélyévé vált, hogy szeme láttára ölesse egymással a foglyokat, és fölényes mosollyal gyönvörködjék az öldöklésben. Korábban az apától követelte, hogy verje agvon a fiát, az öreg azonban elszántan megtagadta r& szemközt köote. Azóta esett a választás a fiúra. ..Megkímélem az életedet” mondta a tiszt. És most ezt kérdi tőle: — Nos? A fiú motyog valamit magában. — Tudod, mit ígértem — emlékezteti az usztasa hangosan, hogy minden halálraítélt hallja. — Nem birom — nyögi ki a fiú és kétségbeesett pillantást vet az apjára. Az mozdulatlanul áll. mint a megkövült átok. — Várj. — Meggondoltad? — Ide azt a taglót — mondja a fiú. — Ha agyonvered, életben maradsz. — Ide a taglót — mondja a fiú ismét, magára parancsolt nyugalommal, hogy ki ne törjön belőle a sikoltás. Az usztasa leoldatja kezéről a drótot. Egy katona odaviszi a taglót. A fiú szorosra zárja vér- felen ajkát. Az apa csak nézi. Komoran. Megvetéssel teli szemekkel. A fiú azonban nem igyekszik megindokolni arca egyetlen vonásának rezdülésével sem a döntését. Arca szenvtelen. Sőt, mintha nem is sajnálná immár... „hiszen verte az anyámat, iszákos volt... megváltja az életemet., hiszen miatta estem csapdába...” A tiszt vállon fogja és előbbre húzza. Az öreg egyedül maradt. Szeme, ki tudja, miért könnybe lábadt. Egy nagy könnycsepp legörátTű a járomcsontján s a fel ső ajak ívén belevesz a sűrű borostába. — Markold meg a taglót! — szól rá a tiszt a fiúra, és elmosolyodik. Mindig ezek a legkéjesebb pillanatok számára, amikor az áldozat erőben és akaratban hirtelen megtörik. Megalázkodik, végső el veszettségében. — Két kézre! A katonák unalommal nézik a jelenetet. Felindultnak, vagy talán boldogtalannak is csak egy fiatalabb katona látszik. — Két kézre! — Jó — mondja a fiú. Ereje azonban nemigen van hozzá. Reszket a keze. Egész testében remeg. Miközben a lengő taglót figyeli, félszemét a tiszt az öregen felejti: az mozdulatlan, halálával megbékélten áll, mint a tapasztalt ember, aki nem is várt mást az élettől. És amikor magasba lendül, a taglón két tekintet találkozik egymással: az öregé, meg a tiszté. Az öregé csupa megadás, a tiszté kaján öröm. Dermesztő csend támad — a fiú a tiszt felé lendíti hirtelen a taglót. Az első ütés után az usztasa talpon marad, csak a feje csuklik le, és megtántoro- dik. Halott fényű szemmel a fiúra szörnyed s aztán lerogy — kalimpáló lába barázdákat húz a sárba. A fiú még két ütést mér rá s azután, hogy közéjük dobja a taglót, odaszól kimerült hangon a katonáknak: — Lőjetek! Ekkor ráveti döbbent tekintetét az apa is, s ajka fájdalmas mosolyra húzódik. Dudás Kálmán fordítása Mladen Olyacsa, a Jugoszláv írószövetség főtitkára, a középkorú szerb írónemzedék jeles tagja. Számos regénye és novelláskötete jelent meg. Az első naptól részt vett a felszabadító háborúban. Művei gazdag háborús élmcnyanyagából merítik tárgyukat. Az i‘t közölt novellája eddig húsz nyelven jelent meg, a lengyelek kisfilmre is átdolgozták. i BIHARI SÁNDOR Haza Vihetek már ide, az asztalomhoz, az erkélyen a virágokat, polcaimon a könyveket bámulhatom, — a távolság' kioldoz, felment, mert lett villamosszék megint a nyugalom, a rendberakott lét belül a négy falon. Nem tudom megtartani magamban az országutakat —: kinyílnak, megbizsergeti tenyerem egy sárokház. hegyek oldalán a verssorokat rakják össze a lombok folyvást, üzen egy illát, mely a randevúra pontosan megérkezik, ahol itt vagyok sohase lehetek teljesen itt. Azt hiszem, minden földdarabon feliratlan is ez áll: Átmenő forgalom. Felütött sátrak a városok, s honfoglalás csak az, az a gondolatom, melyben a szétdobált történelmek és kontinensek találnak rendet, az idő nyit határtalan hazát. AZ OLVASO 1866-ban született, fantasztikus regényeivel tűnt fel, ezeket — mint Verne H. G. Wells is —, felnőtt olvasók számára írta; azóta mindkettőjük efajta müvei ifjúsági olvasmánnyá lettek. Kezdetben kereskedősegéd volt, akkortájt tökéletesítették használhatóvá a kerékpárt, ő is szert tett vágyálmainak e tárgyára, s vasárnaponként gyönyörtelten ka- rikázva Dél-Anglia útjain, megejtette a technika varázsa. Történelmi fordulatot várt attól a ténytől, hogy akárki, mindenlci ily könnyedén, egyénileg, s a maga erejéből változtathatja helyét. Ez a kettős látásmód mindvégig sajátja maradt: egyszerre volt távol- és közellátó, felismerte az emberiség egyes nagy problémáit, és jelentőségüket, de primitív eszközökkel és módszerekkel vélte megoldani őket. Mint a korabeli természettudományos világ- szemlélet híve, hitt a haladásban, melynek fő mozdítója szerinte is a gép, a technika, s gátlás nélkül kalandozott a múltban, jövőben és a csillagközi PÄLOS ROZIT A: Múzsámhoz Agyonhajszolt páriaként szólítlak a másik partról befagyva kegyetlen egy könnycsepp glóbuszába nem hatol hozzám többé növények állatok tárgyak titka elfajzottam mint rossz helyen lakó virág mitse csodálkozom hogy oly régóta felém se nézel szépségem helyén az iszonyujjlenyomata lángol mert lásd a szén meg a kenyér fontosabb lehet mint te vagy CSÁNYI LÁSZLÓ: Hajnal a Kárpátok alatt Csak ennyi volt: a hajnal’koszorúja csillant az égi csúcsokon. Ahol mi álltunk a völgyben, templom és fa házak között, harmatos fűben, diadallal úszott a győztes fény, lábunkig kúszott, míg elborított. Előbb fent az ormok fehér sziklái ragyogtak, majd lentebb az átszellemült fák, aztán a völgyi dísztelen házak fala, templomkertet övező sovány sövény is és végül minden ragyogott, titkos jeladásra. Csak álltunk ott e földöntúli fényben, megdicsőülten, mint alkalmi szentek, kik ajándékba kapták ezt a boldog fényt és nem tudják, mit kezdjenek vele. térben. Ma már sajnos tudjuk. hogy a természeti erők birtoka egyaránt használható a jóra és a rosszra, ám az ember egyelőre korántsem az első lehetőségnek nyújtja a nagyobb előnyt. A természetét kellene megjavítani, erkölcsi lényét fejleszteni — ez lenne az igaza haladás biztosítéka. Az első világtörténeti krach, az első világháború még nem ábrándította ki Wellset, mint hasonló látáshibában szenvedő kortársát, Spenglert. Nem csüggedt el, csupán áthelyezte a problematika középpontját; az emberi elmétől, mint olyantól várta a megoldást, s a közellátás gátat nem észlelő örömével mindjárt konkrét javaslatokat tett. Számos regényben, a leg- összefogóbb igénnyel a William Clissold világa c. könyvében fejtette ki lényegüket: a legkiválóbb elmék, a szellemi elit képviselői időnként üljenek össze, állapítsák meg, mi a legközelebbi és legcélszerűbb teendő az emberiség üdvének előmozdítására, és határozataikat a kormányzatok és a közélet egyéb irányítói hajtsák végre. A kormányok és illetékes tényezők azonban nem vették figyelembe javaslatait, valószínűleg tudomást sem nyertek róluk. Ez sem csüggesztette él, hiszen milliók olvasták, sőt hallani kívánták szavát mindén fontos ügyben, * ő prófétai hittel hallatta is; a siker-ember optimizmusa éltette. Hanem a második világháború és a megelőző diktatúrák látványa az ő kettőslátású szemét is borússá tették, s letört. Utolsó, kis terjedelmű könyvében vallott erről (címét: Mind at the End of its Tether, Spengler mintájára, így fordíthatnák: „Az ész alkonya”). „A szerző úgy látja — írja benne —, hogy a világ elnyomorodott és képtelen újra összeszedni magát. Valaha abban a gondolatban tetszelgett, hogy az ember kiküzdheti magát a zűrzavarból, s az emberi lét új alkotó fázisát kezdheti meg. De világraszóló tehetetlenségünk láttára optimizmusa sztoikus cinizmusnak adott helyet. Az öregek kicsinyesen és ellenszenvesen viselkednek, a fiatalok eltorzultak, balgák és könnyen félrevezethetek. Az embernek meredeken kell fölfelé, vagy lefelé mennie, s a valószínűség amellett szól, hogy az út lefelé és a véghez vezet”. Ezt a háború végén írta, s nemsokára, 1946-ban meghalt Azóta több mint húsz esztendő telt el. s a zűrzavar nem szűnt meg: de, hogy az emberiség útja fölfelé, vagy lefelé vezet-e, nem a mai öregek és fiatalok pillanatnyi viselkedése dönti el, hanem. egy újabb száz év nemzedékei. VÁRKONYI NÁNDOR
