Tolna Megyei Népújság, 1967. november (17. évfolyam, 258-283. szám)

1967-11-06 / 263. szám

TOLNA MEGYEI NflPÜJS VO 1967. november 6. KfcPREGENYVA.LTOZAT: SARLÓS ENDRE Mm VISELHeTET£ÄWöw mm FOKaz^oorr a. tzossz !2 <S TRéFÁfü íéOKÖ(Z£.,//é- HAÖYYSZD/2. VÉPELMé&E moah-t. 5 WCM.SVJ B HlUtR'Sj | CCCUPAj jí Uorr”0rf n fcl-ti*Vr,| fill 'Novy'cJ || U.Í.59f Ríj -|rQrO ÍJ l\s lecepj i Ötven éve kötődött Múltat idéz néhány, elsárgult fénykép, már-már elhomályosuló emlékeket, fél évszázad távlatá­ból ... Egyiken egy huszártiszt lóháton, a másikon bekötözött fejű, bepólyált kezű sebesültek. A harmadikon füstös, lövedé­kektől felszaggatott homlokzatú templom előtt egy csoport kato­na. A kép hátlapján néhány, ce­ruzával odavetett szó: „Tölgyesi templom, 1917. november”. A megsárgult fénykép egy da­rab történelem. A templom előtt álló csoport­ban magyar huszárok és tányér­sapkás, kucsmáé orosz katonák néznek szembe a fényképezőgép objektívjével — a korábbi ellen­ségek, akik parancsra gyilkolták egymást. Hogyan is volt? A kép tulajdonosa, dr. Nemes Andor emlékezik. — Akkor már hároméves öl­döklés állt mögöttünk. Belefá­radtunk a harcba, mi is, az oro­szok is. A templom szembe né­zett az orosz állásokkal, a mi lövészárkunk éppen a templom közepén ment keresztül. Én az e<? '’'.’ügyieknél szolgáltam. Egyik nap, nem is tudom már ki, talán valamelyik altiszt említet­te, hogy megszűnt az ellenségeske­dés, a katonák a lövészárkokból átjárnak egymáshoz. Gondoltuk, ebből mi sem maradhatunk ki. — Kimentünk a lövészárokba, éppen tőlük jött át egy csoport. Néhány tiszt, altiszt, de legin­kább közlegények. Minket is, őket is az a kérdés foglalkozta­tott, mikor lesz már hivatalosan is fegyverszünet, mikor lesz béke? — Ök arról beszéltek, hogy náluk, Pét.erváron győzött a for­radalom, a hatalom a munká­soké, a parasztoké. A vezérük Lenin azt mondotta; véget kell vélni a háborúnak, meg kell kötni a békét. — Mi meg mondtuk — persze, csak szűkebb körben — hogy akkor akár mi is bolsevikok le­szünk, ha a békéről lesz szó. Már nagyon elegünk volt a há­borúból. Nekünk, tiszteknek ugyan jóformán megvolt min­denünk, de láttuk, hogy a le­génység milyen körülmények között van, és a frontra kijutot­tak a hírek hazulról is, hogy milyenek a hátországi körülmé­nyek. — Szóval, ez volt a közös té­ma. Egyik tiszttársamnak volt fényképezőgépe, az örökítette meg egyik találkozást. A találkozás, a barátkozás nem maradt sokáig titokban, de még­is, az ezredparancsnok szigorú barátsá parancsa ellenére is folyt to­vább. — Aztán végül az ezredet átve­zényeltek az olasz frontra, ne­hogy megfertőződjünk a bolse­vik eszméktől... De akkor már megismertük; ez a háború nem a mi háborúnk. — Szerbiában ért bennünket a hír, hogy Tisza a parlament­ben bejelentette; a háborút el­vesztettük. Erre aztán, mintegy parancsszóra, megindultak az emberek hazafelé. Szarajevóban cseh tisztek egy csoportjával találkoztunk. Mennek haza Prá­gába... Hát, ha ti mentek Prágá­ba, akkor a Nemes Bandi megy vissza Pestre, latint, történelmet tanítani. — 1918. októberében beléptem a szociáldemokrata pártba. Az­tán Nógrád megyébe kerültem, a megyei, a járási direktóriumo­kat szervezni. Cikket is írtam.a Nógrádi Népszavába, ezzel a címmel: ..Kik a proletárhatalom ellenségei?” A losonci járás nép­biztosa voltam, majd a Tanács- köztársaság védelmére a Vörös Hadsereg szervezésétien vettem részt, A Tanácsköztársaság után dr. Nemes Andorra is a bortöri várt. Az ítéletet, a börtönt állás­vesztés, rendőri felügyelet kö­vette dr. Nemes Andor görög- latin-történelem szakos tanár­nak meg kellett válni a kated­rától. Egy ideig magántanítással foglalkozott, majd egy későbbi kormányrendelet ettől is eltil­totta. A felszabadulás a Fejér me­gyei Iváncsán érte. Ott folytatta, ahol abbahagyta negyedszázad­dal előbb, a szociáldemokrata pártban. — Részt vettem a földosztás­ban, összekötő voltam az SZDP és a kojnmunista párt között, tagja voltam az igazoló bizott­ságnak. 1946. januárban a szek­szárdi gimnáziumba kerültem. Évekig voltam népbíró és ma is illnökösködöm a megyei bírósá­gon. Nemes Bandi bácsit ma is ott lehet találni a különböző társa­dalmi szervezetekben, elsősorban a népfrontbizottságban és a hon­védelmi szövetségben. Idős kora ellenére ma is fáradhatatlan ne­velője a fiatalabb nemzedéknek. Ötven évvel ezelőtt a kíván­csiság vitte a barátkozó magyar és orosz katonák közé. És amit akkor hallott, azzal egy életre eljegyezte magát. Talán ezért egyik legkedvesebb, legféltettebb emléke az az ötven évvel ez­előtt készült fénykép, amely ott készült a két front közötti senki földjén, a tölgyesi templom előtt ahol az orosz emberekkel egy életre szolgáló barátság kötő­dött... BI. Az öt ven éve készült, fénykép. Jobbról Andor a hetedik dr. Nemes „IMÉ RÁD TÖ­RÖK, AZT MOND; JA A SEREGEK URA, ÉS FÜSTTé \EGETEAA széké ( RElT.OROSZlÁN-í KÖLYKEIDET l<AR£ i EMÉSZTI MEG...', 'll ni ~ ­A tíz meg TM-'AJzn&rr POLLA'fZyA HEVléíY EGY PAPi'rziAPOT rAíAírj T MELYEM ez *. ÄU.T,,. P/SZOH. ’/ MICHAEL SAJASALTM ACtCEKMANT, AMI" fZCft Má’/S A SZÁ- 2ADÍCÖRL ETÍÍ&Y EJ-­MEGJÖTT HOPE TESÍ-réSE, HOGY AA(í=S3CjHT0GATJ/\<S77 I MCA fi &OLOOG VOíT~, HOPE 22ÍJLETÉSA/AP- GÁT EGYÜnigÉgli -TÖLTHETI k?A tVFSSOFfl IQV HAT m KIEM VE-1 HETEK- « AJAWOEPtoT, W| KfMONQHA TATCAAJGL Ő~ SZÜtTEfC e&YMÁSMAK., I''" PE(ZCEXJ<5 ŐLEUCESTGK^ ffli. AZTA'tY AöAlfiVr«. Jjvif a pEMzrásSEiLf BÉztear X2O0AOtrfL0A, AAAEiű?- t'Mjfl F2ÖI HOPE- AAAÍ/e fPE­Mihelyt leszálltam otthon a vonatról, azonnal a csónakházba mentem, hogy iriggyé tegyem ba­rátaimat. Ott volt Diszeli, az üvegszemű bor­bély, Petár, az alkoholista sekrestyés, Medres, a szerelő, aki egyszer már tanúskodni akart es- ' küvőmön. Nekemestek, mint a húsevő feneva­dak: — Na milyen a nő?! Először ásítottam, hogy vegyék tudomásul: győztem. Utána rátértem a részletekre. — Úgy bántak velem, mint az évszázad kérő­iével. Föl volt előttem locsolva az utca. Rumos­dióval etettek. Mindjárt rám akarták íratni a kertet házastól, de mondtam, hogy ez még ko­rai. Aztán végig a nővel voltam és búcsúzóul azt mondta, már nem korai rám Íratni a vagyonu­kat. A többihez semmi közötök. — De milyen a nő?! — sürgetett az üvegszemíí borbély. — Hiába mondanám, nincs hozzá elég fantá­ziátok. Szőke és édes, mint a húsvéti kalács. Vad — 46 — és marcangoló, mint Tangolita abból a híres ope­rettből, Tökéletes honleány. Amilyennek m;ndig is elképzeltem a magyar anyákat. És a szemem­be mondta: szeretlek Illés. Vagyis gyereket akar tőlem. — Már megint megjátszod a Petőfi Sanyit? — sértegetett Medres, a szerelő. — Csak semmi rágalom. Most a tanúm lehetsz. Jövő vasárnap jön a nő. Vissza sem engedem. A rosszindulat olyan végtelen, mint az én jóságom. Nem hittek nekem ezek a sanda gaz­emberek. Egész héten spulniztak, világos nappal csúfot űztek belőlem, de én megbocsátó nagylel­kűséggel néztem le rájuk ábrándjaim szivárvá­nyából, ahogy ott — a cipőm szegélye körül: pisz­kos porban — érzelmeimet gúnyolták. * Minden áron velem akartak jönni Karola fogadására. Két fiáker volt a városban, mind a kettő kibéreltem. A régi húspiacon, ahol ezidő- ben virágot árultak, összevásároltam az orgoná­kat, pünkösdi rózsákat, jácintokat. Úgy megrak­tuk a két fiákért, hogy ennyi virágot utoljára Kelemen kanonok úr, pápai prelátus temetésén láttam utoljára. Ráadásul ott találtam a húspia­con a virágok virágát, a rumszagú Tulipán Ar­túrt, a Lant Hercegét. Őt is csokorba kötöttem és a fiákerbe gyömöszöltem, egyenesen az alko­holista Petár sekrestyés ölébe. Kell ilyenkor az udvari költő. Karolát meglepte a fogadtatás. — Álom... tündérálom! — ájuldozott örömé­ben. — 47 — Barátaimat szintén meglepte Karola káprá­zatos tökélye. Mind a Karola fiákerére 'kapasz­kodtak fel. Nekem csak a fiákeres bakján jutott télárú hely. A második fiáker kizárólag a május . virágait hozta mögöttünk. Aztán zártkörű- teadélut'ánt tartottunk a csó­nakházban. Decis poharakból ittuk a törkölyt és, hogy ne legyünk szomjasak, kísérőnek abasí r-’mget használtunk. Valamennyien megillet tünk ettől a szolid családiasságtól és a kora esti órákban, kevéssel éjfél után,, amikor alkonyodni kezdett a holdvilág, az összes virágot beleszórtuk a Rábába, mint a hinduk a lótusz szirmait a Gangesz vizébe. Karola csókkal fogadta rokonai­vá barátaimat. ‘Engem igen meghatott szívének kedvessége. Követeltem, hogy Petárt, a sekres­tyést is csókolja meg, de lakodalmam legigazibb alkoholistáját sehol nem találtam. Végre liheg­ve megérkezett. Diszeli. az üvegszemű borbély egy pillanat alatt felvette a miseinget, a stólát, és sugárzott a jóság üvegszeméből, amikor áldás­ra emelte a kezét. — Fiam, Illés, az úr nevében, távol légyen telkedtől az irigység, ha jóbarát lépi át küszöbö­det. bocsássad feleséged mellé, te pedig vonulj nyugovóra barmaid szállására. Leányom, Karola az ártatlanság nevében, te is bővelkedj a türe­lem áldásában. Nem sikerülhet minden bankrab­lás. Ha férjedet a bosszú kezére juttatja a Sátán, légy büszke a balsorsban is. Ámen. — 48 ~-

Next

/
Thumbnails
Contents