Tolna Megyei Népújság, 1967. október (17. évfolyam, 232-257. szám)
1967-10-08 / 238. szám
a TOT.NA MFOYFI vFpftJSAO 1967. október 8, Elhatároztam, hogy tapasztalati tanfolyamot nyitok. Ezen a tanfolyamon beszámolok eddig szerzett tapasztalataimról. A vázlatot már el is készítettem. A tanfolyamon sok mindenről szó esik majd. Többek között a statisztikáról is. Én a statisztikát a következőképpen adom majd elő. A statisztika az egy olyan átlagszámítás, amely szerint mindenki jól jár. Ha például a szomszédnak van autója, nekem nincs, azért én sem járok rosszul, mert a statisztika szerint nekem is van egy fél autóm. Az már más kérdés, ha én ezt a fél autót kérni merném a szomszédtól, mit mondana az nekem. így tanítanám én a statisztikát. Tapasztalati alapon. Más okos dolgokat is meghánynánk-vetnénk ezen a tanfolyamon. Mert tanfolyam nélkül ugyan ki tudna választ adni arra, hová, melyik hivatalba vigye az ember azt a szemetes sót, amit vásárolt. Sokan a tanács kereskedelmi osztályát zaklatnák ilyen semmiségekkel, vagy éppen vissza- vinnék a boltba, pedio ezt eoi,odül csak c sóhivatalba lehet vinni, mivel minden sóügy erre a hivatalra tartozik, különben miért nevezték volna el sóhivatalnak? Vagy például, ki tudna nálamnál jobban megválaszolni, sőt megnyugtatóbban megválaszolni arra a kérdésre: hiába a sok segély, meg minden, mégis sokba kerül a megszületett gyerek. j Én erre a tanfolyamon a következő megnyugtató választ adom majd, ha beindul a tanfolyam. „Drága polgártársaim, másképp kell nézni ezt a kérdést. Nekem volt egy legény ismerősöm, aki arról panaszkodott, hogy milyen sokba került neki a meg nem született gyerek. Ebből is láthatják önök, hogy bármiképp is cselekszik az ember, mindenképpen sokba kerül a gyerek.” Az életszínvonal kérdését is megtárgyaljuk majd. Én az életszínvonal kérdését egészen más megvilágításban tárgyalom majd. Nem mutatom én ki, hogy ennyivel, meg ennyivel nőtt a dolgozók vásárlóereje, hogy ennyit, meg ennyit költöttek erre, meg arra... Én ezt a kérdést a lopás oldaláról közelítem meg. Ebből vonom le a megdönthetetlen következtetést, mely szerint: „Roppant magas az életszínvonal ott, ahol milliókat lehet sikkasztani anélkül, hogy hamarosan rájönnének” Hát ennyi az egész. Egy csekély félórácska,t szentelek az ismert személyiségek megismertetésére is. Nem tartok ismert személyiség bemutatót, nem vonultatóm fel őket a tanteremben, mint ahogy divatbemutatókon teszik. Én egészen sajátságos módot eszeltem ki erre. Előveszem az ismert személyiségekről készült fényképalbumot és abból mutatom meg a hallgatóságnak őket. Mert az én tapasztalataim szerint: „Ismert személyiség az, akit általában csak képről ismerünk.. Az emberiség kialakulása is szerepelne előadásaimban. Elmondanám, amit mindenki tud ma már: az ember az állatvilágból emelkedett ki és lassan oda is tér vissza, persze nem nálunk. Viszont az állatok egyre fejlődnek, egyre inkább hasonlítanak az emberre. Egyes zoológusok nem egy állatban fedeztek fel emberi tulajdonságokat. Erre csak a zoológusok képesek. Az ellenkezőjére minden más ember, aki egy kicsit figyeli az irodában, az utcán, a mulatóhelyeken az embereket. Szólnék o‘ társadalom döntő többségét alkotó emberről, a gyalogosról, mert minden híreszteléssel ellentétben ő is ember. Neki is vannak érzései, neki is vannak vágyai. Először csak egy kerékpárra vágyik, utána egy kis robogóra, utána egy motorkerékpárra, majd következik az átmenet az autó és a motor között, jön a Trabant, utána autó ... Ez az embertípus vágyait munkával váltja valóra. Dolgozik éjjel-nappal, különmunkát vállal, csakhogy valóra válthassa élete nagy álmát: autóból szidhassa végre ő is a gyalogosokat... A zene is szerepelne az én tanfolyamomon. Kísérleteket is végeznék. Behoznék egy tehenet az órára, a tanterembe. A szegény marhának ott kellene állnia, amikor a beatzenekor játszik. A hallgatók a saját szemükkel láthatnák annak a tételnek az igazságát, mely szerint csak a müveit ember füle bírja el a beat-zenét, a marha azonnal kimegy a teremből. E példákból is láthatja a szerkesztő úr, hogy az én tanfolyamom nem elméleteskedő, hanem tapasztalati, gyakorlati tanfolyam. Én például nem próbálnám megmagyarázni a hallgatóknak, hogy azoknak az ausztráloknak van-e igazuk, akik leváltatták Alexander Dewar iparügyi minisztert csupán azért, mert kollegáinak titkárnőit ölelgette. A miniszter nem is tagadta ezt. Sőt kijelentette: „Csak egyszerű udvariassági aktus volt, és semmivel sem jelent többet, mint például egy karácsonyi jókívánság ...” Nos. én az igazságot úgy bizonyítanám, hogy a hallgatók megölelhetnének egynéhány titkárnőt és tapasztalataik alapján dönthetnének a kérdésben, hogy éppen olyan-e. mint egy karácsonyi jókívánság. Lelki problémákkal is foglalkoznánk. Bevezetőül ugyanúgy, ahogy azt Amerikában láttam, a kutya lelki problémáit együtt vizsgálnánk a gazdája lelki problémáival, majd oonyolultabb kérdésekre térnénk át, méghozzá a napraforgó lelki elferdüléseire. Mert igenis vannak a napraforgónak lelki elferdülései. Aki figyeli a napraforgót, az láthatja, hogy a napraforgó ifjú korában virágnak, sárga margarétának képzeli magát, fejlődő korában pedig karrierista lesz, állandóan a felkelő Nap felé forog, mert szerinte a lenyugvó felé már nem érdemes, öreg korában pedig disznónak képzeli magát, mert zsírt szolgáltat a gyomorbetegeknek ... Persze ezzel nem ért véget az én tanfolyamom vázlata. t közlöm a következő tanfolyamon megtárgyalandó kérdések rövid vázlatát. Most zárom soraimat. Tisztelettel: A szekszárdiak borukért Alig, hogy a török uralom alól Szekszárd és környékének népe felszabadult, szorgalmasan dolgozni kezdett. Egy évtizeddel a török kivonulása után már városunk környékén erősen fellendült a szőlőtermelés, az 1696. évi összeírás még gyér népességről, de erősen fejlődő szőlő- művelésről ad számot. A szekszárdi bor híre hamarosan elterjedt, és a XIX. század elejére a város fő termelvénye a bor. A Hegy köz vigyázat tárgya, a város közönségének nagy gondja van rá. 1812-ben a szekszárdi uradalom és a város tanácsa egyező akarattal írásba foglalják a hegyvidék szabályzatát. A körülkerített hegyet óvták a tolvajoktól, ragadozóktól, gondosan ren- deztéik a nagy kiterjedésű területen együtt dolgozó emberek viszonyait. „Ha egy ház, melly tsak kevés Szcmélyekbül álló Társaságot té- szen, Rend nélkül boldog nem lehet, bizonyára a Szekszárdi szélessen és hosszan el terjedt Szöl- lő Hegyeknek Birtokossal sem érhetik el költséges sok fáradtságaik igazi és kívánt Czéljokat, ha tsak bizonyos jó Rendek, melyek minden Szöilő Birtokosoknak kötelességét, azoknak pedig, kik ezek ellen véttenek, büntetéseket meghatározzák, nem ho- zattatvák és szorossan meg nem tartatnak. Melyre nézve ezen Rendelések Két részre osztatnak. Az első fog szóllani a Hegy Bírórul, annak Esküttyeirül, az állandós Hegymesterekrül és ezeknek kö- telességeikrül. A második Rész. pedig a Kártételekrül, ezek betsü- lésérlii, meg téríttetésériii, a Tolvajokrul, ezeknek meg büntetéséiül”. Ez a bevezetése a „Szöilő Hegybéli Rendtartásnak” melyet a megye közgyűlése is elfogadott és pecsétjével megerősített. Van ennek a Rendtartásnak egy pontja, a Huszadik Czikkely, mely méltán felkelti az olvasó figyelmét, ez így szól: „Nagy kárával tapasztallya a Szekszárdi Község, liogy sokan a Szekszárdi és ötsényi határban lévő Pintzékbe vidéki Borokat be hoznak és azokkal kereskedvén, a Szekszárdi Boroknak hírét megvesztegetik, a ki tehát Vidéki közönséges Borokat kereskedés végre bé hoz, az contraban- dál tátik (megbüntetik). Szabad lészen mind azon által a maga Italára hozni, de úgy azt kiki az Uradalmi Tisztségnek előre be jelenteni tartozzon”. A szekszárdi polgárság, helyesebben a szőlőtermelő jobbágyok ezzel elérték, hogy bár az uradalom irányítása alá helyezték a szőlőhegyet, hiszen a javasolt hegybírót az uradalom nevezte ki és a hegybíró és hegymesterek az uradalom ellenőrzése alatt működtek, mégis maga az uradalom is hozzájárult ahhoz, hogy a helyi borokat vidékivel ne lehessen meghamisítani, E körül a 20. cikkely körül később nagy per alakult tó. 1829- ben a város bírája és tanácsa Radocsay József jegyző kezével írott panaszt nyújt be az uradalom Uriszékéhez, melyben kérik, hogy az uriszék a rendtartás alapján tiltsa be a vidéki borok behozatalát. Elmondják, hogy a behozott idegen borokkal egyes kereskedők a szekszárdi bor hírét lerontják. A spekuláció a csak bortermelésből élő birtokosok megélhetését, adózását komolyan veszélyezteti. Valószínűnek látszik a panaszból, hogy maga az uradalom sem volt mentes az ilyen „kereskedéstől”, mert végül is azt kérik, hogy mind „nemesek és nemtelenek” részére tiltsák le a bqt-spekuláciőt. Az uriszék elutasítja a szekszáriak keresetét, rmit természetesen a városi tanács megapellál a megyei törvényszékhez. Hogy mennyire kényes kérdés volt a borsDekulá- eió, azt bizonyítja a törvényszéki állásfoglalás, m^lv csodálatosképpen a kér-i-s e'dö-itéíét politikai jellegűnek bizonyítja és ítélethozatal nélkül a megye közgyűlése elé terjeszti. A közgyűlés először különbizottságot küld ki, Bezerédj István főjegyző vezetésével, a kérdés tanulmányozására. Ez a bizottság 14 hónappal a per megindulása után teszi meg jelentését, melyben a kérelem elutasítását javasolja. Azzal indokolják a javaslatot, hogy az idegen borok forgalmának betiltása korlátozná a „közlekedés és kereskedelem szabadságát” és, hogy a spekuláció mennyire fontos volt a megyei uraknak, mindjárt javasolja a bizottság, a kérelem elutasításával egyidejűleg tegyék közhírré: Szekszárd mezővárosában szabad a borforgalom, a hegyi artikulusok tilalma csak a Hegy bekerített részére vonatkozhat. A szekszárdiak nem sokáig tűrték a per elvesztését, 1832. augusztus 27-én jobbágyi alázattal a királyi helytartótanácshoz, a feudális rendszer minisztériumához fordultak panaszukkal. Hivatkoztak elsősorban III. Károlv király 1723. évi 118. törvénycikkére, valamint a fenti, ismertetett Hegyi Rendtartásra. A hivatkozott törvény a következőket mondja: „Igazságos, nehogy némelyek magán csalárdsága miatt a közönség szenvedjen, liogy azokat, akik a kiváló borokat bármi módon meghamisítják, vagy azokat silányabb szőlőkből helyettesítik, s ezek neve alatt árusítják, s így a vevőket megcsalják, s a közkereskedést megakadályozzák, az illető megyék hatóságai azonnal és tettleg összes boraiknak elvesztésével büntessék”. Kérik a helytartótanácsot, hogy jussukat segítse érvényre. A helytartótanács, szokás szerint, jelentést kér a megyétől, majd amikor ezt megkapja, feltétlenül igazságosan a szekszárdiak védelmére kél, és a megye határozatát hatályon kívül helyezi. A tanács ugyanis leszögezi, hogy az 1812. évi artikulusok az uradalom és. a város, tehát az uraság és jobbágyai között létrejött, valóságos szerződés, melyet a megyének csak annyiban van joga felülvizsgálni, hogy a szerződésből a jobbágyokra túl nehéz teher ne háramoljon. A szerződés egyes rendelkezéseit hatályon kívül helyezni, vagy megváltoztatni, a közgyűlésnek nincsen joga, az bírói útra tartozik. „.. .az említett Rendtartásnak 20.-ik czikkelye közgyűlésekben, úgy tehát politikai úton lett megváltoztatása által hatások körét által hágván ezennel oda utasíttatnak (a rendek), hogy az elől érdeklett tárgyat (a szerződés módosítását) a maga útján (tehát bírói úton) felvenni és elintéztetna rendeljék”. Az ország legmagasabb közigazgatási és bírói fóruma tehát orvosolta a szekszárdiak panaszát. Az 1848-as polgári forradalom felszakította a halódó feudalizmus korhadó kötelékeit, a szabadságharc elvesztése után osztrák módszerrel, osztrák-birodalmi pátensekkel indult meg a kapitalizmus fejlődése hazánkban. Hogy a szekszárdi bor mennyire mindennapi kenyere volt városunk lakosságának, bizonyítja azt, hogy már 1856-ban jóváhagyatták a bécsi kormánnyal a „Szegzárdi Borkereskedőtársaság” alapszabályát. Érdekes összehasonlítani ezt a nyomtatásban is megjelent alapszabályt az 1812. évi Hegybéli Rendtartás artikulusaival. Akkor láttuk, hogy a szekszárdiak minden erővel küzdenek a borkereskedelem ellen, s ebben a feudális kor rendszere szerint igazuk is volt. Az 1729. évi 12. törvénycikk még azt is megengedi a megyéknek, hogy a nem birtokos borkeresharca kedőket eltiltsák a borral való kereskedéstől. 1856-ra azonban megváltozott a világ, megváltozott a gazdasági rend is. Az alapszabály „Előrajza” így ír: „Tolna megyében fekvő Szegzárd mezővárosának 2833 holdra terülő íizöáöhegy-lánczolata a régibb, de leginkább az újabb korban a kereskedői világ figyelmét magára vonva, külföldön is dicsérettel említett vörös bora, Magyarország jelesebbjei közölt mé'- tó helyet foglalhat. És mégis e vidéknek kitűnő nektára, holmi nyerekedési viszketegségből kereskedési tekintetben nyomasztó állapotban fetreugni kényszerül, mely napról napra érzékenyen hat a termesztő közönségre”. Ezek után elmondja az „Előrajz” csaknem ugyanazt, amit már ismerünk a káros kereskedői tevékenységéről, majd hivatkozik arra, hogy a szekszárdiak a kivezető utat ebből az egyesületi szellemen keresztül látják és ezért alakítják meg a „Szegzárdi Borkereskedő Társaságot", így folytatja: „Ily kereskedés megállapítására szükségesnek mutatkozik; 1. -ször, hogy magukban találják fel mindazon erőt, minél fogva a szegzárdi bornak becse és jó híre megszűnjék egyes kereskedők szeszélyétől függni, 2. -szor, hogy Szegzárdon tér mesztett borainkkal mások közvetítése nélkül magunk erejével kereskedjünk, mire nézve szükséges, 3. -szór, kifolyási utakat törni: összeköttetéseket, piaczokat keresni, melyekkel eddig viszonyban, vagy éppen nem, vagy legalább közvetlen viszonyban nem valánk. Mindezeket egyes kereskedőktől nem várhatni, hogy vállalataikban a pillanatnyi haszon és nyereségen túli, valami más, magasabb irány, nevezetesen: a termesztők jólléte által vezéreltessenek”. Továbbiakban kimondja az alapszabály, hogy a Társaság kétféle módon folytat kereskedést: hizományképpen és „nye- részkedésileg”, vagyis saját veszélyére. Ezzel kapcsolatban az alapszabály 20. §-a így szól: „.. .A kiviteli kereskedés másik ágát teendi a saját merényletre űzendő, nyereséget ígérő, s azért csak legnagyobb óvatossággal viendő speculátió, mire nézve a szabad verseny útja mindenki előtt nyitva áll”. A 19. század a nagy fordulat százada. A gazdaság és főleg a kereskedelem megszűnik kiváltságos jog lenni, utat tör a kapitalista gazdasági rend. A szekszárdiak ennek a századnak mindkét periódusában a megfelelő fegyverrel küzdenek borukért, megélhetésük alapiéért. A jobbágy-földesúri szerződés haladás a század második tizedében, de még nagyobb lépés az 1856. évi kereskedői társaság megalakítása, mely a gazdasági egyesülést és a szabad versenyt, a korszak fejlődésének produktumát éppen úgy érdekeik szol - gálatába állítja. A kereskedő- társaság működik, él, később már ugyan a verseny nyílttá válásával nehézségekkel kell szembenéznie. Mégis a régiből az újba történt kezdő lépést ezekben a napokban, amikor újra szüretelnek a Hegyekben, meg kell látni és erre emlékezni kell. A szekszárdi borok a magul: eredetiségében Európa-szerte ismertek, sok nemzetközi díj. arany- és ezüstérem került a szekszárdi bortermelők dicséretére városunkba. Mindezek egy sok százados szőilőkultúrának friss gyümölcsei. A jobbágyszőlősgazdák és kereskedelemmel ismerkedő szőlőbirtokosok másfél évszázados küzdelmeit akartuk az Idei szüret alle almából feleleveníteni, a mai nap ismét megváltozott világába. Dr. PUSKÁS ATTILA
