Tolna Megyei Népújság, 1967. október (17. évfolyam, 232-257. szám)
1967-10-01 / 232. szám
t 1 1 T Szalai János: A szemek parancsára Ősz van. A külvárosban is. A virágoskertekben lassan hervadnak a virágok, csak minden második, harmadik kapuban beszélgetnek az asszonyok, félmeztelen embert pedig nem is látni. Pedig nyáron mennyien vannak. Csak úgy papucsban, félmeztelenül járkálnak az utcán, szomszédolnak, az út mellett javítják, tisztítják motor- kerékpárjaikat. Az ősz most rájuk parancsolta a ruhát. A házak egyformák, az emberek is fittyet hánynak a városiasodásra: disznóólakat eszkabál- nak a lepedőnyi kertekbe, a maguk ízlésének megfelelően alakítják a talán tíz évvel ezelőtt épült típusházakat... Nyáron nyakig ért itt a por, most meg a sár. Ez a kettő váltja itt egymást az embertől függetlenül. Ilyen gondolatok foglalkoztattak, amikor egy hangba ütköztem. — Jobb lába van magának, mint nekem. Jöjjön csak... Vézna mamókát húzott egy drpmedár asszony. A mamóka lába görbe volt, a lábfejei kifelé álltak, a bal lábát húzta is, fogatlan szájából erőtlenül jött a hang: — Ne húzzál! Nem bírom! A dromedár ráförmedt: Pedig nem volt valami különlegesség. A receptjét is elmondta. össze kell tömi a fokhagymát tört piros paprikával. Gyúródeszkán, sodrófával. Utána ezt a masszát bele kell tenni tésztalébe, egy kis főtt tésztát csúsztatni bele és kész. Sokszor elvégezte ezt a műveletet Most már nem készít többé ilyen levest. Utoljára azzal a nénivel készíttetett, akinél gyerekkorában megízlelte. Akkor jött rá arra, amire évekig nem is gondolt. A recept jó. Csak az a baj, hogy gyerekkorral együtt elillant a leves altkori íze is. Ismét a levesről A fiú hazalátogatott a szüleihez. A városból, a faluba. A szülei földművesek voltak azzal a különbséggel, hogy most az egész falu határát művelték. A gyerek pedig az lett, aminek a szülők álmodták: tanár. Művelt ember volt, a szülei mindenkinek dicsérték. Büszkék voltak rá. A gyerek ritkán járt haza. Ha hazament, akkor is futott. — Jaj, édesanyám, ne haragudjanak, de csak ezt a félnapot tölthetem itthon. Megy á vonatom. — Mit gondol, ráérek én itt magával sétálgatni? A mamóka könyörgött. — Eriggy csak, majd hazatalálok én... A dromedár erősen szorította a karját Gondoltam, jó lenne szólni a dromedámak, hagyja azt a szegény öregasszonyt, ne cibálja, nem rongybaba az, ő is megöregszik majd egyszer... Nem szóltam. Senki sem szólt. Pedig sokan álltak az utcán. Gyerekek is. És mindenki mintha befelé sírt volna. A dromedár is észrevette a Szemek parancsát. Elengedte a mamóka kezét, és hangtalanul, bandukolva mentek hazafelé. — A recept most is jó Van egy ismerősöm. Harminchat é'<ves. Valamikor gyerekkorában evett egy levest, amelynek az íze most is ott van a szájában. Ht\ mesél róla, érzi az ízét. Ha rágondol, akkor is. Az édesanya ilyenkor gyorsan készített valamit, mint most is. — Egyél már valamit, mielőtt elmész. Hosszú az út. Jaj, mindjárt odateszem a húslevest. Te azt nagyon szereted. A fiú bólintott és előételként csak úgy kézből rágta a csirkecombot Mint régen. Édesanyja néhány perc múlva odatette eléje a húslevest. Tyúkhúsleves volt. Szép, szabályos zsírkarikákkal, vékonyra vágott tésztával. A fiú belekóstolt — Langyos! — állapította meg, majd. kiselőadást tartott arról, hogy miért nem szabad eltenni délről estére a húslevest. Azért mert a húslevesben bacilusok tenyésznek. A tudások is a húslevest tartják a legjobb táptalajnak... Az édesanya szépen végighallgatta okos fia előadását. Csak egy megjegyzést tett: — ötven éve így esszük mi a húslevest Te is így etted valamikor. És soha nem lett tőle bajod. Ha nem ízlik, hát ne edd, édes fiam... A fiú otthagyta és azóta az édesanyja, ha jön a fia, friss PÄLOS ROZITA Ma este Ma este oly tiszta a kis Bakonyér megmosom benne álmaimat mennyei lassan járnak a felhők ■,% vén vízimalom őrli a múltat holtak hordják hátúkor a lejárt időt esőszagú szélre vágynak a fűzfák nem látod őket mélyen vagy bennem Mélyebben mint fecske szárnyában az ösztön és az emlékezés melyeket tengernyi távol se mos ki s fészkére visszatalál vízum nélkül lépheted át szerelmem határát csak annyit mondj „messzebbről jövök önmagámnál” UTAKAT IDA: Csak Te maradtál A lélek mélyén egyedül maradtál MintVenki és minden nélkül. Magad. Az arcod többé nem is emberarc már emléked nem, csak lényeged maradt Menekvő léptek futnak most dobogva Te mettálltál a végső csönd előtt. A szív .falán sötéten imbolyogva árnyad félelmetesen nagyranőtt húslevest tálal neki. Egyedül csak neki. ök nem félnek a bacilusoiktól, amikről mellesleg nem is tudják, hogy micsodák azok. Az életben csak előre lehet lépni A bölcsődében is ballagtak. A nagyobbak át az óvodába, a kisebbek a nagyobbak helyire. Az óvodásokat egy kerítés, a bölcsődéseket csak egy szoba választja el a régi helytől. Az első napokban, hetekben nem ettek, nyűgösek voltak a gyerekek. Az óvodában is. a bölcsődében is. Az óvodások átkiabáltak a kerítésen: — Irénke néni! Irénke néni ilyenkor elérzéke- nyült. A bölcsődések. kiszökdőstek a szobájukból, visszamentek a régibe. Odabújtak a régi gondozónőkhöz, hízelegtek. Hetekig lelkisérültek voltak a gyerekek. Most már kezdenek megnyugodni. Talán érzik azt, amit a felnőttek tudnak is: — Az életben csak előre lehet lépni. Sör bukósisakkal Az ABC-áruházban világosság van. Ez az az idő, amikor ha befelé néz az ember többet lát, mint ha kitekint. Az előtérben egy asszony takarít, a boltvezető érdeklődik: sok-e a szemét, mire a takarítónő szidja a sarat. A gyerekek incselkednek a takarítónővel. Bekerékpároznak az előtérbe csakazértis. Az asszony eltalál egyet a seprűvel, a másiknak megígéri, hogy leönti egy vödör vízzel, ha még egyszer odamerészkedik. A gyerekek nevetnek, az asszony mérgelődik. Együttérez vele, látni az arcáról, az a fiatalasszony is, aki az áruház előtt áll egy motor- kerékpár mellett. A motorkerékpáron két bukósisak. A férje biztosan vásárol. Hamarosan megjelenik a férj. Egy üveg sört hoz. Felbontva. Az asszony áll, ő iszik! — Mindjárt kész vagyok! — lötyögteti az üveget. Leengedi az italt. — Visszaviszem. Múlnak a percek. Az asszony áll, a takarítónő elment, a gyerekek az előtérben kerékpároznak. Csakazértis. Talán, ha az anyjuk takarítaná az előteret, vagy nekik kellene — nem kerékpároznának itt. — Nem akarták visszaváltani! — mérgelődik a férj. Mindketten a fejükre illesztik a bukósisakot. Kíváncsi vagyok, hogy indul az asszony. A férfi ül a nyeregben. Indít, berregve bukdácsol a fény... Talán a halálba mentek. És én nem szóltam nekik. Most lelkiismeretfurdalást érzek. Mód Aladár akadémikus Szekszárdon Nagy sikerű előadást tartott kedden Szekszárdon a Béri Balogh Ádám Múzeum nagytermében Mód Aladár akadémikus „Az októberi forradalom Öröksége” címmel. Az előadás a múzeumi hónap megnyitó rendezvénye volt Képünkön: Mód Aladár akadémikus, Kedves Henrik, a TIT történelmi szakosztályának elnöke és dr. Mészáros Gyula múzeumigazgató. ISO éve született Tompa Mihály Két nagy születési évfordulót nélkül. Levelezésük a korszak is ünnepel az idén irodalmunk. Az egyikről, Arany Jánosról, szerte az országban mindenki tud. A másikról azonban, mintha éppen az első méltó megünneplésének gondjában, kissé elfeledkeztünk volna. Pedig Arany nevének említése természetszerűen hozza föl az övét is: Tompa Mi- hályét, Petőfi halála után Arany legbensőbb barátjáét. Tompa, akárcsak Arany, százötven évvel ezelőtt született, 1817-ben, Rimaszombaton. Koruk Petőfi és Arany mellé harmadikul s egyenrangúként, öt számította a társadalom gyökeres átformálásának légkörében és szolgálatában fogant népies irányzat fő képviselőjének. Az utókor odatartozását nem is tagadta, de rangját leszállította, iránya s az övék közt pedig jóval nagyobb távolságot látott, mint kora. Fejlődéstörténeti, kivált ízléstörténeti nagy jelentőségét azonban nem vonta kétségbe. Egy kisvárosi csizmadia fia volt. Nagyapja, egy szegény öreg jobbágyember nevelte. „Szalgadiák”- ként tanult, gazdagabb társai inasa gyanánt végezte iskoláit, Sárospatakon, majd felső-magyarországi helységek papja volt, haláláig. Alkati melankóliáját, gyermekkori lelki és szociális sérelmei mellett egész életét végigkísérő betegsége táplálta, s fokozta időnként letargikusra. Robusztus, férfias volt küllemében; lópatkót puszta kézzel tudott kettétörni; bensejében azonban szerfölött labilis; túlzó ambíció és a tehetség iránti bizonytalanság között hánykódott; társaságra vágyott, idilli, családi nosztalgiákat melengetett, s gyermekei rendre elhaltak; társaságban pedig, mert gyanakvó volt, s örökké mellőzéstől és sértéstől tartott, nehéz volt elviselni. Petőfivel például, ahogy ennek neve egyre nőtt, féltékenyen összekülönbözött. A kritikusokat szívből gyűlölte, s csak a végtelen tapintatű Arany tartott ki mellette, összekapás remekművekkel egyenlő értékű emléke. Tompának három korszaka, hangja és témaköre igazán fontos. Az első a regéké és mondáké. A német—angol romantikához hasonlóan, egy-egy mondát dolgoz föl, vagy talál ki, s kapcsol egy-egy különös történeti-természeti tájelemhez. Második korszakában az allegória jellemzi. A szabadságharc bukása után, midőn egyenesen és közvetlenül szólni a nemzet gyászáról, szerencsétlenségéről, reményeiről nem lehetett, következett el e második korszaka. A románcszerűből, az érzelmesből átváltott az allegorikusba, s az elégikusba. Pátosza tele fájdalommal. retorikája méltósággal. A demokrata elem hangsúlyát a nemzetié váltotta föl, s e versei egy nagy közfájdalomnak máig megrendítő megnyilvánuliH. (A gólyához, Madár fiaihoz, Pusztán). Harmadik korszakának témavilága az első kettőében is megjelent már. A forradalom bukása következtében született kétségtől és kiábrándulástól gyötört embernek, az értékek viszonylagosságától megérintett tétova léleknek meditációit idézik, hangulatát lehelik e korszakának versei. (Ősszel, őszi tájnak, Ne hívj... Nyári estén). Nem intellektuális típus, költészete a hangulaté és érzelemé. S ha egészében Petőfi és Arany irányának társa, ez utolsó korszakában Vajdáéval is rokon. Volt idő, midőn ö volt a legolvasottabb magyar költő, különösen a vidéki értelmiségi rétegeknél. Az egykori túlzó értékeléssel s a rákövetkező méltánytalan visz- szaszorítással szemben napjainkban nemcsak fejlődéstörténeti szerepét tartjuk jelentősnek, hanem irodalmunk élő elemeként becsüljük költészetét s néhány versét líránk legszebb darabjaihoz számítjuk. NÉMETH S. BÉLA’ GALAMBOSI LÁSZLÓ: Kőlángok Ki jársz a Zene rengő erdejében s nagyfényű hangok ágaiból metszel, a mélység forgó csillagain Mester fölszállsz, pihensz a Lángok tenyerében. Szakállad nehéz nádtűzként világit, farkast az őrtől messzire riasztod, a Nap kérgéből kipattanó arcok begyet emelnek. Hajnal-roskadásig épül az Üt Betemetik a Rontás árkát hogy rózsák tarthassák a csöndet s ne omoljon tovább a márvány-omlás. Mindenség-dajkák kísérik a Földet, a gyászdombra szállt églakók, halottak fején kőlángok csuklyái ragyognak. ■Jfea: «I 1
