Tolna Megyei Népújság, 1967. október (17. évfolyam, 232-257. szám)

1967-10-29 / 256. szám

Szalai János:

Százlírás emlék

J. Mínutko:

Első szerelem

A kalauz megnézte a jegyet és

megjegyezte:

— Ez nem megy át a határon, szíveskedjék átszállni a firenzei kocsiba.

A vonat rövid ideig állt az állomáson, két bőrönddel lihegve szálltam át. Benéztem a fülkébe. Az egyikben két idős, jólfésült úriember ült. Gondoltam ez nem nekem való társaság. A másikban két idősebb hölgy beszélgetett, a harmadikban békésen ült egy feltűnő színű, kockás zakós fiatalember. Afféle bohémnek ’átszőtt, gondoltam majd csak kibírom vele valahogy.

— Szabad?

Bólintott és csomagját átrakta az ablak melletti ülésről.

Ültünk egymással szemben.

Igyekeztünk egymás gondolatában olvasni.

Jött a vámőr, kérdezett, nem nézett semmit, továbbment.

Később visszajött a vámőr.

— Nem tud véletlenül franciául?

— Sajnos, nem! — válaszoltam.

— Én tudok franciául! — szólalt meg a kockás zakós tört magyarsággal.

Elment, egyedül maradtam. Ki lehet ez a kockás zakós?

A szomszéd fülkében hallottam, amint vitatkoznak. Sokáig vitatkoztak. Franciául.

A kockás zakós visszajött.

— Maga egészen jól beszél magyarul! — állapítottam meg. Gondoltam ezzel a megállapítással elindul majd a beszélgetés.

— Sajnos nem nagyon tudom ezt a nyelvet! Pedig nagyon szép! — szabadkozott.

Később elmesélte a viták Egy francia nővel vitatkozott. Több forintot vitt ki az országból, mint amennyit a magyar törvények megengednek. A vámőr nagyon udvarias volt, a nő nagyon mérges.

— Pedig a külföldinek tartania kell magát a magyar törvényekhez! — állapította meg a kockás zakós. — A vámőrnek igaza volt.

A vonat kattogott, az olasz gyártmányú kocsi ringatott, kint esni kezdett az eső. Mint a könny

a gyerek arcán, végigcsorgott az esőié az ablaküvegen.

— Elromlott az idő! — állapította a kockás zakós. — Talán Firenzéig eláll — sóhajtott — mert ott még át kell szállnom.

— Olasz? — ugrott ki belőlem a kérdés.

— Igen!

i — Turistaként volt Magyarországon?

— Most igen.

— Hol tanult meg ilyen jól magyarul?

— Itt Magyarországon, meg Rómában.

— Itt végezte nálunk az egyetemet?

— Nem. Csak hat hónapig tanultam maguknál ösztöndíjasként.

— Milyen ösztöndíjasként?

— Hogy is mondjam... — kereste a szavakat, de nem 'alálta. Helyette mesélni kezdett.

Néhány évvel ezelőtt Magyarországon járt. Nagyon megtetszett neki az ország, nagyon megszerette a magyar embereket. Ezt el is mondta az írószövetségben. Ott megkérdezték tőle:

— Nem lenne kedve megtanulni a magyar nyelvet? A magyar irodalom követe lehetne Olaszországban.

Igennel válaszolt.

Hát így történt.

Azóta sok magyar verset, prózát fordított olaszra.

— Jelenleg Radnótit fordítom. Nagy költő. Nagyon nagy költő! — állapította meg.

Magyar költőkről, írókról beszélt.

— Tehetséges és nagyon rokonszenves nép a maguké. Ezért is szerettem meg. Higgye el, jelenleg több barátom van mái- Budapesten, mint Rómában. Pedig ott élek, ott dolgozom.

Kis kulacsot vett elő. Rajta felirat, népi mondóka, mely szerint ez egy kulacs, de csak addig ér valamit, amíg van benne valami jóféle itóka.

— Kóstolja meg. Magyar barackpálinka. Ezt is az egyik magyar barátomtól kaptam.

Jött a jugoszláv kalauz, kezelte a jegyeket.

— Fordít más nyelvekből is?

— Igen. Franciából is. Azok ka- pósabbak Olaszországban.

CSANÄDY JÁNOS:

Moszkva—Leningrad

Végein emérő nyírfaerdők ezüstöző emléke ringat.

Áttörve szűk határok cikcakkát, mintha a világ lett volna hazám, ezt éreztem a robogó ütemben, elcsattogó százkilométerek iramában! Irányunk: Moszkva!

Ahol az ezerkilométeres labakkal lépdelő történelem aranyán alig moccanó ezredévek tompa-zöld csillogása Pugacsovot, Napóleont idézett — míg félhomályban titkosan derengtek ikonok, szfinx-hallgatású szentek.

Visszadobognak elszállt indulók, ahogy a Vörös Térre indulok.' és mélyen dübörögnek föld alatt a hajdan felszállt költeménysorok. Majakovszkij szobránál megállók, és életét magam elé idézem, és első kis könyvéből recitálok, amelyben — a vasmaszatos inasnak — elmondta nékem: „Hogyan írjunk verset?’, V A gyorsvonattal zengő ritmusok ringatták tovább ezt a dallamot, a cárok sírja, a börtönerőd fölött, a Néva hullámain át, hol ölelésre tárt karok köszöntöttek és finn, angol és lengyel, orosz, magyar, s ki tudja még hányféle nép

szavával teltek meg az asztalok.

Kérdések — válaszok — mosolyok.

Az áruházak színház-karzata.

A tengeri szél simító csípése.

És végtelen képek az Ermitázsban: válaszaik tüze szívembe-égve.

S amit Rembrandt és Michelangelo,

Rubljov és Puskin el nem mondhatott, alkonyaikor a Néva kőfalára ✓

szorított, fáradt, tüzelő fejemnek rejtjelezték a néma csillagok.

— A magyar kis nép... — kezdtem a magyarázkodást.

Bólintott.

— Kicsi, de tehetséges. És szinte rokon nélkül áll a világban. Ezért szerettem meg, ezért gondoltam: ennek a népnek segítőkre van szüksége, olyanokra, akik más nyelven is megismertetik a magyar kultúrát a világgal...

A vonat Zágrábhoz közeledett.

A kockás zakós összepakolta a Magyarországon csomagolt hidegvacsora maradékát. Sután a zsebembe nyúltam, valami emlék után kutattam. Egy új, ezüst ötforintos akadt a kezembe.

— Emlékül!

Mosolygott.

ö is kutatni kezdett.

Pénz csillant.

— Ez egy százlírás. Emlékül.

És mielőtt a vonal befutott a

zágrábi pályaudvarra, címet cseréltünk. Nyomtatott betűkkel beírta nevét és pontos címét a könyvembe: Bonaventura Mena- to, Via S. Salvatore in Campo, 43. Róma.

A címe most megjelent nyomtatásban is. Csupán azért, ha valaki Rómában jár, és ellátogat ebbe az utcába is, megáll ez előtt a ház előtt, jusson eszébe: itt egy olyan fiatal költő, író és műfordító él, dolgozik, aki önkéntes követe a magyar kultúrának, akinek ma már több a jó barátja Budapesten; mint Rómában.

Nem siettem. Csak a bélyegeimmel törődtem. Szabad időmben az utcákat jártam, az üzletekben kerestem érdekes bélyegritkaságokat. így a szerelemre nem igen maradt időm. Osztálytársaim közül azonban már majdnem min- denki volt szerelmes. Ekkor világossá vált számomra, tovább nem szabad késlekednem. Először is, mert már kényelmetlen, másodszor, mért lassan már nem marad lány nekem.

Elhatároztam tehát, sürgősen szerelmes leszek valakibe. De kibe? Igaz, a suliba sok szép lány járt. Hosszú habozás után kiválasztottam Ljusza Tyimoninát. Bizonyítékokat hoztam fel ellene és mellette. Ellene csak egyetlen érvem akadt: Ljuszát nem lehetett szépnek mondani. Lába hosz- szú és arca mindig piroslott. Mellette viszont sok érv szólt: először is a szomszéd udvarban lakott, másodszor ugyancsak hetedikes volt. Mindezen kívül Ljusza a távolugrás iskolai bajnoka és a legfontosabb: még senki sem szeretett bele.

Sietnem kellett tehát. De mivel kezdjem? Hogyan mondjam el

neki?

Genykához, legjobb barátomhoz fordultam tanácsért, aki fülig beleszeretett már a kövér Zsánná- ba. Odamentem hozzá és azt mondtam:

— Genyka, én szerelmes vagyok!

Genyka végignézett és minden érdeklődés nélkül válaszolta:

— Már éppen ideje.

— És most mit csináljak?

Ereztem, hogy ég az arcom.

— Kibe? — érdeklődött Genyka.

— Ljusza Tyimoninába.

— Aha... Az volt az a lány, aki újévkor szavalt az ünnepségen. Egy olyan hosszú.., Igen egyszerű. írjál neki levelet és hívd moziba.

— És. ha nem akar jönni? — dadogtam félve.

(Foto: Braun Árpádné.)

— Miért ne? — Genyka szeme tele lett ravaszsággal. — Ki ne akarna moziba menni ingyen?

— Ingyen?

— Ej, te ... Természetesen meg kell venned előre a jegyeket. Egy zacskó cukorkát is, a szünetben pedig hívd limonádét inni.

— És a mozi után?

— Hazakíséred, és a kapuban megcsókolod.

— Megcsókoljam? — ennek hallatára minden erőm elhagyott.

— Miért, mit képzeltél? — vert vállon Genyka néhányszor.

— Világos — mondtam mindenre elszántan. — Köszönöm!

Milyen szép is az élet, amíg nem szerelmes az ember. Most levelet kell írnom, mozijegyet vennem. Cukorka, limonádé és mindennek tetejébe még megcsókolni... Titokban reménykedtem, hogy addig nem jutok el. Legjobb lenne, ha Ljusza egyáltalán nem jönne el a moziba. Vagy ne is írjak neki? Azt nem! Már késő visszavonulni.

Este bezárkóztam a szobámba. Egyik változat készült a másik után. Az első levél így kezdődött: „Ljusza! Mikor a nap tüzes aranykorongja ráül a hideg csúcsokra ...” A második: „Olyan vagyok, mint egy csillag. Ha belenéznél a lelkembe!” Ezeket a változatokat összetéptem, és a levél végleges formája ez lett: „Szeretlek! Gyere ma öt órára a mozihoz. Moziba megyünk. Sz. L.” (Ez Sztyepán Lebegyevet jelent.) Másnap tanítás után odaadtam a levelet Ljuszának,

Fél ötkor már a mozi széles bejáratánál álltam. Az előcsarnok tele volt lármás emberekkel és én ebben a lármában reménykedtem, hogy szerelmem... nem jön el.

Mire azonban az óra kismutatója pontosan a cifra ötöshöz ért és Ljusza még mindig nem jött. kétségbeestem. Már jobb lett volna, ha eljön. De Ljusza nem érkezett. Az óra húsz perccel túlhaladta az ötöt és én izgatottan járkáltam a mozi előtt. Csak fél hatkor ballagtam szomorúan haza...

— Na, mi volt?' — kérdezte Genyka a következő nap.

— Nem jött — keseregtem,

«— És te szomorkodsz? A lemondás a férfi természetéhez tartozik. Meg kell, hogy magyarázza! ■— mondta Genyka határozottan.

— Tanítás után beszélsz vele. Ha akarod, elkísérlek,

— Nem. Jobb lesz egyedül.

Megmondok neki mindent, határoztam el. Hadd tudja meg újból, hogy szeretem. Néhány óra múlva, mikor megláttam Ljuszát, oda akartam menni hozzá. De Ljusza átment a másik oldalra, amikor észrevett, hozzám pedig odafutott a barátnője.

— Te vagy az Sz. L.? — kérdezte ravaszul. — Itt a leveled Ljuszától!

Odanyomott a kezembe egy borítékot és elfutott. Szörnyen vert a szivem. Levél Tőle! Biztosan megmagyarázza, miért nem jött. Talán bocsánatot kér. Vagy máskor akar találkozni. Lehet, azt írja: ő is szeret engem?

A sarokba húzódtam. Remegve nyitottam ki a borítékot. Benne, nagy papíron, gyönyörű betűkkel mindössze ennyi volt: „Hülye vagy!” Aláírás nélkül. Magam sem tudom miért, visszafutottam az iskolába. Leültem a helyemre. Ezek az alattomos, lelketlen nők!

— sóhajtottam, majd a zsebkésemmel nagyon nehezen belevéstem a padba: „Ljusza + Sztyo- pa = szerelem!”

Lassan felengedett a szomorúság. Még nem tudtam, hogy ezzel befejeződött a gyermekkor és elkezdődött életem új, eddig még ismeretlen része.

(Fordította: RÉVÉSZ MÁRIA)