Tolna Megyei Népújság, 1967. október (17. évfolyam, 232-257. szám)
1967-10-22 / 250. szám
Kende Sándor Két olasz arcképvázlat kaveiozo Egyike a „szent” szakmáknak: — Rómában a presszópult mögött csak férfi főzheti a feketét. Olyan is: — a „hossza” ugyanannyi, csak éppen, mint a mi szimplánké, hanem az ereje... az igen, az kegyetlen, vagy, gyilkos-erős! Az állóvendégeknek is szerviz-csészében szolgálják fel, nem típus- pohárban. S a márványpult a szegénynegyedekben is alumíniummal és üveggel szegélyezett, és ha egy vízcsöpp a csiszolt lapra téved, sürgősen felszárítják. Giulio Belletti hetyke cukrászsapkát hord és világoskék zakót a munkához. Azaz a szertartáshoz. S mihelyt elkészül egy csészével (hány százat főzhet naponta!), azonnal mosolyog. A pult hajlatában, a kistányér közepén egy cilinderes krampuszfigura figyel, dugóból-madzagból összeügyeskedett kis házi kabala, s a borravalót Giulio helyett ő köszöni meg. Giulio Belletti huszonöt éves lehet. A várfalban lakik, a munkahelye közelében. A mélyedést a kétezer éves falba, még a nagyapja fedezte föl, egy bástyaszerű kiugró magasabb szintjén, majd hordott hozzá néhány téglát, szerzett ablakkeretet, ajtófélfát — cs berendezkedett. Azóta örökzöld futó nőtte már be a bástyafokot, mely olyan ettől a dísztől, mint a drága lakások terasza: A televízióantennát akárha gunyoros kedvében döfte volna oda valaki. Két lazább kőóriás között a hasa- dékot vízszintesre véste: — ez a levélszekrény, a postás tudja. Giulio két éve egyedül él itt. Apja meghalt, — ezt a romantikus fészket örökölte tőle. Az öreg lakáshoz azonban nem romantikus lelkülete miatt maradt hű. Udvariasan mosolyog, ha egy idegen csodálattal néz a zegzugos utca torkolatából föl az ősi várfal teraszára. Sok turista a távcsövét is előveszi — meséli hunyorogva —, mások meg fényképet készítenek. — Más ám nézni, csodálkozni — mondja csöppet sem rezignáltál}, csak mint száraz tényt, —és egészen más dolog lakni benne. A nem új, de legalább szabvány lakás ebben a kerületben is túl drága: ha ketten, hárman dolgoznak egy családban, akkor persze megfizethető, — ő azonban egymaga él, ruháit a falnak futó utca első épületének házmesternéje mossa, az ő ablakában nem szárad mosott fehérnemű soha, s amíg meg nem nősül (kereső asszonyt képzel maga mellé), marad az örököli] köves otthonban. Hanem április egyik hétköznapján nem ihattam meg szokott reggeli feketémet Giulio Belletti- nél. A kávézó (ahogyan ők hívják: BAR) zárva volt. Máshol próbálkoztam, aztán megint máshol — mindegyik zárva És a fűszeresek is, a borkereskedések is, az állóbüfék, étkezdék, mind! A kávéházak előtt emeíetmagasra összehordva a székek. Sztrájk — gondoltam — hiszen vasutas- sztrájkot, postássztrájkot is megértem, és általában csaknem minden nap belefutottam egy tüntetésbe, láttam kisüzemi ülősztrájkot is, — most hát ők vannak soron. — Na, sikerült?! — üdvözöltem másnap reggel Giuliot, aki mosolyogva főzte megint a gyilkos kávét — Nekünk??? Kérdezze meg őt! — kacsintott a pénztárban ülő főnök felé. Ekkor tudtam meg, hogy nem az élelmiszeripari dolgozók sztrájkoltak, — a főnökök sztrájkja volt tegnap! A főnököké?... Valóban? Ilyenről még nem hallottam! — A magas adó miatt! — bólintott a joviális úr a pénztárból. Nyári emlékek Akkor hát tőle kérdeztem meg; —• És sikerült valami? — Majd meglátjuk. Mindenesetre kifestettük a helyiséget. A kocsmáros A kis asztal fölött, amin az oldalas-sonka fekszik egy darabban, a falon a fényképe, sárgult fotográfia, üveg alatt, barna rámában: térden alul érő sportnadrágban áll, a lába előtt íutbal- labda, kezét csípőjére emeli, mellét hősiesen kidülleszti, majd szétpattan a csíkos dressz. A bajsza már akkor is ilyen valószínűt- lenül hosszú volt, mint egy vas kosán megcsavart, kátrányba mártott kötéldarab, odaragasztva, s a két vége betyárosan fölhegye- sedik a pofacsontja felé. A mennyezetről óriási kocsikerék lóg alá, piros, kék, sárga villanykörtékkel, az asztalok oldalában sztárfotók, s a falon, a pult fölött díszítésül fokhagymacsokor. Tükör, egy Mária-szobrocska és jó egészséget kívánó étvágy-köszöntők. A vendég-közönség futballista — nem az első osztályból ugyan, hanem valamelyik alsóbb csoportban játszó környéki csapat és az őket fönntartó fanatikusok lármás öregjei. Ö, akinek csak a bajsza és az az egyetlen fénykép maradt meg a múltból, most fehér kabátban, csokornyakkendősen, kócos művészfrizurával mélyen a vendég tányérja fölé hajol és súgva veszi fel a rendelést, bizalmasan ajánlja főztjét, mintha minden egyes látogatója részére külön-kíi- lön készített volna valamit. Megkínálják borral; minden asztalnál iszik egy pohárral, illendőségből. Ebéd után viszont minden terítékhez egy-egy kétcentes pohárkában emésztési- könnyítő itókát szolgál föl, — ez az ő figyelmessége, nem számítja a fogyasztáshoz, dehogy! — A vendégeim voltak uraim! — mondja s meghajol. Délután, mire kiürül a helyiség: hátul a szobájában aludni tér. A felesége és a lánya takarít, mosogat odakint. Ö lebontja a csokornyakkendőjét, lazít a nadrágszíján s hanyattdől. A régi nagy mérkőzésekre nem gondol, — pihennie kell, sokan kínálták borral. Hamarosan itt az este, szombat van, elegen lesznek, nem illik visszautasítani a pohár bort. KÉSMARK m ÉRSEKUJVÁRY LAJOS: Ma úgy emlékszem Ma úgy emlékszem Lottóra, mint arva, fehér ruhában szálló kis virágra. Ha eltemetett egy-egy bús napot, amerre ment, virág szívéből mézet csorgatott. És némely napok boldog hajnalán, kelyhét a nap felé kitárta ö, a barna lány és addig vágyott így a messzibe, amíg dobogni megszűnt a szíve. AZ OLVASO Örkény István : * Nászutasok a légypapíron Novelláskötet elé nem igen szoktak előszót írni, de Örkény e kötete e téren is rendhagyó, mert nem is egy, hanem mindjárt két bevezetőféléje van, az egyik igazában ebben a funkcióban, a másik pedig, a Tengertánc az írói fejlődés egyik határköveként. Ez a határkő 1941-et jelenti, amikor a Tengertánc, mint első novellája megjelent. A többi 32 novella datálatlan, de az előszóból megtudjuk, hogy sorrendiségük egyben kronológiájukat is jelenti. Az író „humora önéletrajzé”-nak nevezi gunyorosan összeállítását, amelynek alcíméül „A groteszk felé”-t adta. E kötet valóban írói magatartás és „világ-értelmezés” terén visz- szatalálás oda, ahonnét ifjan elindult a Tengertánccal: a groteszkből a groteszkbe.” A groteszk „fekete humoráról” hosszú időre nem a „személyi kultusz” miatt tett le, hanem már korábban katonai életének eszméltető mozzanata, kikötteté- se miatt. Ezt és folytatását, mint élete legmegrázóbb és leggroteszkebb élménysorozatát sokáig nem volt képes humorral látni és megírni. A könyv így kor- és öndiagnózis is egyben, az író visszatalálása megkezdett önmagához. A bevezetőként közölt Tengertánc az 1940-es évek nácista politikai életének a szatírája. Gyilkos szatírája az elszabadult őrül- tekházának, a politikai vitustánc- nak. Ez az indító kép a kötet befejező nagy novellájában, a Tóték-ban kisregénynek is nyugodtan mondhatnánk a 100 oldalas írást, — nyeri el kontraszti- kus értelmét. Ez is politikai szatíra, helyzetkép, de más társadalmi miliőben és aspektusból. Már mottója is meghökkentő: „Ha egy kígyó (ami ritkaság) fölfalja önmagát, mar ad-e utána egy kígyónyi űr? És olyan erőhatalom van-e, mely egy emberrel az utolsó morzsáig megetethetné ember voltát? Van? Nincs? Van? Fogas kérdés!"■ Valóban fogas kérdés, de költői kérdés is egyben, azaz olyan, amelyben már a válasz adva van. Az író briliáns szerkesztési bravúrral komponálta meg írását — Arany virtuóz balladái jutnak önkéntelenül eszünkbe —, amelyet egy bevonult fiú, Tót Gyula tábori lapja indít el s Tót papának a vendég tisztet négy darabba vágó igazságtevése zár be. A tiszt, akit a Tót-család, mint fiuk parancsnokát látja vendégül, földúlja a ház békéjét, nyugalmát és majdnem hogy őrületbe kergeti mindnyájukat. Ezt csak úgy kerülik el, hogy Tót papa miszlikbe aprítja vendégüket, s az egész vendégeskedés lidérces álomnak tűnt ezután. Hogyan jut el a Tót-család idáig, mikor fiuk érdekében mindenre készek, hogy a vendég otthon érezze magát, és megrongált idegzetét rendbehozza? A családnak a kínosan pontos alkalmazkodás érdekében ki kell vetkőznie önmaga életformájából, biztos cselekvési rendszeréből. A család és a vendég egymás áltatására és áltatásában nem ismer lehetetlent, s kialakul a gyanakvásnak. bizalmatlanságnak, minden• emberi gesztus félremagyarázásának, a társadalmi paranoiditásnak az a mérgezett légköre, amely maga körül mindent meghamisított, megölt. Minden gesztus, minden szó, minden pillantás gyanússá . lett. A fiú pedig, akiért mindezt az áldozatot, tortúrát, önmagából ki- vetkőzést, ' megalázkodást, nevetségessé válást, életforma-feladását ß család vállalta, már régen halott volt, csupán a postás „jóvoltából” nem értesülhettek otthon róla. így a család áldozatát teljesen hiába és nevetségesen hozta. Jelképes és valóságos itt minden ebben a novellában. Teljes valóságközeiben vagyunk, mig- is távoli szimbólunok szólnak hozzánk. A szimbólumok itt is, mint mindenütt, több értelműek, több vonatkozásúak. Lényegében mégis egyértelműek. Gyilkosán fölfogott ábrája egy társadalmi periódusnak, amelyben a paranciditás, gigantikus méreteket öltött, s nyomasztó társadalmi atmoszférává sűrűsödött. Kígyóvá lett, mely önmagát falta föl, erőhatalom, mely az emberrel< megetette ember voltát. Ezért pandantja az utolsó írás az elsőnek. Ezért kap visszfényt az első az utolsótól, az utolsóktól. A groteszk lélektani alapja konkrét korok konkrét körülményei között modus vivendi keresése és találása. Amely kor nem mer szembe nézni saját tükörképével, vagy a tükröt töri össze, vagy allegorikus formákba kényszeríti a tükröző művészt. így a groteszk is szimbolika, sajátos jegyekkel. Olyan írói, alkotói látásmód, mint a görbetüköré, vagy a fénybontó prizmáé. Eredménye valóság ugyan, de sarkított, polarizált valóság, ahogy görbetükörben látjuk magunkat, világunkat. Nevettető és egyben sírásra késztető. Ha a realitó.s elviselésére nem vagyunk képesek és érettek, akkor a művész hyper-, vagy hyporealitás teremtésére kényszerül. Következményeit ne háborgassuk. Egy adott kor megítéléséhez■ ugyanis mindig csak egy utókor eléggé elfogulatlan, tárgyilagos és érett. így válik minden művészet társadalmi funkciójában nemcsak tudatformáló eszközzé, tényezővé, hanem kor- és koronatanúvá is. Ennyi: sapienti sat. Ha ezzel a lelki fölkészültséggel és elszánással kezdünk hozzá a kötet írásainak olvasásához, akkor megsejtünk valamit a költészet hatalmáról szóló balladából is, a Professzorok a bíróság előtt-ből. A Hanákné-ügy- ből, a Hírek és álhíreikből, s a többiből is, mint a groteszkség legsarkítottabb példáiból. Fabula de nobis narratur, korunk hőséről: az óvatos emberről: a nászutasokról, akik inkább nász ólnak, mint utaznának, s nagy menetelőkről, akik máig is mennek , ha meg nem haltak. PALKÓ ISTVÁN Csányi Lászlóné felvételei. VIHAR BÉLA?- Dicséret A te dicséretedre születik e vers. Csontod liliomhegedűjéből a vér édes éneke száll hozzám, csobogó muzsikával, a szervezet hajszálhúrjain. Hallom sejtjeid dalát, az erek dobbanó énekét, a ráfelelő ritmust, a mosoly és mozdulat szent törvényeit. Tőled jöttem, asszony! test, és hozzád térek vissza; szerelmed ősmeleg tűzhelyéhez, hazámhoz. — Emelj fel tenyered fészkébe. Áldj meg önmagaddal engem... Az őzszelidség szőke kenyeréből ajándékozz meg.
