Tolna Megyei Népújság, 1967. szeptember (17. évfolyam, 206-231. szám)

1967-09-10 / 214. szám

?

Leskó László:

FARKASOK

Csak a sebe tartotta vissza Lantos Sebestyént. Nem szerette ezt a szobát; kicsi odúhoz hasonló helyiség volt, falain átütött a víz és nagy penésznyomot hagyott. Imre kapitány nem volt vendégszerető ember — ezt mindenki tudta róla. El is kerülték a Dombai várat még átutazó nemesurak is.

A vár inkább nagyobb végházhoz volt hasonló. Négyszög alakú épület, északi részén három emeletes palotával. Valamikor, a Dombaiak idejében még gyakran koptatták kőgrádicsait kösöntyűs dámák és Cifra markolatos kardú urak. Azóta néhányszor kóborló törökök perzselték fel. Imre kapitány szinte naponként foltoz- tatja düledező falait.

1542-ben, azon a tavaszi napon, amikor Tinódi bekocogott fáradt szürke lován, éppen a nyugati „magas tornyot” erősítették meg fürge kőmíveskezek. Verbőczy Imre, a vár kapitánya egy durván faragott nehéz karosszékben ült és irányította a munkát. Széles vállú, nagy csontú ember volt, szeme fölött összeért fekete szemöldöke., Sasorra mellett mély árkok húzódtjik szája sarkáig. Ha nevetett, megremegtek a vékony- dongájú inasgyerekek, de még a mesterek kezében is ijedten' állt meg a vakolókanál. Kurrogó, farkasnevetése volt Imre kapitánynak: erőszakos, magabiztos.

Az első napok, amiket Sebestyén deák a várban töltött, furcsa hangulatban teltek el. Ver- bőczyt csak az ebédnél látta, ahol a hadnagyokkal hangos beszédbe merülve tárgyalták meg a kósza híreket. Tinódi ilyenkor az asztal végén ült hallgatagon, keveset beszélve. Esténként a közvitézeket szórakoztatta énekével. Magasan szárnyalt a dallam, magához emelte a/ katonákat, hogy aztán lőtt madárként bukjon alá vergődve, fájdalmas ön- marcangolássaL Később újra megnyugodott, s egyenletessé vált, mint az őszi esők egyhangú paskolása.

Neheztelt Imre kapitányra, aki egyszer asztalbontás előtt megkérdezte: „Hát hengerbuckát

tudsz-e hányni, deák?” Míg tavaly Török Bálintot Budáról el nem rabolták a pogányok, nála szolgált. Török Bálint pedig esténként el nem aludt volna az ő éneke nélkül.

Tulajdonképpen a portyára is csak úgy foghegyről hívta Verbőczy:

— No, deák úr! Most itt az

alkalom megmutatni: ember

vagy-e á kardforgatáshoz, vagy csak a vászoncselédek szoknyája mellett szeretsz vitézkedni?!

Lángba borult az arca. Még akkor is égett, amikor ott ügetett a sor végén. Csak a kozári erdő szélén riadt fel a kapitány káromkodására:

— Bestye püspökje! Rászedett a szoknyás gazember! Hát ezt érdemelte Verbőczy Imre?! Ezt a gyalázatot?!

A pécsi püspök emberei, akikkel itt kellett volna találkozniok, nem voltak sehol. Kászon bégre akartak rácsapni, aki tíz lovassal magyar rabokat hurcolt a határ felé.

Lantos Sebestyén nem tudta

volna megmondani, mikor búk- emberekkel, Besztercebányán, a kantak elő a törökök az út ka- jobbágynépet meg gúzsbakötötte; nyarulatában. Villanó képek ma- örökös nyomorúságra! ^Az apádra radtak az emlékezetében a gyors fajoztál te is! Légy te is átkozott ütközetről: hatalmas ordítással tizediziglen!

rohannak elő a fák közül. A tu- Kardmarkolatokkal agyba-fobe sa. Cikkanva összecsókolódzó pen- verték.

gék. Hörgés, izzadó lovak. Halottak. Az út porában, arccal a föld felé fordulva feküdtek a

Lantos Sebestyén bénultan állt az ablaknál. Aznap este Verbőczy arca kemény voílt. szemeit kés-.

halottak, tehetetlen-szelíden. Nem kenyre húzta össze. Szól zuhant tudta; ő maga ölt-e, arra sem be a kóménylyukon, a kanócot

emlékezett, mikor kapta combján a sebet.

Akkor kötődött meg benne a

megremegtette.

— Nehéz idők járnak a jobbágynépre — mondta a deák.

tér és idő, amikor Verbőczy vér- Gyakran vitt utam kies viskók ző arcát látta maga előtt. Bal- mellett, ahol meztelen, csontig lotta kurrogó nevetését. soványodott porontyok jöttek

Ettől kezdve gyakran meglátó- elém, alamizsnáért koldulva. Le- gatta a deákot a szobájában. Me- verő kép volt. Talán az lenne séltetett vele néha, ha nagyon helyes... jó kedve volt, még énekeltetett A kapitány vasvillatekintete be- is. De ez ritkán esett meg. Ilyen- lefojtotta a szót. kor, ha már alaposan' a fákupája — Te deák — mondta nagy so- mélyére nézett, a kapitány éne- kára jéghidegen, — tudod, azt kelni próbált; nyikorgó, akadozó mesélte nekem egy külhonból jö- hangok botladoztak elő belőle, vő vándarkőmíves nemrégiben, Aztán hirtelen felállt és szó nél- hogy a pápa kiveszi a szent imk- kül kiment. vizíció jogának gyakorlását a spaMár alig fájt a seb, szépen var- nyol rendek kezéből. Akkor pe- rasodott combján, amikor először dig nálunk is magasan lobognak nyúlt hosszú idő után lúdtoll majd a máglyák! És tudod kik után. Nem kellett töprengenie, alatt?! A lázadó jobbágyfattyak belül már régóta készen volt alatt? Nem, deák! A száját fölös- minden, csak le kellett írnia. A legesen jártaié, veszedelmes ta- kozári diadalt énekelte meg. Na- nokat hirdető toliforgatók alatt pókkal később pedig hozzákezdett fog égni a tűz! a Jázon és Médea írásának. Az- És döngő léptekkel elhagyta a nap este Verbőczy harapós ked- szobát. A vaspántos ajtó döndül- vében ült mellette öblös karos- ve csapódott be utána, székében. Rossz híreket kapott. Reggel, amikor Lantos Sebes- — Nézd, mi van az ajtód fölé tyén kilovagolt a várbóll, verőfé- írva: „Házam a jámborság házá- nyes nyári nap volt. Ahogy távo nak fog neveztetni!” A félkegyel- lodott a berék között vezető kes- mű Dombai Farkas vésette kőbe kény csapáson, tüdejében egyre ezt a mondást. Jámbor bolond tisztább levegővel, a vár felől volt őkelme! „Békesség háza!”

Soha nem lesz béke, deák!

Egyik reggel nem sokkal a szőmég utolérte a harang bizonytalanul glinglangoló szava. Az út menti fűből madár röppent föl lőhegyről érkező, tinóvontatta sze- ijedt cserregéssél. A deák szeme kerek után, amelyek vizet szállí- követté, amíg bele nem veszett a tottak hatalmas hordókban, két szédítő kékségbe, zsellért hoztak be a lovasok. Ke- mufiimm zükre hosszú kötelet kötöttek és

PÁKOHTZ ISTVÁN;

NAGYHAL

Buktatód körül

bohóckodik a gyülevész sereg, nem könyörül, szinte kinevet a paptetü, küsz, aprókeszeg.

Ma sem lesz az a bizonyos csodás

halfogás.

Nem lesz semmilyen se.

Kerülő úton hazafelé menve

bíztatod magad:

holnap.

Majd holnap.

A nagyhal mindig holnapra marad.

RÓNAI GYÖRGY:

Nyári album

JÚNIUS

Még egyszer ez a koranyár, még egyszer ez a sárga rózsaözön a kertben, a peónia-mámor.

Június. Hömpölyög a szélben a virágpor, s havazva hull a nyárfák szösz virága.

ALKONY ESŐ UTÁN

Zápor volt délután. Csillámlik az esővert nyárfalomb és a süppedt sírokon a moha.

'Most csupa-csupa gyöngy a temetőkert, s 'az égen szivárványuk a holtak mosolya.

ELVADULT KERT

Senki sem ültetett, nem vetett az idén itt: látod, a kert mégis dúsan tenyészik: sarjat hoz a gyökér, szárba szökik a mag. Folytatják azt, amit az ember abbahagy.

SÉTAÚT

Hányszor sétáltam erre, hány nyári s őszi napnak alkonyát néztem innét? Számolnám, s számtalan.

A tó, a fák, az út: mind ugyanaz maradt. Csak valahogy rövidebb lett, ami még hátravan.

ESTI ÁLLOMÁS

Alkonyul lassan a júniusi vasárnap Csillog a sín, a szemafor zöldet mutat.

Fáradtan szorongatják fonnyadó csokrukat, akik az esti gyorsra várnak. *

mi

mi

■ < ■ r

KI

1 ,

a

J

;-aí.

■ -j- í-íl

r *

r ■ ~'V~

m. ' ' °

r g ei-■- ^:

íj||8ite:

a ló után loholtatták őket. Az idősebb már a kamuban össze- csüklott, úgy húzták maguk után. Inas, kiszikkadt öregember volt, piszkosszürke Kaja csaíknem a válláig ért.

Imre kapitány szokása szerint az udvar árnyékos oldalán ült székében, amikor elébe lökdösték a két zsellért.

— No, mit akartok? — röffent rá az egyikre.

— Nem fizettek, urunk! — előzte meg a kérdezetteket a sebhelyes főlegény.

— Miből fizessünk naccságos urunk? — borult Verbőczy lába elé az öregebbik. — Nincs né- künk már egy árva dénárunk sem!

Verbőczy hirtelen mozdulattal rúgta arrébb: — Coki, te horvát

eb! *

A fiatalabbik, sovány, feketeképű legény felemelte az öreget:

— Ne könyörögj Márkó apa ennek a...

A kapitány hosszan nézte:

— Hol láttalak én téged?

A legény egyenesen állt, kicsit elmosolyodott, hetykén, gúnyosan: ■ .

— Kászon bégtől szabadítottál meg kapitány úr. Akkor azt mondtad, hogy aiki akar, az letelepedhet a birtokod falvaiba. Hát én maradtam!... De bár ne tettem volna! Először kiszabadít- tál, hogy aztán jobban megnyúzz a pogánynál!

— Hallgass! — kiáltott rá az egyik lovas.

— Hagyd csak! — intette le Verbőczy. — Csicseregj csak madárkám!

— Megosztoztam azoknak a sorsában, akik évenként hét és fél forintot és kilenc dénárt fizetnek neked. Meg kalácsot, tyúkokat, zabot minden ünnepkor. Emre kapitány. De ez sem volt elég! Nyakunkra küldted a rablóidat és gáládul saját falvaidat sarcol tatod!

— A pincébe! — üvöltötte erektől kékellő nyakkal Verbőczy.

— Kutyából nem lesz szalonna!

— kiáltotta a legény. — Az apád, százszor legyen a neve átkozott,

IIIIIHIII

Katica néni nemrég jött haza egy jugoszláviai turistautazásról. Ha nem róla lenne szó, napirendre térnék az utazás fölött. Ám ahhoz, hogy ezt az utazást kellőképpen méltányolni tudjuk, ismerni kell őt, aki ez idő szerint hetvennégy esztendős. Gyermekkorom kalandosnak tűnő utazásai mind őhozzá fűződtek. Nem sok alkalmam volt utazgatni, egy-két megállónyi szerény kirándulás is már ' utazásnak számított.

Ha most eszembe jut, Katica néni ijedt arca bukkan fel előttem, cérna kesztyűje, melyet nyugtalanul huzigált le-fel, szoty- tyadt bőrtáskája, amint aggodalmasan vándorolt egyik kezéből a másikba. Bármilyen furcsán hangzik, már akkor is öreg volt, pedig még negyvenéves sem lehetett. De ahogy gyámoltalanul álldogált a koromszagú peronon, vagy pgy aprócska állomás sörösüvegekkel kirakott virágágya mellett, várakozástól elgyötört arccal, pillanatonként a jegyét keresve, izgatottan pislogva az órájára, olyan öregnek látszott, mint egy megfakult fénykép, amit a fiókban felejtenek.

Holott Katica néni tevékeny volt. A családban az őrangyal szerepét töltötte be, akit minden alkalomkor elő lehetett ráncigál- ni: lakásfestés, paradicsombefőzés, kelengyevarrás, gyászeset, születésnapi uzsonna, betegség, házassági évforduló és összeve- szés elképzelhetetlen volt nélküle. No és az utazás! Ha elutaztunk valahova, olyan buzgalommal kísért ki, annyi hévvel intézkedett, mintha világkörüli útra indulnánk. Szűnni nem akaró gondoskodása, szorongó készülődése úgy agyonfárasztott mindnyájunkat, hogy mire elhelyezkedtünk a fülkében, az volt az érzésünk, legjobb lenne szépen leszállni, semmi sem történhet már velünk, ami megérné ezt az izgalmat!

Emlékszem egy falun töltött nyárra, amit Katica néni felügyelete alatt töltöttünk el. Hetenként be kellett jönni a véresnek bennem, hogy néha éjszaka felriadok, s Katica nénit látom szatyrával, dobozaival, spárgával átkötözött vulkánkofferjével, amint ijedten húz, vonszol magával, újra átszámolva gyerekeket és pakkokat, egyre noszogatva, sürgetve, hogy végül is egy ilyen utazás méltán versenyezhetett holmi expedíciós vállalkozás vakmerőségével, elszántságával, áldozatkészségével, nem is szólva a veszélyről...

Két vonat indult a reggeli órákban. Egyik nyolc óra ötkor, a másik fél kilenckor. Mi következetesen a félkilencessel utaztunk. Hat órakor keltünk s egy gyorsított filmfelvétel szédíPalotai Boris:

ba különféle elintéznivalók mimegölette az én apámat más igaz I att. Ezek a beruccanások úgy élATICA

NÉNI

tő tempójával öltözködve, hét óra után kint voltunk az állomáson, s a jegypénztár előtt ácsorogtunk, amely még csukva volt.

— Katica néni, menjünk a nyolcórásival.

— Nem lehet! — mondta drámai tömörséggel.

— Miért nem?

— Mert elkésünk! — mondta ellentmondást nem tűrő hangon.

— De hiszen már itt vagyunk!

— Akkor sem lehet! Jegyváltás, beszállás, elhelyezkedés... — sorolta izgatottan.

És csakugyan, a nyolcórás vonat elpöfögött az orrunk előtt, s mi megadón várakoztunk a fél- kilencesre...

Ez jutott eszembe, amikor Katica néni, akit egy vicinális is lázha hozott, tengerparti útjáról számolt be.

— Néhány nappal előbb ment ki az állomásra? — ugratom.

De ő komoly és méltóságteljes marad. — Nézd édes fiam, te azt nem érted... Azelőtt apró

szolgálatoktól függött a sorsom... Például... hogy sikerül-e rávennem Öcsit, viselje a fogszabályzót!... Vagy éppen akkorát 'sóhajtottam-e, amilyenre Antal bácsi gondolt, ha panaszkodott a feleségére... Azért volt szükség rám, hogy a család ne érezzen lelki ismeretfurdalást miattam.

„Jaj, gondoskodni kéne szegény Katicáról!” Esetenként igénybe vettek, amiért viseltes ruhákat kaptam, használt cipőket.-. Ott tartottak ebéden, vacsorán s hazavihettem a tegnapról maradt rizskóchot. A befőttet is nekem adták, amely már romlani kezdett, de ha ügyesen leszeded Katicám a tetejét, átfőzöd, fci- dunsztoiod, nyugodtan lehet enni, Nem szemrehányásképpen mondom, jelentette ki szomorkás mosollyal. Akkor ezt természetesnek találtam, annyira, hogy folyton attól féltem, hátha rósz- 6zul csinálok valamit, s nem vesznek többé igénybe. Mert a lélkiismeretfurdalásnak is van határa... Mihelyt az ember hibázik, senki sem érez többé lel- küsmeretfurdalást miatta. Legyintenek, s azt mondják, azon a szerencsétlen, kétbalkezes Katicán úgysem lehet segíteni!

Karon fogtam. — Most magammal viszem, Katica néni...

Sietve félbeszakított: — Jaj, dehogyis érek rá! Tudod, hogy van az... A rendszeres munka megköveteli, hogy beosszam az időmet Nincs felesleges idő! JMem lehet órákat eltölteni várakozással.

— De Katica néni, hiszen most nem kell várakoznia.

— Tudom, lelkem, tudom. Mióta bedolgozó vagyok a Háziipari Szövetkezetben, másképpen nézek a világba s a világ is másképpen néz rám... Kicsit kihúzta magát. — Most éppen gyékénykosarat fonogatok. Pipacsokat varrók ki rájuk. Képzeld csak, Afrikába is rendeltek belőle. Az lenne az igazi, ha legközelebb odautaznék! Miért ne?... — mondja, és megtapogatja fájós térdét. — S ha mégse sikerül, Hajdúd szobószlóra megyek.«