Tolna Megyei Népújság, 1967. szeptember (17. évfolyam, 206-231. szám)
1967-09-29 / 230. szám
4 TOLAS STEGYEI NEPÜJSÄG 1961. szeptember 29. ÁRULKODÓ KÉZJEGYEK Akadnak emberek, akik feltétlenül szükségesnek tartják, hogy minden lehetséges helyen otthagyják kezük nyomát. Nem tudni pontosan: vajon így akarr ják tudtára adni a világnak, hogy ők is léteznek? De ennek sokkal egyszerűbb, kézzelfoghatóbb, sőt maradandóbb lehetősége is van. Mondjuk -valami olyat produkálni, amivel magára irányítja a figyelmet, s érdemes lesz megjegyezni nevét. Kevés a valószínűsége annak, hogy az országos hírű műemlékek falán, kapuján és minden fellelhető helyen feltüntetett kézjegy lenne a legjobb megoldás. És ami a legfurcsább: ezt éppen olyan ^emberek teszik, akik látszólag érdeklődnek műemlékeink, nemzeti kincseink iránt. Mert kétségtelen, hogy minden alkalommal egy-egy új élménynyel, ismerettel gyarapodik az érdeklődő. Sajnos ezzel egyidő- ben gyarapodik a felírások, vésések száma is. ... Olvasni nagyszerű dolog, s a könyveket kedvelő ember örömmel veszi tudomásul, hogy évről évre növekszik a könyvtárak állománya és ha ezzel nem is egyenes arányban, de az olvasók, az átböngészett kötetek száma is. Úgy látszik, az olvasás szeretete nem mindig kapcsolódik a könyv szereteté- hez. Arra gondolok elsősorban, hogy még elég gyakori a könyvrongálás, természetesen a kölcsönvett könyvtári könyvek esetében. Mert a magáéra mindenki vigyáz. Bölcsföldi Klárával, a gyönki könyvtár vezetőjével beszélgettünk a „vandál” olvasókról, akik nem elégszenek meg azzal, hogy elolvassák a könyvet, hanem ezt a tényt valamilyen formában a többiek tudomására is szeretnék hozni. A legegyszerűbb tehát, ha valahol beleírják a nevüket. Vajon ezeknek az embereknek nem jut eszükbe, hogy a kívánt hatással éppen ellentétes eredményt érnek el? Mert bárkinek a nevével is találkozom egy-egy kötet fedőlapján vagy belsejében sehogysem akarózik művelt embernek tartani... A könyvtár vezetője azt mondja, mostanában egyre kevesebb a felnőtt olvasók között az olyan, aki rongálja a könyvet. Talán az is oka, hogy nagyjából átfutja a köteteket, amikor visszahozzák. De ne legyünk rosszmájúnk, az olvasók többsége bizonyára megértette, hogy a könyv akkor is lehet szórakoztató, ha közben nem firkálnak bele, és a legjobban tetsző részeket nem húzzák alá vastagon tintával. Ami leggyakrabban előfordul: a lottószámok, amit bizonyára egyéb papír hiányában „véstek” hir- telenjébe a könyvbe. Ezt sem lehet túlságosan megérteni: még az is ráér néhány óráig megtudni az eredményt, aki netán milliomos lett a szerencse jóvoltából. Az ifjú olvasókkal még mindig elég baj van. Előszeretettel színezik ki az illusztráló rajzokat ízlésüknek és színes- ceruza-készletüknek megfelelően. A nevek beírása sem ritka dolog, sőt az esetleges felelősségre vonást elkerülendő, olykor valamelyik ismerősük nevét írják a könyvbe. Vannak kritikus hajlamú olvasók, akik — talán humánumból — meg akarják kímélni a többi olvasót attól, hogy az általuk gyengének tartott irodalmi alkotást a kezükbe vegyék. Mert olyan kötetet is talált már a könyvtáros, amiben a következő állt: „ezt ne olvasd el, nagyon rossz”. A témával kapcsolatban vetődött fel, hogy nem minden esetben az olvasók a hibásak, ha egy-egy könyv idő előtt tönkremegy, újból be kell köttetni. A könyvtáros arról panaszkodik, hogy sokszor már az új küldemény kicsomagolásakor alig tartja össze valami a lapokat, s így azok rövid használat után szétesnek. Egyszóval a könyvkötőkre is van némi panasz. A gyenge minőség okát nem ismerjük, de tény, hogy sok új könyvet már első olvasás közben is sokszor csak a cselekmény tart össze ... Hasonló a helyzet a fedőlapokkal, mert ha nem erős anyagból készülnek, a gyakori használattól egykettőre tönkremennek. Úgy látszik ebben változás várható, mert néhány újonnan megjelent könyv címlapja rhár erős. lemosható bevonattal készült, ami lényegesen meghosszabbítja élettartamát. Ebben az esetben visszájára is lehet fordítani a dolgot: ha már úgy sem valami tartósak a könyveink, vigyázzunk rájuk, óvjuk őket, hogy minél több ember kezébe eljuthasson ... (d. kánya) Raktárhelyiség céljára megfelelő helyiséget bérelnénk. Bőrfeldolgozó Vállalat Szekszárd (370) VJ^.,I/\AE RAD TO- fr* RÖK , AZT MOK&; JA A SEREGEK' >URA, ÉS FÜSTTÉ |ÉGETE/\A szeke[ KEIT. OROSZLÁN-* I KÖLYKEIDET |<ARD KtPREGENYYAlTOZAT: SARLÓS ENDRE ß EAAESZTI A HAONAG V KORA. HA3NAU3AN TI ZEN Kér Őrjáratra indult: a sivatag igejy nagy próba'A2A T£TE A RArONA'KZ ERejéT. ___— e-sssSlsF A KATONÁK, sé- . AAA'n eNG£D£LAA£SK£0 . Tjeic. tsnjntbtOr. A J'Z^AABEAJ LJ~VÓ HO - J5 Aaoac&vCKA'K- f=r=srí-*** ____,-murr,— / /?a'a/v« //T B ezons küldöttsége megkoszorúzta a felszabadulási emlékművet Amint arról már beszámoltunk, a franciaországi Bezons, városból hattagú küldöttség érkezett Szekszárdra, hogy testvér- városi kapcsolatok felvételéről tárgyaljon. A küldöttség már napok óta ismerkedik a várossal. Amikor a küldöttség itt- tartózkodásának programját beszélték meg, Albert Bettencourt, Bezons város polgármestere felvetette. hogy szeretnék megkoszorúzni a város emlékművét, s ezzel is kifejezni, hogy őszinte baráti kapcsolatokat szeretnének megteremteni a két város közt. I Ekkor még alig jártak a városban, nem tudták, hogy jó néhány emlékmű található itt, ezért a program összeállítói kénytelenek voltak óvatos célzást tenni arra, hogy ennek ugyan semmi akadálya nincs, beleilleszthető a programba, csak válasszák ki az emlékművek közül, amelyiket akarják. Mindjárt fel is sorolták a fontosabb emlékműveket. — Csakis a felszabadulási emlékművet — mondotta a Bezons-i küldöttség vezetője. — A város életében nyilván ez hozta a legnagyobb változásokat, fejlődést, és mi természetesen ezt az emlékművet tartjuk elsősorban tiszteletben. Ilyen előzmények után került sor csütörtökön délben a szekszárdi felszabadulási emlékmű megkoszorúzására. A koszorúzásnál a francia küldöttség tagjai mellett jelen volt Rúzsa János, az MSZMP városi első titkára. Császár József, a városi tanács vb-elnöke és dr. Nedók Pál, a városi tanács vb-titkára. A koszorú elhelyezése után Albert Bettencourt, a küldöttség vezetője rövid emlékbeszédet mondott, amelyet a következő magyar szavakkal fejezett be: „Éljen a béke”. Orosa Mihály: PLA TE RÓ MŰ VE LET — De azt is mondta, — nézett rá a kislány. És Pikó századossal ekkor olyan valami történt, ami eddigi nyomozói gyakorlata során még soha nem fordult elő. Zavarba jött „kihallgatás” közben. Sajnálta szégyenbe hozni ezt a kedves gyereket. — Zsuzsika, — köszörülte meg a torkát — a napokban te a Petőfi Sándor utcában... — Nem! — kiáltott fel Zsuzsika akaratlanul, és ijedten elhallgatott. Pikó a gondolataiba mélyedt, majd a kislány vállára tette a kezét. — Ugye, te már úttörő vagy? — kérdezte. — Igen. — 88 — — Hogy is szól az úttörőfogadalom hatodik pontja? — Az úttörő mindig igazat mond, — hadarta a kislány. — Na látod — korholta a nyomozó. A gyerek lehajtotta a fejét. Elpirult. Rövid ideig tartó tétovázás után halkan szepegtec — Igen, mert egy néni megkért... hogy beteg a keze és nem tud írni... és lediktálna egy levelet. .. de az is benne van a fogadalomban, hogy az úttörő, ahol tud, segít! — és ismét bátran a százados szeme közé nézett — Persze ez. természetes — nyugtatta meg Pikó. — Volt még valaki a lakásban? — Egy bácsi. Mindig köhögött, ö is beteg... — válaszolt készségesen a gyerek. — És miért nem akartad ezt mindjárt elmondani? — Mert olyan furcsákat kellett írni... szerelem, meg ilyesmi — pirult el a kislány. — Mondták is, hogy ne szólj róla senkinek? — Igen, a néni kérte... mert szégyelli, hogy a keze olyan beteg... — Azelőtt, vagy azóta találkoztál velük? Láttad őket? — Nem, egyszer sem! — Jól van, Zsuzsika, derék gyerek vagy! — dicsérte meg Pikó, majd búcsúzóul hozzátette: — Aztán tudod-e, hogy van még egy idevonatkozó pont az úttörőélet törvényében, amiről eddig nem beszéltünk? Tudniillik az eiső: „Az úttörő hű gyermeke hazánknak, a Magyar Népköz társaságnak’ — 89 — A kislány értetlenül nézett a távozó férfi után.,. A közelgő gyorsvonat húsz kilométerre lehetett az állomástól, amikor a figyeléssel megbízott nyomozó elhatározta, hogy megvizsgálja a sín alá helyezett csomagot. Már meg is beszélte a tűzszerésszel, hogyan lehetne feltűnés nélkül elvégezni a munkát, amikor a felüljáró felől pályamunkások csoportja közeledett. A munkások két csoportban jöttek, mögöttük néhány lépésre lemaradva, vállán lapáttal, magányos férfi bandukolt. Amikor a kritikus talpfához érkezett, hirtelen megállt, körülnézett és a sínre hajolt. A talpfa alá nyúlt, kiemelte a cigarettásdobozt. Zsebrevágta, és a többiek után sietett. A nyomozók feszült figyelemmel kísérték minden mozdulatát. A csoportvezető intézkedett: — Lemegyek a rendőrségre telefonálni. Maradjatok rajta. Ha valami történik, küldjétek értem a kocsit. Néhány perc múlva isméi az alezredessel beszélt. — Tudja meg, ki az illető, kikkel tart kapcsolatot, és a szokásosakat — utasította az alezredes. — Az ügy kezd egyre érdekesebb lenni. Minden lényeges dologról jelentést kérek! Amint a nyomozó elhagyta a rendőrség épületét, a gépkocsijukba ütközött. Társa akkoi ugrott ki a kocsiból: — 90 —
